bezár
 

Folyóiratok

A lesben álló Erósz – Az Úri muri 25. fejezetéről

"Itt áll előttünk egy író, akit kifosztott az idő; az, amiről beszél, az, akiről beszél, és az a nyelv, amelyen ott - mindez már nincs. Baja nem bajunk, illetve nem így"1 - írja Móriczról Esterházy, majd néhány sorral alább még hozzáteszi: "Eljárt fölötte az idő? Eljárt - mert az idő ide-oda mászkál. Aktuális? Nem aktuális. De olvasván őt megtudunk valami fontosat erről az országról."2 Egy idő által kifosztott, nem aktuális író mostanában kevéssé emlegetett regényével foglalkozni nem tűnik igazán hálás feladatnak. Kérdés persze, milyen irányból és milyen szándékkal közelítünk felé, hol és milyen módszerekkel kívánunk rést ütni a népi elkötelezettséget, kritikai realizmust, a metonimikus narráció kizárólagosságát hangsúlyozó elemzések bazaltmázán, amely "máz" műveinek érintetlenségét, védettségét, és, ezzel együtt, "jól (át)látható" megformáltságát biztosítja. Az elmúlt évtizedben voltak már előttem mások, akik új módon próbálták meg láttatni és értékelni a Móricz-próza némely darabját, róluk érintőlegesen még lesz szó. Móricz-interpretációm az Úri muri 25. fejezetével foglalkozik. Talán csak a szövegek közt kezdeményezett dialógus kiszámíthatatlanságából származó véletlen gyümölcse, hogy épp egy hajnali jelenet3 révén nyílik lehetőség arra, hogy rámutassunk a regény elbeszélésmódjában érvényesülő metaforikusság néhány jegyére - olyan jellemzőkre tehát, amelyek Móriczot egy tőle némileg eltérő prózahagyománnyal (Kosztolányi-Ottlik-Esterházy, illetve Füst és Kaffka) hozzák összefüggésbe. Bízom benne, hogy ez a "hajnali találkozás" majd oly módon képes kibillenteni a mű értelmét, hogy az ne tűnjön egy "csakazértisszerű" erőlködésnek, hanem hogy lépésről lépésre tárja fel a szövegben kódolt figurativitás hatásmechanizmusának eddig elfedett mozgatóit.

Az Úri muri egymásból fakadó, szertelenül burjánzó anekdoták füzére, amelyet csak lazán tart össze Szakhmáry Zoltán tragikusan végződő életsorsának cselekményszála. Ez a regény hatványozottan igazolni látszik Németh László 1926-ban tett azon kijelentését, hogy Móricz alapvetően jelenetíró, született novellista, akinek a regényein is "érzik a novellákból összeróttság".4 Az elemezni kívánt jelenet is látszólag "kilóg" az őt övező fejezetek kontextusából, noha az anekdotikus kompozíció meglehetősen viszonylagossá teszi azoknak az elveknek az érvényességét, amelyek alapján egy-egy részlet "szervesen" vagy "szervetlenül" kapcsolódónak volna minősíthető. A 25. fejezet egy éjszakából a reggelbe nyúló daruvadászat története. Csörgheő Csuli fiatalabbik fia, Kálmán egy csősztől kapott füles alapján indul el a nádas irányába, hogy másnap e nagyon becsesnek számító trófeával térjen vissza. Egyedül indul el, útközben azonban csatlakozik hozzá egy kislány, "egy tizennégyesztendős kis béka [...], fekete, mint a cigány, s tüzes szemű". A vadászkutyákra jellemző odaadással kíséri a fiút, várja ki vele a hajnalt egy hamarjában készített darulesen, s ő az, aki végül is megtalálja és kihozza a nádas közepéből a meglőtt madarat. A fiú ekkor döbben rá, hogy ez a kis "béka" nem is olyan kislány már, mint ahogy első látásra tűnt...

E rövid epizódban, akárcsak a szerző más műveiben, a szereplők jellemzése az állatpárhuzamokon keresztül történik. A lány a kutyát helyettesítendő ajánlkozik a fiatal vadásznak, akit ezzel az érvvel ("a kutya elzavarná a darut") sikerül is meggyőznie: "Egész betegesnek látszott a sovány arca. De olyan hűséges volt, olyan állati odaadó, hogy a fiú meggondolta, hogy hátha csakugyan jó lesz kutya helyett." Az elbeszélő a későbbiekben tovább erősíti a kutya-lány párhuzamot. Azt mondja a lányról, hogy "vidám volt és fürge, s szó nélkül loholt a fiú után", ő találja meg a madár lábnyomát, az odúban a fiú lábánál guggoglva várja ki a hajnalt, s a meglőtt daru után "félig hason, lapulva ment". (Kiemelés B. K.) A vadászat végére azonban egy sajátos metamorfózisnak lehetünk tanúi: a lány kis békából, hűséges vadászebből isteni nimfává változik: "úgy libegett, csatangolt a bozótban, mint egy nimfa".

Móricz hajnali jelenetében e kronotoposz korábban tárgyalt jelentései kereszteződnek. A vadászat-epizódban a hajnal a feszült várakozás és az újjászületés térideje, miközben a hajnali kép hamvas erotikával átitatott. Kálmán a felfedezett lábnyom helyén ássa meg a rejtekhelynek és leshelynek egyaránt szolgáló odút: "Mire bealkonyodott, már jól ki volt ásva a sírforma gödör. A feneke tele volt vízzel, a jány füvet, sásat s törmeléket gyűjtött, amivel úgy kibélelte a gödröt, hogy olyan volt, mint egy dunnás ágy. A szerelvényt gondosan faágra tették a gödörben, hogy fel ne nedvesedjen s akkor belefeküdtek a gödörbe." A "sírforma gödör" és a "dunnás ágy" együttes említése feszültséget teremt, és már jelzi azokat a jelentésmezőket, amelyek a történet zárlatával hangsúlyossá válnak (erotikus allúziók, az álom mint köztes állapot lét és nemlét, megpihenés és újjászületés közt). A fiú és a lány az egész éjszakát ebben a gödörben tölti. Mozdulatlanul, egy hangos szó vagy köhintés nélkül kell kivárniuk a madarat: "Lassan teltek a percek. Kálmus sem próbált még ilyet, csak lesett, várt az alkalomra. De akármilyen nagy is volt az elszántsága, nyomni kezdte az álom, szúrt itt is, ott is, csak most vette észre, milyen nagy dologra vállalkozott. Várakozásban negyedóra is világvége, s nekik az egész éjszakát át kell várni." Amikor "szürkült a hajnal", a nádas megannyi ébredező előlényének zajgásában és a közeledő ménes harsány hangkavalkádjában óvatosan előkászálódnak az odúból: "Még ilyen hosszú hajnala nem vot életében. Mintha minden izma külön meggyulladt volna, úgy fájt a legcsekélyebb mozdulatra, s ha nem mozdult, akkor meg zsibbadtan égett" - mondja a narrátor Kálmusról. A lány veszi észre a két darut: "méltóságos mozdulatokkal lépkedtek, minden két-három lépés után megállottak, le-lenyúltak a földre, aztán hátravetett csőrrel babrálták a tollukat. Hosszú nyakukat sűrűn felnyújtották s álldogáltak. Látszott rajtuk, hogy figyelnek, de nem gondolnak semmi veszélyre." Az idillt a fiú puskalövése töri meg. Egyszerre süti el a fegyver mindkét csövét, az egyik madarat sikerül is eltalálnia, az azonban, maradéknyi erejét összeszedve, beszáll a nádas sűrűjébe. A rövid hajsza után a kimerültségtől és a dühtől reszkető, meg-megbicsakló térddel rohangáló fiúnak ismételten a lány siet a segítségére. Beveti magát a sűrűbe, és kihozza a meglőtt madarat:

"A lány már vetkezett és egészen mesztelenül be a vízbe. A sár nem volt mély, már erősen szikkadt a nádas, a lány messze elment a vízben, hogy csak bokáig, aztán térdig ért. A fiú nem is gondolt rá, hogy utána menjen, csak szólogatott neki:

- Arra balra... arra balra...

A lány eltűnt; fehér teste elvillant a zöld nádasban, aztán egy ritkáson megint feltűnt, úgy libegett, csatangolt a bozótban, mint egy nimfa."

Az egész fejezet visszafojtott, szublimált erotikumát a zárlat "fordítja át" nyíltabb, de korántsem kihívó jellegűvé, sokkal inkább áttetszőbbé: a lány

"nemsokára feltűnt, s a fiú egész váratlanul, vérrel elborult szemmel látta a kezében a lógó fejű darut.

Azt hitte, a darutól öntötte el a vér a szívét, pedig a nimfát látta meg; már olyan szép volt a teste a kislánynak, olyan volt, mint egy valóságos görög istennő. Fiatal, szűzi, harmatos, a hajnali fény szemébe sütött, s lehajtotta a fejét, hogy a nap el ne vegye a látását.

S a fiú, bár neki háttal volt a nap, szintén elfordította fejét, szégyellte magát, s féltette a szeme világát." (Kiemelés B. K.)

Talán e rövid kommentár után is érzékelhető, hogy egy önmagában is megálló, "kerek", a bimbózó érzékiség idilljét megjelenítő történetről van szó. A szerelmi idill kronotoposzáról azt írja Bahtyin, hogy a "társadalmi konvencióval, a bonyolult és izolált szürke mindennapok magánéletével szemben egy teljesen konvencionálisan felfogott, a természet ölén eltöltött, egészében a szublimált szerelemre redukált egyszerű életet" mutat fel.5 (Kiemelés B. K.) A nádas-jelenet tere idillikus: lakott területtől távol fekvő, gazdag flórájú és faunájú hely, ahova csak tompán hatolnak el a csikósok, kondások kiáltásai. Védelmet, rejtekhelyet kínál, akár a titkon eltöltendő pásztorórákhoz is. Igaz, a két fiatalt eredendően nem ilyen szándékok vezetik: egy mitológiai allúzióval élve, azt mondhatnánk, hogy Artemisz vezeti be őket a nádasba, kifelé azonban már Erósz tekintete kíséri őket. A testi vonzalom váratlanul kipattanó szikrája azonban a kimondás helyett az elhallgatást, elfedést hangsúlyozó írásmódból adódóan szikra marad, nem lobban lángra a hajnali derengésben. Az idill nem először és nem is utoljára bukkan fel a Móricz-epikában (a Pillangó és A boldog ember némely epizódja), hozzá kell azonban tenni, hogy a regények esetében sohasem terjed ki a mű egészére, csupán egy rövid részeletben csillan meg. Poszler György kifejezését kölcsönvéve sokkal inkább "idillcsíráról" beszélhetünk, amely a "balladalehetőség" és az "anekdotavillanás" mellett a harmadik olyan kisepikai forma, amely a szerző nem egy regényében összeköti a nagyobb szerkeszeti egységeket, és előreviszi a cselekményt.6 Ilyen a funkciója az Úri muriban a 25. fejezetnek. A szomszédos fejezetek vizsgálata viszont némileg módosítja ennek az idilli közjátéknak az értelmezési horizontját.

A hajnali daruvadászat egy kaszinóban eltöltött "úrimurizás" eseménysorát (24. és 26. fejezet) szeli ketté. Ez a közölés azonban csak látszólag ilyen "éles" és motiválatlan. Egy szorosabb olvasás segítségével feltárhatók azok a metaforikus kapcsolóelemek, amelyek a három fejezet összetartozását biztosítják, és utalnak a szöveg távolabbi részeire is. A 24. fejezetben egy madárhasonlat előlegezi meg a következő rész figuratív értelmezhetőségét. Az elbeszélő a "családi élet kis kalitkájában" vergődő, meghasonlott és kiégett vidéki értelmiségiek kikerülhetetlen sorsát a madáréhoz hasonlítja, amelynek "a fogságban elhullanak a tollai,s elgyengülnek a szárnyizmai"; néhány mondattal később megismétlődik ez a motívum: "Senki se mond egy szót sem arról, hogy keserű sors ez az élet, rabmadár lenni. Hogy nem lehet másképp elbírni ezt az életet, csak csüggedve és letörve." (Kiemelés B. K.) A 13. fejezetben a baráti kompánia egyik tagja hasonlítja Szakhmáry Zoltán kitartott szeretőjét, Rozikát egy rabmadárhoz: "Te Zoltán annak egy angyalnak kell lenni, akit te ott fogtál magadnak, s úgy tartod, mint egy kalickában a madarat." Azon kívül tehát, hogy a daru sorsa az itt élő emberek élethelyzetére vonatkoztatva is jelent valamit, utal a "család kalitkájából" szabadulást kínáló kapcsolatok kivitelezhetetlenségére is (Rozika szökése, a feleség megérkezése). A másik ilyen kapcsolatot a két fejezet cselekményideje közti egyezés adja: a hajnal. A mulatozás, ahol kirobbanak az elfojtott feszültségek és keserűségek, átnyúlik a következő nap reggelébe - amikor is a két fiatal elejti a madarat. A nótázásba és anekdotázásba burkolt őszinte perceket és órákat testi-szellemi elernyedés, kiábrándulás és lelkiismeret-furdalás követi: "erre az intésre, ahogy a rózsaujjú hajnal benyúl a szennyes üvegen át, s új színt fest az arcokra, feltámad a nappali gond s a lelkiismeret. S a komolyak és szolídak lassan kezdenek eltünedezni, s míg a direktor hazafelé ballag a pappal, lehajtott fejjel mennek; nevetve, de lelkük mélyén megzavartan." (Kiemelés B. K.) A homéroszi toposz ironikus megidézése kettős hatást fejt ki. Egyrészt az eposz harmonikus világa ellenpontozza a poros vidéki város alantasságát, másrészt felidézi, számomra legalábbis, az Odüsszeia emlékezetes Nausziká-jelenetét. Az avarszőnyegből éppen kikelt, sebektől és tajtéktól borított leleményes hős és a bájos, szűz királyleány tengerparti találkozásáról elmondható, noha némi megszorítással, hogy emlékeztet a fűvel, sással és egyéb növényi törmelékkel kibélelt gödörből kimászó pár "lápi összetalálkozására".

A vadászat-epizódot követő, 26. fejezet egy mitologikus utalás révén "íródik bele" a hajnal nádi idilljébe: "a magyar embernél az asszonynak a legbizonytalanabb a pozíciója, mert a magyar asszonynak úrnak is kell lenni, rabszolgának is, műveltnek is, butának is. Istennőnek is, ringyójának is, mert a magyar úgy néz a feleségére, mint felsőbbrendű lényre, akit neki sikerült leigázni. Mintha egy mithoszi istennőt rabolna egy paraszt s azt követeli tőle, hogy olyan cselédje legyen, mint a maga fajtájabeli, de azért maradjon meg istennőnek is, hogy ő gyönyörködhessék s dicsekedhessék vele, hogy neki van egy nimfája" (kiemelés B. K.) - hangzik el a főorvosnak a magyar ember "feleségtartó szokásairól" szóló (ál)bölcselkedésében. A daru után kutató mezítelen lányt a narrátor kétszer is nimfának nevezi. A 26. fejezet után azonban már nyilvánvaló, hogy a korábban megelőlegezett intimitás és bensőségesség, a visszafojtott érzékiség szülte szégyenlős öröm a nádas paradicsomi ölén csak egy mulandó, nem evilágba való idill "csírája", mely szárba nem szökkenhet. Ebben a környezetben ugyanis az asszony sorsa nemcsak a nimfa szerepkörében merül ki, hanem ugyanúgy a rabszolgáéban és a ringyóéban is. Az eposzra tett utalás és a főorvos eszmefuttatásának szomszédságában tehát még sebezhetőbbnek tűnik a hajnali jelenet idillje, s nyilvánvalóvá válik, hogy a "gazdag és csodálatos lápvilágot" takaró alföldi városban nem nyílik lehetőség a társadalmilag szentesített, szürkén köznapi és gyakran megalázó életformák és nemi szerepek megváltoztatására.

Összegzésképpen elmondható, hogy az elemzett szövegrészletben az időbeli egyezés, az állat-ember párhuzamon alapuló motívumismétlés és egy mitológiai allúzió segítségével jön létre egy olyan metaforikus jelentésstruktúra, amelynek nemcsak helyi jelentősége van, hanem szorosan kötődik a regény központinak számító problémaköreihez. Míg a pályakezdő Móricz "még a hasonlat lazítására sem vállalkozik, nemhogy a metafora kalandját merte volna vállalni",7 addig Az Isten háta mögött8 és az Úri muri esetében már csak erős megszorításokkal fogadható el ez az állítás.


1 Esterházy, Péter: Utószó, szó, szó. In Uő: Írások. Budapest, 1994, Magvető. 183.

2 I. m. 184.

3 Lásd a Hajnaltájt című tanulmányomat, mely a hajnal-kronotoposz jelentéseivel foglalkozik az Advent, a Hajnali háztetők és a Függő hajnali jeleneteinek kapcsán. Kalligram, 2000/4. 65-79.

4 Németh László: Két nemzedék. Budapest, 1970, Magvető. 97.

5 Mihail Bachtin: Román jako dialóg. Praha, 1980, Odeon. 349.

6 Poszler György: "Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz" - (ma?) "súrlódjék ez írás" (ma!). Kritika, 1999/8. 15.

7 Bori Imre: Modernnek lenni! In Uő: Prózatörténeti tanulmányok. Újvidék-Budapest, 1983, Fórum-Akadémia. 93.

8 Erről lásd Kulcsár Szabó Ernő: Beszédaktus, szerepkör, irónia. Az Isten háta mögött mint elbeszélés. In Uő: Beszédmód és horizont. Budapest, 1996, Argumentum. 157-186.



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés