Folyóiratok
Versek
Kontrafaktúra
Mint különös Belmondo, ki nem jáccik 1etlen filmbe,
merhogy: dehogy: szinész s még csak nem is az a Fennstílű Möszjő,
legfellebb valaki különös, más, épenségel meglehetőst szimpla ürge,
kinek oly egal, filmfelvevő dobozzát láttya-e, vagy, monjuk, hűtőládát
s ha zörgést hall morrani, hiszi bízvást: jégkrémes camera obscura
dolgoz és fagy tovább halottan a sötét mélybe viháncoló, mozgó képek,
illetőleg ezekkel szerves komplexumot alkotó hanghatások helyett, melyek
megragadva tárgyaikat surrogtattyák a celluloidszalagot, csak surrogtattyák
mindétig; na, ez így frankon mindegy lene e faroknak, bene asztá nincs
emelkedeccség, a célzatosan öszetett kifejeződésekel szembe fogékonyság,
nem 6ja meg, hogy a dolog (mint a Nagykönyvbe) megszüntetve megőrzi
szinte valamennyi más ábrázoló ágazat felmerülő formamegoldását
s íly módon a filmnyelv heterogenitása ellenére is jócskán megteremtődik
itt az egynemű közeg, alárendelve a dolgot a saját aesthetikai elveknek,
miáltal utolérhetetlenül remekbeszabotttöbszólamúság csudája ivel fel
a szemlélő előtt - magyarán: fingja nem volt erről, szebben: elbútt, quasi:
kevéssé moccant az effél' kihívásokra; míg akadt nekije is korcsmai társa,
(nevezük talán Godard-nak, rosszul borotvált, halkszavú, szomorú
pasas, ső-tét szeműveget hord, le nem venné, naná: Vaud kanton szül őtet),
egy zsibbasztón lassú tag, aki azomba megkérte: "Akar velem forgatni?" -
akkor "Belmondo" (vagy ki érette ál volt) felkelt s felelt: "Frászkarikát!", de
azér csak belevágott, nem?, há nyilván!, minden kötelezeccség nélkül;
Godard nyomta rá a szövegét (maga ép katonáskodott); jött a bemutató
szerény, ám tisztes sikerel: "Külsőre jó vagy, öreg, de, tudod, a hangod…"
hát valahogy így kapok fényt én is: látnak, szép pali, de a hangom mútál,
minha nem az enyim lenne, vagy nincs is, nézek akár a néma, ki meg se
szólalt soha, mindössze ugrik, cikkan a vásznon, és közben tartja a száját,
Belmondo ekként bizonyost, s ha nem: legalább valamely Fennstílű Möszjő,
szinész, he?!, az most már tutti, valamiképen, forrongó napok gázsiját bíró,
exkluzív szerep az élete, valoságosan hal ö a folyamként árado idöben,
örvény-izomzatokkal mozdul 1ütt, felcsapódik, villan a fényen, alászál,
megcsendesülő sodrás ejti foglyul, terül szét körülötte a síkságon,
hogy végül tengerbe fusson, szörnyű vízcsapkodás, búgyorgás, zugás órjási
hátterévé olvadva ösze, kulisszává, mely mint örökműködés motra
termeli meg az energiát saját leforgatásához (látási viszonyokat, morajt,
habok árnyalatit), metafórát rakván: rögvest szépművészeti erőmű
kezdi meg munkálkodását benne, ami menő, ámde felveti bőszen:
hova tünt végre is hal, Belmondo és Fennstílű Möszjő innen,
továbbá, aki lényegiben surrogatumuk, mindaz a személy (és eszme, és minden…) -
holdfénnyel beszórt föveny, üres palackok; bolyongsz: a semmi, a semmi.
Hősöm terem
"…és egyszeríben, lám: hősőm terem!"
Zsavojnyik Zolti
Rámtelepűl a Sok a Francziskák terén,
ember ember hátán (mindmeganny': képzelet):
ehun robog túriszt német úr, zord tehén,
nyomdász (biztos), klosár, csúcs öreg, kisgyerek;
lám, pontosan ehelyt lépdelek színre én -
nem mondanám, de tény: kurvára szenvedek.
Ám ha este vagyok valamely alakban,
utolsó leszek, mely e Soktól bekattan.
Cöveklek e Sokban, akár lusta higany
hőmérő szálaként negyveni grádicson;
mikéntha toronyból - önapám, enfiam -
néznék le magunkra (borzasztó láziszony!);
mindenik én vagyok, ezzel a fasz kivan,
de pszichíkáilag nincs más választisom.
Ezért, mikor lépek valamely alakban,
utolsó vagyok, mely e Soktól bekattan.
Ott termek üstöllést a forgatag között,
s százfelé futok el, széttart a pillanat,
de ki is tart, hősen; akikbe öltözök,
árnyékok, majd ködlő lámpafény-illanat
temeti el őket, ahogy víz vagy gözök
fedhetnek élőlényt (rókát? ezüst halat?).
Mellettük suhanva, mondjuk, hal-alakban,
utolsó vagyok, mely e Soktól bekattan.
Másképp: Úgy termek én, mint erdőn a ringló:
dúsan és hamvassan, s nem zabál meg senki,
húsom töltöm hát más aurákba: ringyó
vagy jótékony dáma, ugyanazt jelenti
tőlem, netán "dögöt" (girhes macska, roncs ló) -
a tér kegyeíböl kezdemény'zőn ejt ki.
Mindegy, ellófrálva valamely alakban,
utolsó vagyok, mely bármitől bekattan.
No (ha már kiejtve) (mivel előhoztam?):
nomen: omen folyvást: a Tömő utcában,
továb' Kuruc, Farkas, Gyík meg Dugattyú, Tag-
ló, Fuvola, Intarzia s Tátikában -
szóval: a szép "ringló" rohad a magasban
(igazság röviden, képes általában).
:Elkerget a Felszab rengeteg alakja,
mégis első vagyok, amely visszapattan.
Ilyen a tér: moccan hars kalejdoszkópja,
előbb egy-két helyszint vetít, majd jó sokat;
mint örvény kavarog: ki echt, ki kópia?
nála, sohsem tudni, legfennebb okadat
lehet a személy'ség: izgató nő, pia
forrása (több nyájas meghivás noszogat).
Caféba gurulok valamely alakban,
én leszek még, vajh, az, mely majd visszapattan?
A Centrálból jövet elveszik a fonál;
vagy öt emelletig ér az este szintje,
sűrü sötétt iszap, habzik és proponál,
hogy simán beléje kéne fulni szinte;
tengerfenék-mélyü a talapzat, hol ál-
lok; a Sok özönöl; játszma elveszitve. -
Ámbár muszáj lennem: konkrétult alakban,
mégis az vagyok, mely ettöl be nem kattan.
Azután ugy veszem észre: már nem állok
ott, és sehol se nem; "úszkálok", vagy nem is,
még annyit se teszek (épp a sodrás álnok
mintázatát érzem), hű, a jóistenit!;
dunsztom nincs róla, a nevem most mily állot,
lázposztom marad csak: emelkedő zenit.
Szállok róla fel, fel, valamely alakban:
távozó él'halott; nyugodt, be nem kattan.
Mint különös Belmondo, ki nem jáccik 1etlen filmbe,
merhogy: dehogy: szinész s még csak nem is az a Fennstílű Möszjő,
legfellebb valaki különös, más, épenségel meglehetőst szimpla ürge,
kinek oly egal, filmfelvevő dobozzát láttya-e, vagy, monjuk, hűtőládát
s ha zörgést hall morrani, hiszi bízvást: jégkrémes camera obscura
dolgoz és fagy tovább halottan a sötét mélybe viháncoló, mozgó képek,
illetőleg ezekkel szerves komplexumot alkotó hanghatások helyett, melyek
megragadva tárgyaikat surrogtattyák a celluloidszalagot, csak surrogtattyák
mindétig; na, ez így frankon mindegy lene e faroknak, bene asztá nincs
emelkedeccség, a célzatosan öszetett kifejeződésekel szembe fogékonyság,
nem 6ja meg, hogy a dolog (mint a Nagykönyvbe) megszüntetve megőrzi
szinte valamennyi más ábrázoló ágazat felmerülő formamegoldását
s íly módon a filmnyelv heterogenitása ellenére is jócskán megteremtődik
itt az egynemű közeg, alárendelve a dolgot a saját aesthetikai elveknek,
miáltal utolérhetetlenül remekbeszabotttöbszólamúság csudája ivel fel
a szemlélő előtt - magyarán: fingja nem volt erről, szebben: elbútt, quasi:
kevéssé moccant az effél' kihívásokra; míg akadt nekije is korcsmai társa,
(nevezük talán Godard-nak, rosszul borotvált, halkszavú, szomorú
pasas, ső-tét szeműveget hord, le nem venné, naná: Vaud kanton szül őtet),
egy zsibbasztón lassú tag, aki azomba megkérte: "Akar velem forgatni?" -
akkor "Belmondo" (vagy ki érette ál volt) felkelt s felelt: "Frászkarikát!", de
azér csak belevágott, nem?, há nyilván!, minden kötelezeccség nélkül;
Godard nyomta rá a szövegét (maga ép katonáskodott); jött a bemutató
szerény, ám tisztes sikerel: "Külsőre jó vagy, öreg, de, tudod, a hangod…"
hát valahogy így kapok fényt én is: látnak, szép pali, de a hangom mútál,
minha nem az enyim lenne, vagy nincs is, nézek akár a néma, ki meg se
szólalt soha, mindössze ugrik, cikkan a vásznon, és közben tartja a száját,
Belmondo ekként bizonyost, s ha nem: legalább valamely Fennstílű Möszjő,
szinész, he?!, az most már tutti, valamiképen, forrongó napok gázsiját bíró,
exkluzív szerep az élete, valoságosan hal ö a folyamként árado idöben,
örvény-izomzatokkal mozdul 1ütt, felcsapódik, villan a fényen, alászál,
megcsendesülő sodrás ejti foglyul, terül szét körülötte a síkságon,
hogy végül tengerbe fusson, szörnyű vízcsapkodás, búgyorgás, zugás órjási
hátterévé olvadva ösze, kulisszává, mely mint örökműködés motra
termeli meg az energiát saját leforgatásához (látási viszonyokat, morajt,
habok árnyalatit), metafórát rakván: rögvest szépművészeti erőmű
kezdi meg munkálkodását benne, ami menő, ámde felveti bőszen:
hova tünt végre is hal, Belmondo és Fennstílű Möszjő innen,
továbbá, aki lényegiben surrogatumuk, mindaz a személy (és eszme, és minden…) -
holdfénnyel beszórt föveny, üres palackok; bolyongsz: a semmi, a semmi.
Hősöm terem
"…és egyszeríben, lám: hősőm terem!"
Zsavojnyik Zolti
Rámtelepűl a Sok a Francziskák terén,
ember ember hátán (mindmeganny': képzelet):
ehun robog túriszt német úr, zord tehén,
nyomdász (biztos), klosár, csúcs öreg, kisgyerek;
lám, pontosan ehelyt lépdelek színre én -
nem mondanám, de tény: kurvára szenvedek.
Ám ha este vagyok valamely alakban,
utolsó leszek, mely e Soktól bekattan.
Cöveklek e Sokban, akár lusta higany
hőmérő szálaként negyveni grádicson;
mikéntha toronyból - önapám, enfiam -
néznék le magunkra (borzasztó láziszony!);
mindenik én vagyok, ezzel a fasz kivan,
de pszichíkáilag nincs más választisom.
Ezért, mikor lépek valamely alakban,
utolsó vagyok, mely e Soktól bekattan.
Ott termek üstöllést a forgatag között,
s százfelé futok el, széttart a pillanat,
de ki is tart, hősen; akikbe öltözök,
árnyékok, majd ködlő lámpafény-illanat
temeti el őket, ahogy víz vagy gözök
fedhetnek élőlényt (rókát? ezüst halat?).
Mellettük suhanva, mondjuk, hal-alakban,
utolsó vagyok, mely e Soktól bekattan.
Másképp: Úgy termek én, mint erdőn a ringló:
dúsan és hamvassan, s nem zabál meg senki,
húsom töltöm hát más aurákba: ringyó
vagy jótékony dáma, ugyanazt jelenti
tőlem, netán "dögöt" (girhes macska, roncs ló) -
a tér kegyeíböl kezdemény'zőn ejt ki.
Mindegy, ellófrálva valamely alakban,
utolsó vagyok, mely bármitől bekattan.
No (ha már kiejtve) (mivel előhoztam?):
nomen: omen folyvást: a Tömő utcában,
továb' Kuruc, Farkas, Gyík meg Dugattyú, Tag-
ló, Fuvola, Intarzia s Tátikában -
szóval: a szép "ringló" rohad a magasban
(igazság röviden, képes általában).
:Elkerget a Felszab rengeteg alakja,
mégis első vagyok, amely visszapattan.
Ilyen a tér: moccan hars kalejdoszkópja,
előbb egy-két helyszint vetít, majd jó sokat;
mint örvény kavarog: ki echt, ki kópia?
nála, sohsem tudni, legfennebb okadat
lehet a személy'ség: izgató nő, pia
forrása (több nyájas meghivás noszogat).
Caféba gurulok valamely alakban,
én leszek még, vajh, az, mely majd visszapattan?
A Centrálból jövet elveszik a fonál;
vagy öt emelletig ér az este szintje,
sűrü sötétt iszap, habzik és proponál,
hogy simán beléje kéne fulni szinte;
tengerfenék-mélyü a talapzat, hol ál-
lok; a Sok özönöl; játszma elveszitve. -
Ámbár muszáj lennem: konkrétult alakban,
mégis az vagyok, mely ettöl be nem kattan.
Azután ugy veszem észre: már nem állok
ott, és sehol se nem; "úszkálok", vagy nem is,
még annyit se teszek (épp a sodrás álnok
mintázatát érzem), hű, a jóistenit!;
dunsztom nincs róla, a nevem most mily állot,
lázposztom marad csak: emelkedő zenit.
Szállok róla fel, fel, valamely alakban:
távozó él'halott; nyugodt, be nem kattan.
