Folyóiratok
A folytatás mint hipertextus – Bodor Ádám: Az érsek látogatása
A kortárs magyar prózairodalom későn felfedezett, de annál erőteljesebben kanonizált elbeszélője a Sinistra körzet után hét évvel jelentkezett újabb alkotással, s aligha lehet meglepő, hogy Az érsek látogatása számos tekintetben szorosan kapcsolódik az előző könyv elbeszélt világához éppúgy, mint annak narratív s figuratív stratégiáihoz, amennyiben ezzel csak tovább erősíti a szerző szövegvilágáról eddig kialakult képet, nevezetesen, hogy Bodor Ádám kevés elem szüntelen variációjaként gondolja el az elbeszélés művészetét. A Sinistra körzet köré épülő kritikai s történeti-poétikai diszkurzus igen pontosan s hatékonyan mérte föl ennek az epikának nemcsak a poétikai technikáit, de azok funkcionális összetettségét is, amikor a kihagyás, a jelképiesítés s a hangsúlyosan figuratív megalkotottság révén megteremtett többértelműséget részben a közvetlen, társadalmi-politikai példázatosság, részben pedig a mimetikus transzparencia olvasási alakzatának megnehezítéseként értelmezte.
A valószerű és a képzeletbeli határvonalának felszámolása ugyanakkor, amely egyik legfontosabb jegye a Bodor-szövegek epikai imaginációjának, egyaránt felépülhet mimetikus avagy a dolgok közötti hasonlóságokra hagyatkozó szabályok alapján, valamint olyan szövegalkotó elvek szerint, amelyek a nyelv figuratív potenciálját konstitutív erőként használják ki. Amikor például a Sinistra körzetben Borcan ezredes esernyője denevérként kel életre, annak az állat és a használati tárgy alaki hasonlósága lesz az alapja, hasonlóan, ahogy Coca Mavrodin embereit is azért nevezik el szürke gúnároknak, mert erre az állatfajtára hasonlítanak, s a vörös kakasnak keresztelt idegent is járásának módja s a fizimiskája rendeli erre a névre. Az emberi szereplők következetes animalizálását a természet antropomorfizálása (vagy animalizálása: "kutyabenge", "kakukkfű") kíséri, s mindkét tendenciát támogatják a figuráció azon technikái, melyek a metaforikusan használt állandósult kifejezéseket referenciális értelmükbe fordítják vissza, mindezt úgy azonban, hogy a metaforikus jelentés sem veszít érvényéből. Ennek az eljárásnak az lesz a következménye, hogy a nyelvi potenciál tropologikus kiaknázása az animalizáció mimetikus tendenciáinak rendelődik alá, s legfeljebb megerősíti annak jelentésirányait, nem tölt azonban be önálló létesítő funkciót. Coca Mavrodin előbb egy szitakötőhöz, majd egy éjjeli lepkéhez hasonlítódik, egy helyütt pedig azt olvashatjuk róla, hogy "röpke pillantást vetett" az elbeszélőre, s valamennyiszer emberre vonatkoznak az olyan állandósult fordulatok s kifejezések is, mint "jómadár", "dögrovás", "vén csataló", "vadóc", "egérutat nyer" és így tovább. A természet antropomorfizációjának kontextusában hangsúlyossá válik azoknak a katakréziseknek a szó szerinti jelentése, amelyek a természet jelenségeit nevezik meg: "völgy torka", "felhő hasa", "kúszott fölfelé a köd", "körös-körül pipáló hegyormok" stb. Ezek a nyelvi elemek azonban csupán megerősítik a reprezentáció mimetikus párhuzamait, melyek többek között az állatokhoz való alaki hasonlóság, a szagról való felismerés s a természet vegetatív törtvényeinek való alárendelődés érzékeltetése révén képzik meg a naturalizáció és animalizáció hatását. Bodor elbeszéléseiben a szöveg metaforikus összetettsége integratív viszonyba kerül az elbeszélt világ diegetikus elemeivel, s a figuratív dimenzió nem a mimetikus referencia irányítójaként, pusztán annak követőjeként funkcionál. Éppen ezért az elbeszélések polivalens jelentésszerkezetének megnyilvánulásait alighanem a textuális startégiák egyéb formáiban ajánlatos keresni, azon eljárásokban, amelyek a jelentésszintek közötti vonatkoztatások totalizációs műveleteit akadályozhatják vagy elbizonytalanítják.
A narratív sémák működésmódja, az elbeszélés ellipszisei s perspektivikus szisztémája lehetnek itt a poliszémia esetleges kiváltói, miközben a szöveg önértelmező, metadiszkurzív defigurációs lehetőségei a nyelv működésmódjáról kialakított elképzelés és a szöveg retorikai gyakorlata közötti relációra mutathatnak rá. A következőkben ezen szövegelemek, stratégiák s diszkurzív aspektusok némely vonatkozását vizsgálom meg vázlatos igénnyel, elsősorban arra összpontosítva, hogy azok miként vehetnek részt a helyettesítésre alapozott totalizáló műveletek korlátozásában.
Korántsem újdonság Az érsek látogatásában is megfigyelhető narratív stratégia, nevezetesen, hogy a regény diegézise más Bodor-szövegek elbeszélt világának elemeit idézi fel úgy a motívumok, ahogy a szereplők vagy a kronotoposzok relációjában. Az Eufrátesz Babilonnál című elbeszélés ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy azonosíthassuk a Kísértetek elbeszélőjét, aki viszont már az Utasemberekben is szerepel. A Sinistra körzetben föltűnő aránytalanul kövér kamionos leírása szinte szó szerinti egyezéseket mutat a Vissza a fülesbagolyhoz hasonló szereplőjével, s A részlegből elhíresült Weisz Gizella is több más elbeszélésben megjelenik. Az animalizálás s a szabadságtól való megfosztás képzetkörének összekapcsolását talán legbrutálisabban kifejező motívum, az emberek tyúkketrecbe zárása hangsúlyos eleme Az érsek látogatásának, de megvan a Sinistrában s az először említett két elbeszélésben is. A természet antropomorfizálásának s az ember animalizációjának imént elemzett motivikus eljárásai is szorosan összetartozónak mutatják a szövegeket, amit a színhelyek hasonlóságai is erősítenek: a Sinistra körzete úgy is olvasható, mint ami A részleg elbeszélt világának helyszínét bontakoztatja ki úgy szintagmatikusan, mint metaforikusan, Az érsek látogatásában elbeszélt Bogdanski Dolina pedig Dobrin kisvárosi megfelelője. Ha figyelembe vesszük, hogy a szövegek figuratív dimenziója alárendelődik a mimetikus elveken működő fikciógenerálásnak, az is belátható, hogy a szövegek közötti intratextuális viszonyokat is az elbeszélések mimetikus aspektusa határozza meg, amennyiben a narratív sémák, szereplői funkciók s a téridő hasonlóságai mindenekelőtt a diegézis alkotóiként mutatkoznak meg, vagyis lényegében nyelv előtti entitások gyanánt. Részben az elbeszélésmód enigmatikussága az oka ugyanakkor, hogy a metonimikus kapcsolatok sokszor csak részleges eredményre vezetnek a feltételezett (világszerű) szövegközi relációk értelmezésében, miközben elengedhetetlennek állítják be ezek interpretatív szerepét. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a legújabb könyv a korábbiaknál fokozottabban ráhagyatkozik az így értett intratextualitás hatásmechanizmusaira, s ez sokszor nehezen megkülönböztethető a mű eddigi recepciójában hangoztatott s kifogásolt ismétlés jelenségétől.
Alighanem az egyik legkorábban fölmerülő s a szövegközi utalások nélkül bizonyosan megválaszolhatatlan kérdése Az érsek látogatásának az elbeszélő kiléte. Ismert, hogy a Sinistra körzet elbeszélőszerkezete váltogatja az első s harmadik személyű narrátort, egyúttal viszont megakadályozza, hogy döntsünk ennek homo-, illetve heterodiegetikus helyzete között, amennyiben fenntartja annak lehetőségét, hogy Andrej Bodor harmadik személyben beszél önmagáról. Mindeközben a regény az elbeszélő neve révén imagináció és önéletrajz szövevényes viszonyát is példázza. Az érsek látogatása esetében a megnevezetlen elbeszélőhöz homodiegetikus narráció rendelődik, ami azt eredményezi, hogy az olvasó önkéntelenül megpróbálja azonosítani a szereplőként is funkcionáló elbeszélő személyét, s ebben a műveletben a Sinistra körzettel létesített intratextuális kapcsolatok jöhetnek segítségére. Több jel utal arra, hogy a regény elbeszélője nem más, mint Gabriel Dunka, az előző regényben szereplő törpe. A narrátor nevelőanyját Colentina Dunkának hívják, aki fodrászként dolgozik Bogdanski Dolinán, s a Sinistrában, miután testvérét, a valódi fodrászt, Vili Dunkát száműzik a körzetből, Gabriel Dunka viszi tovább - amúgy mellékesen - ezt a mesterséget. Amikor a fodrásznő segédje, Mauzi Anies fésülőasszony megfürdeti a városba érkezett elbeszélőt, a szöveg kimondatlanul is arra utal, hogy az elbeszélő valamely testi fogyatékossága taszítja a szerelemre éhes fésülőasszonyt: "Mégis, kedvetlenül fogott a fürdetéshez, ahogy a szivaccsal végigtapogatta testemet, inkább arra volt gondja, nehogy valamelyik ujjával, akár véletlenségből is megérintsen. Egy csuporból öntötte vállamra a vizet, és nem kísérte tekintetével a víz útját, ahogy hasamon lecsorog. A törülközőt már egyenesen a kezembe adta, nehogy azon keresztül is meg kelljen érintsen. A végén azért mégiscsak közelhajolt hozzám és azt mondta: Azt hiszem, uram, valami tévedés lesz a dologban. Én nem magával álmodtam." (45) A kihagyás kínálta üres helyet csakis a szövegvilágok közötti efféle vonatkoztatás töltheti be, amennyiben a szöveg önmagában nem kínál fogódzót, ugyanakkor persze az is nyilvánvaló, hogy az enigmatikus elbeszélésmód egyúttal megakadályozza, hogy ezen értelmezői lépések hipotetikus természete megszűnjék, s a szövegközi kapcsolat egyértelművé váljék, s ezzel azt is jelzi, hogy a szöveg a diegetikus intratextualitás referencializáló aktusai elé diegetikus akadályokat állít. Éppen egy az elbeszélői észlelés szelekciójában jelentkező amimetikus elem válik eközben olyan jellé, amely ismételten megerősítheti az elbeszélő identikusságára vonatkozó előbbi feltételezést. Amikor a narrátor leírja a kővel agyondobált Senkowitz-nővérek vagy a szintén ilyen halált haló róka maradványait, mindkét esetben feltűnő, hogy hiányzik a csontváz a leírásból: "Amikor a betegek kővel kezdtek dobálózni, állítólag csak a sirályokat akarták elzavarni. Mégis, a vége az lett, hogy nem maradt azon a helyen semmi, csak két vagy három lapátra való szemét. Nemhogy két halottnak, de még egynek sem nézett ki, némi gőzölgő húsos pép, benne rongycafat, forgács, szilánk. Ebből sem sokat hagytak a sirályok." (9) Később: "Déltájban, amikor visszatért a róka, és látták, vígan tovább lakmározik, bekerítették a szeminaristák, és dobálni kezdték. Mivel nem bírt a gyűrűből kitörni, addig dobálták, amíg a végén már nem volt mit; nem maradt belőle csak egy szőrrel átszőtt, vörhenyes kocsonya, de inkább csak valami savanykás, kesernyés szag." (34-35) Ha arra gondolunk, hogy Gabriel Dunka eladta a csontvázát a Sinistra körzetben a természetrajzi gyűjteménynek, akár azt sem zárhatjuk ki, hogy ezzel kapcsolatos okok vezetik arra, hogy hallgasson a csontvázak sorsáról. Noha az elbeszélt történethez csakis az elbeszélő perspektíváján keresztül férhetünk hozzá, más történetelemek is utalnak arra, hogy a narrátornak érdekében áll elhallgatnia saját szerepét egyes eseményekben. Gyanítható például, hogy ő maga lopta el Gabriel Ventúza pénzét a mások által aligha ismert rejtekhelyről, és sokat tett annak érdekében, hogy féltestvére helyébe léphessen a tábori lelkészi szolgálatban.
Noha az elbeszélő többször utal arra, hogy a Sinistra körzetébe belépve a szereplők valahányszor új nevet kapnak, melynek következtében föltételezhető, hogy egy másik körzetben már nem ugyanazt a nevet viselik, akár Hutira tűzszerész vagy a titokzatos Hamza ismerős lehet a korábbi szövegből. Géza Hutira a Sinistra körzetben meteorológus, kinek földig ér a haja, lévén, hogy huszonhárom éve nem nyiratkozott, s ez utóbbi tulajdonsága a későbbi szövegben is hangsúlyos. Mivel a korábbi könyv elbeszélt világából hiányoztak a mérhető, történeti idő indexei, nehezen dönthető el, hogy annak proleptikus vagy analeptikus folytatásaként kell-e olvasnunk Az érsek látogatását. Annyi tudható, hogy ez utóbbi regény elbeszélésszituációját a dátumok utalásai is imagináriussá teszik, amennyiben kiszámítható, hogy Viktor Ventúzának 1990-ben veszik nyoma, Gabriel Ventúza 8-10 évvel később ered apja nyomába, s éveket kénytelen Bogdanski Dolinán tölteni. Az a tény viszont, hogy Géza Hutirának a későbbi könyvben már "színezüst lóhaja" van, arra enged következtetni, hogy Az érsek látogatása proleptikus folytatása a Sinistra körzetnek, s az elbeszélő azon megjegyzése is ezt erősíti, amelyik a hegyivadászok papnak öltözésére utal.
Az utóbbi regény nemcsak diegetikus elemeiben s a már említett motivikus, illetve figuratív stratégiában folytatása az előzőnek, de a narráció körkörössége, ismétléses szerkezetei is a Sinistrát idézik, miközben az elliptikus megoldások nemcsak az elbeszélő kilétét, de egyáltalán a történet szerkezetét illetően alapvetően eltérnek a korábbi szövegtől, amennyiben azokat a bűnügyi történet sematikája határozza meg. A nyomozás, a jelek metonimikus értelmezése itt alighanem nagyobb nyomatékot kap, s némileg más kontextusba kerül, mint az előző szövegben, ahol a nyomból való olvasás inkább alárendelődött természet és ember kiazmusának, s totalizáló szerkezetek határozták meg, hiszen Andrej minden esetben tökéletes nyomolvasónak bizonyult. Az érsek látogatása igen enigmatikus szöveg, voltaképpen homályban maradnak az összefügések Butin érsek meggyilkolása s az erre utaló előjelek között, s csakis sejteni lehet a cselekmény háttérben maradó aktorait is. Az elbeszélés aktusa részét képezi az elbeszélt világnak, amennyiben a narrátor érdekelt az eseményekben, s már csak ezért is megbízhatatlan, egyúttal viszont korlátozott tudása is van az események menetéről, s az így előálló üres helyek igen különböző diszkurzív projekciókra adhatnak alkalmat az olvasók számára.
A megnevezetlen elbeszélő egy helyen a narratív szituáció olyan mozzanatára utal előre, amely szerint a mondottak számottevő részét féltestvére, Gabriel Ventúza elbeszéléséből ismeri, aki sokszor elismételte neki élete történetét: "ott, ahol senki sem hallott minket, mesélni kezdett emlékeiről. Azokról, amelyek közelebb vinnék élete nagy rejtélyéhez. Százszor és százszor elmesélte majdnem szóról szóra ugyanazt" (49). Az ismétlés az elbeszélő értelmezésében a történet lényegéhez való közelebb kerülést jelenti, ami egy itt adódó metadiszkurzív olvasat számára a kihagyások, az üres helyek egyre bizonyosabb kitöltését eredményezhetné az újraolvasás által. Csakhogy a történetelemek nem állnak össze jól átlátható konstrukcióvá, melynek következtében nemcsak a féltestvér életének rejtélye, de egyáltalán a krimiszerű eseménysor kauzális rendje sem tárul föl s oldódik meg a szövegben. Az ismétlés ennélfogva inkább a diszkurzivitást, az idézettséget s így a diegézistől való eltávolodást juttathatja eszünkbe, vagyis a nyelv azon aspektusát, hogy jel és jelölt viszonyát a nyelv referenciális funkciója, s nem a diszkurzus tárgya határozza meg. A világszerűség illúzióját a textualitásnak a nyelv anyagszerűségét, a jelölttől elválasztott jelentőt hangsúlyozó mozzanata leplezheti le, az emlékezésnek s a narrációnak a mechanikus ismétlésre épülő természete. A nyelv tételező ereje ugyanakkor, amelynek a szereplők névadása egyfajta kicsinyítő tükreként vehető tekintetbe, csakis az ismétlésnek e tételezés egyszeriségét eltörlő karakterén keresztül férhető hozzá. Az ismétlés tehát úgy utal a kogníciót aláásó performativitásra, hogy közben eltörli ennek invencióhoz hasonló, egyszeri s megismételhetetlen természetét, s az ennélfogva épp annyira feltétele a történetnek, mint ellehetetlenítője annak.
A nyelvi materialitás a regény szemantikai dimenziójában is szerepet kap, elsősorban a szavak mint természeti létezők metaforikus értelmezéseként, egész pontosan beszéd és anyagszerű hang időleges azonosításaként, amikor a következőket írja az elbeszélő: "A dróthálót is, mintha csak a sok elröppent, tétova szó tapadt volna meg rajta, szürke lepedék borította, és amikor Hamza megszólalt, közelségétől fölizzott, kifényesedett. [...] A falon a penész, mint a szivacs beitta a hangot, ráadásul Hamza szavai - mintha vattából lettek volna - még a dróthálón is fönnakadtak; inkább csak egymás szájáról olvasták le a betűket." (53) A szavak anyagszerűsége itt nem elősegítője, de éppenhogy akadálya a megértésnek, viszont legyőzhető, megkerülhető akadálya, amennyiben a néma szájmozgás is beszédszerű jelek láncolataként működik, vagyis olyan nyomként, amely egyértelműen utal vissza eredetére. Amikor Hamza üzenetet küld féltestvérének, Gabriel Ventuzának, a papíron álló szó teljes értékű aláírásként funkcionál: "Gabriel Ventuzát az egész földkerekségen egyedül féltestvére, Hamza hívta Taplófülűnek, még gyermekkorában. Kétség sem férhetett hozzá, a fegyőr Hamza megbízásából kereste." (50) Az aláírás inskripcióját totalizálja a hozzá kapcsolódó kontextus, jel és eredete között nem jön létre szakadás, s mivel Gabriel Ventúza olvasatát nem ássa alá a szövegben más narratív szólam, elmondható, hogy Bodor regényének szemantikai dimenzióját nehéz lenne az ismétlésben rejlő mechanikusság és a nyelv kognitív funkciója közötti diszkrepancia fölismeréseként defigurálni, Az érsek látogatása sokkal inkább a nyelv tropológiai létesítő erejét produktívan kihasználó s korántsem leleplező szövegként értemező, ennélfogva a nyomozást hasonlóan totalizáló szerkezetek határozzák meg, mint a Sinistra körzetben.
Ezért lehet, hogy a fiktív világ létrehívásának kicsinyítő tükreként is olvasható névadás elsősorban a diktatórikus hatalom uralmi mechanizmusainak lesz a technikája, s ennélfogva az elbeszélő/szerző szövegen való maradéktalan hatalmára utalhat. Emellett ugyanakkor a performatív elsődlegessége önkéntelenül természet és nyelv azonosításának is ellene fordul, amennyiben az előbbinek a nyelv artificiális karaktere képezi feltételét. A Sinistra körzetben olvashatjuk a következő párbeszédet: "- Ezek elhalasztották a járványt - jegyezte meg Oleinek doki. - Megtehetik. - Maga ezt elhiszi? - Mért ne." (83) A diktatúra hasonlóan fiktív mechanizmusokra épül, mint az irodalom, a járvány, amint elhalasztható, fiktívvé válik, és sokkal inkább lesz a kiközösítés eszköze, mint természeti tényező, s ez a hatáselem mindkét regényben megtalálható. Míg azonban a diktatúrában a dolog úgy nem azonos önmagával, hogy közben nagyon is egyértelműsíthető a metaforikus funkciója, addig az irodalmi szöveg esetében ez a funkció többféleképpen betölthető hiányként jelenik meg.
Bodor elbeszélő művészetében a szelekció mimetikus mozzanata lesz az a tényező, amely az ellipszisek révén a történet kiteljesítését, egésszé rendezését megakadályozza, miközben - ezzel összefüggésben - a szöveg metaforikus megalkotottsága is gátat vet a példázat egyértelműsítő alakzatai elé. Elmondható viszont, hogy a Sinistra körzet poétikai megmunkáltásága, sűrű figuratív szövése révén jóval erősebben képes ráhagyatkozni ez utóbbi mozzanat hatásmechanizmusaira, ellentétben Az érsek látogatásával, amely csak a kihagyások, elhallgatások révén áll ellent az olvasás totalizáló műveleteinek, amennyiben metaforikus szövete korántsem oly erős s kidolgozott, mint a korábbi regényé. Még akkor is így van ez, ha például a Bogdanski Dolinát körbevevő s az ott élőket álomba kényszerítő szemétnek korántsem csak a romlás, a lepusztultság képzetkörét megerősítő értelmezése lehetséges, de talán a nyelv ismétlésben megmutatkozó föloldhatatlansága, emészthetetlensége, más szóval szuplementum volta, mely ugyanakkor e nyelv hallucinatív természetével is korrelációba hozható, és egyfajta kontextust jelenthet a szemét metaforikus interpretációja számára. Nem beszélve arról, hogy a szemétnek az elbeszélt világban játszott szerepe arra is rávilágíthat, hogy elsősorban a hiperbola alakzata határozza meg az epikai imaginációt, s éppen ezért nem kérhetők számon a szövegen az olyan túlzások, hogy az utcán a járókelőket mért több, s mért nem csak egy egyszarvú "veszi le a lábáról".
Bodor írásmódjára nem jellemző a szereplői diszkurzusok egyénítése, a nyelvek ütköztetésének plurivokális megoldásai, ezzel szemben előszeretettel alkalmazza a tónus hirtelen megtörését, a hangnem kibillentését akár egy oda nem illő szófordulattal, akár humoros túlzásokkal. S noha a szövegek abszurdba hajló hatását elsősorban a diktatúra performatív nyelvhasználatának az elbeszélés konstatívnak mutatkozó momentumait teljességgel ignoráló természete s az biztosítja, hogy az elbeszélő a fiktív világban maradéktalanul aláveti magát a "valóság" átírása ezen mozzanatainak, nos, mindezek mellett azért - legalábbis a Sinistra körzetben - jut némi szerep az elsősorban tematikus szinten megjelenő soknyelvűségnek is. Oleinek doki az egyetlen nyelvhasználata által egyénített szereplő a szövegben, akinek fontos tulajdonsága, hogy csúnyán beszél, s ezzel valamennyiszer megtöri a szöveg homogén, a megfigyelő semleges, szenvtelen hangjára korlátozott elbeszélés tónusát. (A tárgyilagos hang jelentősége abban is megmutatkozik, hogy az elbeszélés a narrátornak a nevelt fiával történt találkozását harmadik személybe váltva ismerteti.) Oleinek doki ugyanakkor az egyedüli olyan szereplő a regényben, aki szót tud érteni a nyelveket keverő Conni Illafeddel is: "Keverte őket Connie Illafeld a nyelveket összevissza, és csak az értett vele szót valamelyest, aki ukránul, németül, románul és magyarul egyformán tudott, de nem ártott, ha az illető például a ruszin és cipszer tájszólásokat is ismeri. Kevés ilyen ember élt Dobrin erdőkerületben, egyikük a természetvédelmi terület főmedvésze volt, cimborám, Oleinek doki." (92) Connie Illafeld ugyanakkor nemcsak diszkurzusában, de nevében is szinkretikus figura, amennyiben két nevet visel egyszerre ("Az még talán előfordulhatott, hogy valakiket külön-külön Cornelia Illarionnak, esetleg Connie Illafeldnek hívnak, de a két nevet együtt csak egyetlen személy viselhette." - 92), amely tulajdonsága egyúttal öszetéveszthetetlen egyediségének is biztosítéka, ismét megerősítve név és jelölete totális összetartottságát. A szinkretikus konstitúció tehát egyik esetben sem az eredet azonosíthatatlanságának s fölsokszorozásának a színreviteleként működik Bodor szövegében, hiszen nemcsak az elbeszélő nyelve és Oleinek doki nyelvhasználata között nem képződik interpenetráció, de a szereplői diszkurzus nem színre vitt, de tematikus soknyelvűsége sem az önazonosság relativálójaként, de éppenhogy ennek zálogaként funkcionál.
Végezetül elmondható, hogy Az érsek látogatása nagyban ráhagyatkozik ugyan a Sinistra körzet szövegvilágának előismeretére, miközben persze nem egyértelműsíti a hozzá való viszonyát, nem képes új távlatokba helyezni a korábbi szöveget, sőt sokkal inkább annak távlatában tűnik fel kevésbé megalkotottnak, pontosabban szemiotikailag kevésbé összetettnek, amit éppen az okoz, hogy metaforikusan gyenge szövete nem képes multiplikálni a mimézisben elhelyezett ellipszisek és a figuratív szint közötti kapcsolatok lehetőségeit. Még akkor is így van ez, ha - mint megfigyelhettük - a tropologikus összetettség az előző regényben is totalizáló alakzatok színrevivőjeként értelmeződött, hiszen a figuratív műveletek ott sem léptek ugyan elő az epikai imagináció látványos generálóivá, de legalább korlátozták a szöveg narratív transzparenciáját. Az érsek látogatása olyan implicit olvasót tételez a korábbi szövegek újraolvasásához, aki szinte maradéktalanul csak narratív alakzatok mentén képzeli el az értelmezés lépéseit, s a hipertextuális viszonyokat is csak ilyenként képes elgondolni.
A valószerű és a képzeletbeli határvonalának felszámolása ugyanakkor, amely egyik legfontosabb jegye a Bodor-szövegek epikai imaginációjának, egyaránt felépülhet mimetikus avagy a dolgok közötti hasonlóságokra hagyatkozó szabályok alapján, valamint olyan szövegalkotó elvek szerint, amelyek a nyelv figuratív potenciálját konstitutív erőként használják ki. Amikor például a Sinistra körzetben Borcan ezredes esernyője denevérként kel életre, annak az állat és a használati tárgy alaki hasonlósága lesz az alapja, hasonlóan, ahogy Coca Mavrodin embereit is azért nevezik el szürke gúnároknak, mert erre az állatfajtára hasonlítanak, s a vörös kakasnak keresztelt idegent is járásának módja s a fizimiskája rendeli erre a névre. Az emberi szereplők következetes animalizálását a természet antropomorfizálása (vagy animalizálása: "kutyabenge", "kakukkfű") kíséri, s mindkét tendenciát támogatják a figuráció azon technikái, melyek a metaforikusan használt állandósult kifejezéseket referenciális értelmükbe fordítják vissza, mindezt úgy azonban, hogy a metaforikus jelentés sem veszít érvényéből. Ennek az eljárásnak az lesz a következménye, hogy a nyelvi potenciál tropologikus kiaknázása az animalizáció mimetikus tendenciáinak rendelődik alá, s legfeljebb megerősíti annak jelentésirányait, nem tölt azonban be önálló létesítő funkciót. Coca Mavrodin előbb egy szitakötőhöz, majd egy éjjeli lepkéhez hasonlítódik, egy helyütt pedig azt olvashatjuk róla, hogy "röpke pillantást vetett" az elbeszélőre, s valamennyiszer emberre vonatkoznak az olyan állandósult fordulatok s kifejezések is, mint "jómadár", "dögrovás", "vén csataló", "vadóc", "egérutat nyer" és így tovább. A természet antropomorfizációjának kontextusában hangsúlyossá válik azoknak a katakréziseknek a szó szerinti jelentése, amelyek a természet jelenségeit nevezik meg: "völgy torka", "felhő hasa", "kúszott fölfelé a köd", "körös-körül pipáló hegyormok" stb. Ezek a nyelvi elemek azonban csupán megerősítik a reprezentáció mimetikus párhuzamait, melyek többek között az állatokhoz való alaki hasonlóság, a szagról való felismerés s a természet vegetatív törtvényeinek való alárendelődés érzékeltetése révén képzik meg a naturalizáció és animalizáció hatását. Bodor elbeszéléseiben a szöveg metaforikus összetettsége integratív viszonyba kerül az elbeszélt világ diegetikus elemeivel, s a figuratív dimenzió nem a mimetikus referencia irányítójaként, pusztán annak követőjeként funkcionál. Éppen ezért az elbeszélések polivalens jelentésszerkezetének megnyilvánulásait alighanem a textuális startégiák egyéb formáiban ajánlatos keresni, azon eljárásokban, amelyek a jelentésszintek közötti vonatkoztatások totalizációs műveleteit akadályozhatják vagy elbizonytalanítják.
A narratív sémák működésmódja, az elbeszélés ellipszisei s perspektivikus szisztémája lehetnek itt a poliszémia esetleges kiváltói, miközben a szöveg önértelmező, metadiszkurzív defigurációs lehetőségei a nyelv működésmódjáról kialakított elképzelés és a szöveg retorikai gyakorlata közötti relációra mutathatnak rá. A következőkben ezen szövegelemek, stratégiák s diszkurzív aspektusok némely vonatkozását vizsgálom meg vázlatos igénnyel, elsősorban arra összpontosítva, hogy azok miként vehetnek részt a helyettesítésre alapozott totalizáló műveletek korlátozásában.
Korántsem újdonság Az érsek látogatásában is megfigyelhető narratív stratégia, nevezetesen, hogy a regény diegézise más Bodor-szövegek elbeszélt világának elemeit idézi fel úgy a motívumok, ahogy a szereplők vagy a kronotoposzok relációjában. Az Eufrátesz Babilonnál című elbeszélés ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy azonosíthassuk a Kísértetek elbeszélőjét, aki viszont már az Utasemberekben is szerepel. A Sinistra körzetben föltűnő aránytalanul kövér kamionos leírása szinte szó szerinti egyezéseket mutat a Vissza a fülesbagolyhoz hasonló szereplőjével, s A részlegből elhíresült Weisz Gizella is több más elbeszélésben megjelenik. Az animalizálás s a szabadságtól való megfosztás képzetkörének összekapcsolását talán legbrutálisabban kifejező motívum, az emberek tyúkketrecbe zárása hangsúlyos eleme Az érsek látogatásának, de megvan a Sinistrában s az először említett két elbeszélésben is. A természet antropomorfizálásának s az ember animalizációjának imént elemzett motivikus eljárásai is szorosan összetartozónak mutatják a szövegeket, amit a színhelyek hasonlóságai is erősítenek: a Sinistra körzete úgy is olvasható, mint ami A részleg elbeszélt világának helyszínét bontakoztatja ki úgy szintagmatikusan, mint metaforikusan, Az érsek látogatásában elbeszélt Bogdanski Dolina pedig Dobrin kisvárosi megfelelője. Ha figyelembe vesszük, hogy a szövegek figuratív dimenziója alárendelődik a mimetikus elveken működő fikciógenerálásnak, az is belátható, hogy a szövegek közötti intratextuális viszonyokat is az elbeszélések mimetikus aspektusa határozza meg, amennyiben a narratív sémák, szereplői funkciók s a téridő hasonlóságai mindenekelőtt a diegézis alkotóiként mutatkoznak meg, vagyis lényegében nyelv előtti entitások gyanánt. Részben az elbeszélésmód enigmatikussága az oka ugyanakkor, hogy a metonimikus kapcsolatok sokszor csak részleges eredményre vezetnek a feltételezett (világszerű) szövegközi relációk értelmezésében, miközben elengedhetetlennek állítják be ezek interpretatív szerepét. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a legújabb könyv a korábbiaknál fokozottabban ráhagyatkozik az így értett intratextualitás hatásmechanizmusaira, s ez sokszor nehezen megkülönböztethető a mű eddigi recepciójában hangoztatott s kifogásolt ismétlés jelenségétől.
Alighanem az egyik legkorábban fölmerülő s a szövegközi utalások nélkül bizonyosan megválaszolhatatlan kérdése Az érsek látogatásának az elbeszélő kiléte. Ismert, hogy a Sinistra körzet elbeszélőszerkezete váltogatja az első s harmadik személyű narrátort, egyúttal viszont megakadályozza, hogy döntsünk ennek homo-, illetve heterodiegetikus helyzete között, amennyiben fenntartja annak lehetőségét, hogy Andrej Bodor harmadik személyben beszél önmagáról. Mindeközben a regény az elbeszélő neve révén imagináció és önéletrajz szövevényes viszonyát is példázza. Az érsek látogatása esetében a megnevezetlen elbeszélőhöz homodiegetikus narráció rendelődik, ami azt eredményezi, hogy az olvasó önkéntelenül megpróbálja azonosítani a szereplőként is funkcionáló elbeszélő személyét, s ebben a műveletben a Sinistra körzettel létesített intratextuális kapcsolatok jöhetnek segítségére. Több jel utal arra, hogy a regény elbeszélője nem más, mint Gabriel Dunka, az előző regényben szereplő törpe. A narrátor nevelőanyját Colentina Dunkának hívják, aki fodrászként dolgozik Bogdanski Dolinán, s a Sinistrában, miután testvérét, a valódi fodrászt, Vili Dunkát száműzik a körzetből, Gabriel Dunka viszi tovább - amúgy mellékesen - ezt a mesterséget. Amikor a fodrásznő segédje, Mauzi Anies fésülőasszony megfürdeti a városba érkezett elbeszélőt, a szöveg kimondatlanul is arra utal, hogy az elbeszélő valamely testi fogyatékossága taszítja a szerelemre éhes fésülőasszonyt: "Mégis, kedvetlenül fogott a fürdetéshez, ahogy a szivaccsal végigtapogatta testemet, inkább arra volt gondja, nehogy valamelyik ujjával, akár véletlenségből is megérintsen. Egy csuporból öntötte vállamra a vizet, és nem kísérte tekintetével a víz útját, ahogy hasamon lecsorog. A törülközőt már egyenesen a kezembe adta, nehogy azon keresztül is meg kelljen érintsen. A végén azért mégiscsak közelhajolt hozzám és azt mondta: Azt hiszem, uram, valami tévedés lesz a dologban. Én nem magával álmodtam." (45) A kihagyás kínálta üres helyet csakis a szövegvilágok közötti efféle vonatkoztatás töltheti be, amennyiben a szöveg önmagában nem kínál fogódzót, ugyanakkor persze az is nyilvánvaló, hogy az enigmatikus elbeszélésmód egyúttal megakadályozza, hogy ezen értelmezői lépések hipotetikus természete megszűnjék, s a szövegközi kapcsolat egyértelművé váljék, s ezzel azt is jelzi, hogy a szöveg a diegetikus intratextualitás referencializáló aktusai elé diegetikus akadályokat állít. Éppen egy az elbeszélői észlelés szelekciójában jelentkező amimetikus elem válik eközben olyan jellé, amely ismételten megerősítheti az elbeszélő identikusságára vonatkozó előbbi feltételezést. Amikor a narrátor leírja a kővel agyondobált Senkowitz-nővérek vagy a szintén ilyen halált haló róka maradványait, mindkét esetben feltűnő, hogy hiányzik a csontváz a leírásból: "Amikor a betegek kővel kezdtek dobálózni, állítólag csak a sirályokat akarták elzavarni. Mégis, a vége az lett, hogy nem maradt azon a helyen semmi, csak két vagy három lapátra való szemét. Nemhogy két halottnak, de még egynek sem nézett ki, némi gőzölgő húsos pép, benne rongycafat, forgács, szilánk. Ebből sem sokat hagytak a sirályok." (9) Később: "Déltájban, amikor visszatért a róka, és látták, vígan tovább lakmározik, bekerítették a szeminaristák, és dobálni kezdték. Mivel nem bírt a gyűrűből kitörni, addig dobálták, amíg a végén már nem volt mit; nem maradt belőle csak egy szőrrel átszőtt, vörhenyes kocsonya, de inkább csak valami savanykás, kesernyés szag." (34-35) Ha arra gondolunk, hogy Gabriel Dunka eladta a csontvázát a Sinistra körzetben a természetrajzi gyűjteménynek, akár azt sem zárhatjuk ki, hogy ezzel kapcsolatos okok vezetik arra, hogy hallgasson a csontvázak sorsáról. Noha az elbeszélt történethez csakis az elbeszélő perspektíváján keresztül férhetünk hozzá, más történetelemek is utalnak arra, hogy a narrátornak érdekében áll elhallgatnia saját szerepét egyes eseményekben. Gyanítható például, hogy ő maga lopta el Gabriel Ventúza pénzét a mások által aligha ismert rejtekhelyről, és sokat tett annak érdekében, hogy féltestvére helyébe léphessen a tábori lelkészi szolgálatban.
Noha az elbeszélő többször utal arra, hogy a Sinistra körzetébe belépve a szereplők valahányszor új nevet kapnak, melynek következtében föltételezhető, hogy egy másik körzetben már nem ugyanazt a nevet viselik, akár Hutira tűzszerész vagy a titokzatos Hamza ismerős lehet a korábbi szövegből. Géza Hutira a Sinistra körzetben meteorológus, kinek földig ér a haja, lévén, hogy huszonhárom éve nem nyiratkozott, s ez utóbbi tulajdonsága a későbbi szövegben is hangsúlyos. Mivel a korábbi könyv elbeszélt világából hiányoztak a mérhető, történeti idő indexei, nehezen dönthető el, hogy annak proleptikus vagy analeptikus folytatásaként kell-e olvasnunk Az érsek látogatását. Annyi tudható, hogy ez utóbbi regény elbeszélésszituációját a dátumok utalásai is imagináriussá teszik, amennyiben kiszámítható, hogy Viktor Ventúzának 1990-ben veszik nyoma, Gabriel Ventúza 8-10 évvel később ered apja nyomába, s éveket kénytelen Bogdanski Dolinán tölteni. Az a tény viszont, hogy Géza Hutirának a későbbi könyvben már "színezüst lóhaja" van, arra enged következtetni, hogy Az érsek látogatása proleptikus folytatása a Sinistra körzetnek, s az elbeszélő azon megjegyzése is ezt erősíti, amelyik a hegyivadászok papnak öltözésére utal.
Az utóbbi regény nemcsak diegetikus elemeiben s a már említett motivikus, illetve figuratív stratégiában folytatása az előzőnek, de a narráció körkörössége, ismétléses szerkezetei is a Sinistrát idézik, miközben az elliptikus megoldások nemcsak az elbeszélő kilétét, de egyáltalán a történet szerkezetét illetően alapvetően eltérnek a korábbi szövegtől, amennyiben azokat a bűnügyi történet sematikája határozza meg. A nyomozás, a jelek metonimikus értelmezése itt alighanem nagyobb nyomatékot kap, s némileg más kontextusba kerül, mint az előző szövegben, ahol a nyomból való olvasás inkább alárendelődött természet és ember kiazmusának, s totalizáló szerkezetek határozták meg, hiszen Andrej minden esetben tökéletes nyomolvasónak bizonyult. Az érsek látogatása igen enigmatikus szöveg, voltaképpen homályban maradnak az összefügések Butin érsek meggyilkolása s az erre utaló előjelek között, s csakis sejteni lehet a cselekmény háttérben maradó aktorait is. Az elbeszélés aktusa részét képezi az elbeszélt világnak, amennyiben a narrátor érdekelt az eseményekben, s már csak ezért is megbízhatatlan, egyúttal viszont korlátozott tudása is van az események menetéről, s az így előálló üres helyek igen különböző diszkurzív projekciókra adhatnak alkalmat az olvasók számára.
A megnevezetlen elbeszélő egy helyen a narratív szituáció olyan mozzanatára utal előre, amely szerint a mondottak számottevő részét féltestvére, Gabriel Ventúza elbeszéléséből ismeri, aki sokszor elismételte neki élete történetét: "ott, ahol senki sem hallott minket, mesélni kezdett emlékeiről. Azokról, amelyek közelebb vinnék élete nagy rejtélyéhez. Százszor és százszor elmesélte majdnem szóról szóra ugyanazt" (49). Az ismétlés az elbeszélő értelmezésében a történet lényegéhez való közelebb kerülést jelenti, ami egy itt adódó metadiszkurzív olvasat számára a kihagyások, az üres helyek egyre bizonyosabb kitöltését eredményezhetné az újraolvasás által. Csakhogy a történetelemek nem állnak össze jól átlátható konstrukcióvá, melynek következtében nemcsak a féltestvér életének rejtélye, de egyáltalán a krimiszerű eseménysor kauzális rendje sem tárul föl s oldódik meg a szövegben. Az ismétlés ennélfogva inkább a diszkurzivitást, az idézettséget s így a diegézistől való eltávolodást juttathatja eszünkbe, vagyis a nyelv azon aspektusát, hogy jel és jelölt viszonyát a nyelv referenciális funkciója, s nem a diszkurzus tárgya határozza meg. A világszerűség illúzióját a textualitásnak a nyelv anyagszerűségét, a jelölttől elválasztott jelentőt hangsúlyozó mozzanata leplezheti le, az emlékezésnek s a narrációnak a mechanikus ismétlésre épülő természete. A nyelv tételező ereje ugyanakkor, amelynek a szereplők névadása egyfajta kicsinyítő tükreként vehető tekintetbe, csakis az ismétlésnek e tételezés egyszeriségét eltörlő karakterén keresztül férhető hozzá. Az ismétlés tehát úgy utal a kogníciót aláásó performativitásra, hogy közben eltörli ennek invencióhoz hasonló, egyszeri s megismételhetetlen természetét, s az ennélfogva épp annyira feltétele a történetnek, mint ellehetetlenítője annak.
A nyelvi materialitás a regény szemantikai dimenziójában is szerepet kap, elsősorban a szavak mint természeti létezők metaforikus értelmezéseként, egész pontosan beszéd és anyagszerű hang időleges azonosításaként, amikor a következőket írja az elbeszélő: "A dróthálót is, mintha csak a sok elröppent, tétova szó tapadt volna meg rajta, szürke lepedék borította, és amikor Hamza megszólalt, közelségétől fölizzott, kifényesedett. [...] A falon a penész, mint a szivacs beitta a hangot, ráadásul Hamza szavai - mintha vattából lettek volna - még a dróthálón is fönnakadtak; inkább csak egymás szájáról olvasták le a betűket." (53) A szavak anyagszerűsége itt nem elősegítője, de éppenhogy akadálya a megértésnek, viszont legyőzhető, megkerülhető akadálya, amennyiben a néma szájmozgás is beszédszerű jelek láncolataként működik, vagyis olyan nyomként, amely egyértelműen utal vissza eredetére. Amikor Hamza üzenetet küld féltestvérének, Gabriel Ventuzának, a papíron álló szó teljes értékű aláírásként funkcionál: "Gabriel Ventuzát az egész földkerekségen egyedül féltestvére, Hamza hívta Taplófülűnek, még gyermekkorában. Kétség sem férhetett hozzá, a fegyőr Hamza megbízásából kereste." (50) Az aláírás inskripcióját totalizálja a hozzá kapcsolódó kontextus, jel és eredete között nem jön létre szakadás, s mivel Gabriel Ventúza olvasatát nem ássa alá a szövegben más narratív szólam, elmondható, hogy Bodor regényének szemantikai dimenzióját nehéz lenne az ismétlésben rejlő mechanikusság és a nyelv kognitív funkciója közötti diszkrepancia fölismeréseként defigurálni, Az érsek látogatása sokkal inkább a nyelv tropológiai létesítő erejét produktívan kihasználó s korántsem leleplező szövegként értemező, ennélfogva a nyomozást hasonlóan totalizáló szerkezetek határozzák meg, mint a Sinistra körzetben.
Ezért lehet, hogy a fiktív világ létrehívásának kicsinyítő tükreként is olvasható névadás elsősorban a diktatórikus hatalom uralmi mechanizmusainak lesz a technikája, s ennélfogva az elbeszélő/szerző szövegen való maradéktalan hatalmára utalhat. Emellett ugyanakkor a performatív elsődlegessége önkéntelenül természet és nyelv azonosításának is ellene fordul, amennyiben az előbbinek a nyelv artificiális karaktere képezi feltételét. A Sinistra körzetben olvashatjuk a következő párbeszédet: "- Ezek elhalasztották a járványt - jegyezte meg Oleinek doki. - Megtehetik. - Maga ezt elhiszi? - Mért ne." (83) A diktatúra hasonlóan fiktív mechanizmusokra épül, mint az irodalom, a járvány, amint elhalasztható, fiktívvé válik, és sokkal inkább lesz a kiközösítés eszköze, mint természeti tényező, s ez a hatáselem mindkét regényben megtalálható. Míg azonban a diktatúrában a dolog úgy nem azonos önmagával, hogy közben nagyon is egyértelműsíthető a metaforikus funkciója, addig az irodalmi szöveg esetében ez a funkció többféleképpen betölthető hiányként jelenik meg.
Bodor elbeszélő művészetében a szelekció mimetikus mozzanata lesz az a tényező, amely az ellipszisek révén a történet kiteljesítését, egésszé rendezését megakadályozza, miközben - ezzel összefüggésben - a szöveg metaforikus megalkotottsága is gátat vet a példázat egyértelműsítő alakzatai elé. Elmondható viszont, hogy a Sinistra körzet poétikai megmunkáltásága, sűrű figuratív szövése révén jóval erősebben képes ráhagyatkozni ez utóbbi mozzanat hatásmechanizmusaira, ellentétben Az érsek látogatásával, amely csak a kihagyások, elhallgatások révén áll ellent az olvasás totalizáló műveleteinek, amennyiben metaforikus szövete korántsem oly erős s kidolgozott, mint a korábbi regényé. Még akkor is így van ez, ha például a Bogdanski Dolinát körbevevő s az ott élőket álomba kényszerítő szemétnek korántsem csak a romlás, a lepusztultság képzetkörét megerősítő értelmezése lehetséges, de talán a nyelv ismétlésben megmutatkozó föloldhatatlansága, emészthetetlensége, más szóval szuplementum volta, mely ugyanakkor e nyelv hallucinatív természetével is korrelációba hozható, és egyfajta kontextust jelenthet a szemét metaforikus interpretációja számára. Nem beszélve arról, hogy a szemétnek az elbeszélt világban játszott szerepe arra is rávilágíthat, hogy elsősorban a hiperbola alakzata határozza meg az epikai imaginációt, s éppen ezért nem kérhetők számon a szövegen az olyan túlzások, hogy az utcán a járókelőket mért több, s mért nem csak egy egyszarvú "veszi le a lábáról".
Bodor írásmódjára nem jellemző a szereplői diszkurzusok egyénítése, a nyelvek ütköztetésének plurivokális megoldásai, ezzel szemben előszeretettel alkalmazza a tónus hirtelen megtörését, a hangnem kibillentését akár egy oda nem illő szófordulattal, akár humoros túlzásokkal. S noha a szövegek abszurdba hajló hatását elsősorban a diktatúra performatív nyelvhasználatának az elbeszélés konstatívnak mutatkozó momentumait teljességgel ignoráló természete s az biztosítja, hogy az elbeszélő a fiktív világban maradéktalanul aláveti magát a "valóság" átírása ezen mozzanatainak, nos, mindezek mellett azért - legalábbis a Sinistra körzetben - jut némi szerep az elsősorban tematikus szinten megjelenő soknyelvűségnek is. Oleinek doki az egyetlen nyelvhasználata által egyénített szereplő a szövegben, akinek fontos tulajdonsága, hogy csúnyán beszél, s ezzel valamennyiszer megtöri a szöveg homogén, a megfigyelő semleges, szenvtelen hangjára korlátozott elbeszélés tónusát. (A tárgyilagos hang jelentősége abban is megmutatkozik, hogy az elbeszélés a narrátornak a nevelt fiával történt találkozását harmadik személybe váltva ismerteti.) Oleinek doki ugyanakkor az egyedüli olyan szereplő a regényben, aki szót tud érteni a nyelveket keverő Conni Illafeddel is: "Keverte őket Connie Illafeld a nyelveket összevissza, és csak az értett vele szót valamelyest, aki ukránul, németül, románul és magyarul egyformán tudott, de nem ártott, ha az illető például a ruszin és cipszer tájszólásokat is ismeri. Kevés ilyen ember élt Dobrin erdőkerületben, egyikük a természetvédelmi terület főmedvésze volt, cimborám, Oleinek doki." (92) Connie Illafeld ugyanakkor nemcsak diszkurzusában, de nevében is szinkretikus figura, amennyiben két nevet visel egyszerre ("Az még talán előfordulhatott, hogy valakiket külön-külön Cornelia Illarionnak, esetleg Connie Illafeldnek hívnak, de a két nevet együtt csak egyetlen személy viselhette." - 92), amely tulajdonsága egyúttal öszetéveszthetetlen egyediségének is biztosítéka, ismét megerősítve név és jelölete totális összetartottságát. A szinkretikus konstitúció tehát egyik esetben sem az eredet azonosíthatatlanságának s fölsokszorozásának a színreviteleként működik Bodor szövegében, hiszen nemcsak az elbeszélő nyelve és Oleinek doki nyelvhasználata között nem képződik interpenetráció, de a szereplői diszkurzus nem színre vitt, de tematikus soknyelvűsége sem az önazonosság relativálójaként, de éppenhogy ennek zálogaként funkcionál.
Végezetül elmondható, hogy Az érsek látogatása nagyban ráhagyatkozik ugyan a Sinistra körzet szövegvilágának előismeretére, miközben persze nem egyértelműsíti a hozzá való viszonyát, nem képes új távlatokba helyezni a korábbi szöveget, sőt sokkal inkább annak távlatában tűnik fel kevésbé megalkotottnak, pontosabban szemiotikailag kevésbé összetettnek, amit éppen az okoz, hogy metaforikusan gyenge szövete nem képes multiplikálni a mimézisben elhelyezett ellipszisek és a figuratív szint közötti kapcsolatok lehetőségeit. Még akkor is így van ez, ha - mint megfigyelhettük - a tropologikus összetettség az előző regényben is totalizáló alakzatok színrevivőjeként értelmeződött, hiszen a figuratív műveletek ott sem léptek ugyan elő az epikai imagináció látványos generálóivá, de legalább korlátozták a szöveg narratív transzparenciáját. Az érsek látogatása olyan implicit olvasót tételez a korábbi szövegek újraolvasásához, aki szinte maradéktalanul csak narratív alakzatok mentén képzeli el az értelmezés lépéseit, s a hipertextuális viszonyokat is csak ilyenként képes elgondolni.
