Folyóiratok

Az előzetesség hozzáadása

Tulajdonképpen szívesen venné az én, aki valahogyan mégiscsak megírja ezt, vagyis akkor inkább személy (bizonyos pszichiátriákon így is járja: először a "Személy neve:", aztán az "Anyja neve:"), hogy ha tényleg új országokat lehetne alapítani most is, menekültek alakítanák, akár az Amerikai Egyesült Államokat (és akkor itt a menekültet másképp kell érteni talán). Végső soron tehát az én helyesli az Amerikai Egyesült Államok eszméjét, s bár - végső soron - lehet, hogy ez a népség az általános pusztulást generálja majd, azért mégiscsak vannak benne olyan emberek - személyek -, mint például Neil Postman vagy Richard Rorty, akik valami frisset, nem európait, mégsem antieurópait, ahhoz jól hozzászólót, vele valóban beszélgetőt hoztak létre. (Igaz, Richard Rorty identitása mintha tisztázatlan lenne. De hát - egyelőre - feláldoztatik a kéznéllévő a költészet oltárán.) Az én tehát azt szeretné, hogy ugyanaz a tiszta, hűsítő levegő süvítsen a sorok között, még akkor is, ha ez a levegő metszően hideg, s szinte fáj. Öntetszelgő (=hiú) álom (=ábránd): kutyabőr-duda-szalonna-taní-tani. A kutya-parton mit keresek?

A másik előzetesség a (poszt)modern jól való megélhetetlenségének a tapasztalata. Hogy az élésről való mundoákolás átvezetése a papírról a praktikumba egyszerűen csak nagyon fáj, s a játék meg a hozzá hasonló fogalmak ismételgetése végeredményben a logocentrizmus jó nagy parabolájának tűnik. Az én számára ez csak kellemetlen felfedezés volt, a személy számára azonban ontológiailag megrendítő is. Ha tehát úgy vesszük a modernség meg a posztmodern kitüntetett témáit, mint amelyek jórészt megbuknak a kipróbálás terepén (ilyen téma például a teljesség hiányának megélése), akkor joggal merül fel a témák közötti demokratikus egyenlőség felborításának lehetősége is - melyet ezúton tesz meg az én. (Másképpen: ízlésre tesz szert. Szóval: szószaporítás.)

Nem titkolja ő (az én), hogy mindig is szívesen volt az ún. progresszió talpnyalója, s akkor is, amikor mondjuk Dosztojevszkijt olvasott, formalistán feledte a "haladó" eszmék képviselőivel kapcsolatos - általában negatív - konnotációkat.2 Ez a sajátos nézőpont a készen kapottsággal kapcsolatos kisebbségrendűségi komplexusában gyökeredzik: hogy ne csak merjünk nagyot álmodni (ahogy a kormány mondja), hanem inkább merjünk nagyot tenni. Nem az elejétől végigvíve tehát a dolgokat, hanem csak úgy szemezgetve (ez az ízlés tehát), olyan témákra szeretne az én rámutatni, mint

- a Toldi szövegszerűsége, öröme (pontosan úgy, ahogyan azt Roland Barthes "szereti");

- Mikszáth Kálmán A fekete város című regényének sajátos, "re-relativizáló szövegszerkesztése"

["Igazán felbosszantott ez a Blom. Különösen azzal a két tehénnel. És csak jó, hogy már könnyítettem magamon, mert éreztem, hogy a guta kerülget. Igen sajnálnám azonban, mert én gyöngéd ember vagyok, ha valami szó szaladt volna le a nyelvemről, amelyért megneheztelne a leány, az az izé... az a harmadik tehénke. Ah, istenem, milyen piszlicsárság ezekkel a tehenekkel! Ámbár, hm, isten tudja."3

A 2. mondat az 1.-t fokozza, a 3. azonban az első kettő értékelését inkább visszavonja (negatív bosszúság - pozitív megkönnyebülés). A 4. aztán az első hármat együtt relativizálja, azt sugallva, hogy úgymond jogtalan volt a bosszankodás módja. Az 5. mondat az első négy által kimondott alapstruktúrát veti el, hogy aztán a 6. az egészet a bizonytalanság terébe utalja. Ennek a folytonos újraírásnak a következtében nincsenek praktikus állítások - helyettük a nézőpontváltások olyan finom, tehát már a mondati, tagmondati szinten elkezdődő rendszere jelenik meg, amely Mikszáth e művét teljességgel elszakítja a premodern narratíváitól, és igenis egy olyan nyelvi teret hoz létre, melynek alapvetése a viszonylagosság. Innen széttekintve - csalás nélkül, könnyedén - egy csodálatos, az értelmező jelentések rétegeiben mély és gazdag horizont tárul fel, melynek fölébe szállni oly örömtelin reménytelen.];

- a Krúdy Gyula narratíváinak strukturált, a beszéltet a háttérbe, a beszédmódot viszont az előtérbe toló tulajdonsága;

- Szabó Lőrinc Az Egy álmai című verseskötete;

- József Attila "expresszionista" költeményei.

És olyan témákra nem kíván semmiképpen sem rámutatni, mint Petőfi Sándor költészete, Jókai Mór, Ady Endre, Babits Mihály, Pilinszky János vagy Mészöly Miklós művei. Vagy akár Nádas Péter (!).

És persze még nagyon sok kód van, és azokat lehetne a két oldalra helyezni, ám nem helyes, mert a (poszt)modernség azon tanítása, hogy érdemes ezeket a kódokat egyszer és mindenkorra elfelejteni, a praktikus életben is jól alkalmazható (helyes), tehát ki lehet szemezgetni, a "jó" oldalra tenni, akár be is venni vagy megenni. (Ízlés akkor ez tehát?) Irodalom van - kód nincs. Irodalom van - élet nincs. Ne éljen az én (ő), ha irodalom van, de ha nincs irodalom (és igenis legyen olyan, pontosabban akkor, amikor nincs irodalom), akkor legyen élet. Élni is kell, nemcsak irodalomni. Akkor tehát kivehetünk a kódokból részeket - például Babitsból egyes verseket -, és áttehetjük a túloldalra, de egyelőre mégsem - csakazértis mégsem -, ráérünk arra még. Ráér még az én (ő). (Vagy: Mégis ugyan, de úgy csinálunk mintha -sem, mert nem érdemli meg. Persze akkor majd a végén se senki...)

Végül: Vannak olyan - szerelmi vagy vonzódási - kapcsolatok, amelyekben egyszer csak tudatosodik a szereplőkben vagy az egyik szereplőben, hogy valami nem jó, de valahogy mégis van az adott kapcsolat jóságának egy olyan kiválóan megkonstruált emlékezete vagy lehetséges jövőtörténete, hogy az, aki rájött a nem-jósági mibenlétre, az - ennek ellenére - csak vár, esetleg kivár valamit, valami külsődleges eseményt, és akkor mondja, hogy vége, pedig már előre tudta, hogy nem lehet majd másképp, mindenképp mondani fogja, hogy vége, hiszen nem lehet olyan naiv, hogy azt képzelje, az egyik reggel felébredve majd minden másképp lesz (bár elvben lehetne), csak úgy, előzménymentesen. Ezt a viselkedésformát az én elnevezi előre tudatosított, de késleltetett csalódásnak, röviden késleltetett csalódásnak. Azért lényegesebb a késleltetés, mert az én számára (nekem) fontosabbnak tűnik a nosztalgia motivációja minden más elemnél vagy körülménynél. Mellékesen megjegyzendő persze, hogy vannak a végtelenbe kitolt késleltetett csalódások - ez gyakoribb, semmint képzelnénk -, amikor a nosztalgia oly erős, vagy inkább a személy oly gyönge, hogy képtelen teljesen tudatosítani a csalódást. Harmatcsöppek csúsznak arcán. Épp ezért az ilyen csalódások nem is érdemlik a tudatosított jelzőt. (Későbbi, a babitsi szemezgetéshez hasonlatos projekt - és egyáltalán nem nagyobb méretű egyébként egyik a másikánál - annak teljes összeszedése, hogy mely főnév melyik jelzőt érdemli meg.)

Az irodalmi ígéret

A késleltetett csalódás előtörténetében mindig van egy elem, melyet nyugodtan ígéretnek nevezhetünk. A dialogikus irodalmi ígéret tulajdonképpen Philippe Lejeune egyezmény terminusának (Genette híres művében is olvasható mindez) továbbértése. Az egyezmény annak az attitűdnek a metaforája kívánatik lenni, amelynek következtében az olvasó bizalmat szavaz a műnek, és az effajta bizalomból fakadó előfeltevésekkel olvasni kezdi.4 Ehhez képest az irodalmi ígéret az élet és az irodalom egybeértésének az ígérete: a kód válik az attitűdkialakítás alapjává. Persze a kódtulajdonos - az ugyan nem igaz, hogy erről mit sem tud, de - ezt viszonylag kevéssé tudja vagy szokta tudni befolyásolni. Demokratikus társadalmunkban minden befogadónak joga van olyan vektorokkal, attribútumokkal vagy épp cafrangos hagyományokkal felruháznia az adott kódot, amilyen csak eszébe jut. (Vagy amilyet érdemel. Stb.)

Az egyik partikuláris én (az én) például a következő narratívát hozta létre az "Esterházy Péter" kóddal kapcsolatban:

Volt egyszer az Esterházy Péter, aki az én (az ő) meglátásom/ából szinte előzmény nélkül hozta be a magyar irodalomba a "nemzeti hagyományoktól csak kicsit függő", a nagyvilágba kitekintő, szabad és levegődús beszédmódot; aki számot vetett a nyelv és a magyarság korlátaival, majd a korlátok konstruálásának szabályait felismerve azokat elsajátította, és saját, bármikor újraírható szabályokat hozott létre belőle: "az irodalom léte nem más, mint technikája",5 úgyhogy végre egyszerűen csak "egy jó/nagy íróról", nem pedig egy "speciális magyar kódról" lehetett beszélni vele kapcsolatban:6

"éreztem, hogy egy hatalmas árnyék úgy öleli körül létünk parányi fényét, mint szigetem partjait a tenger. A szertelen képzelet, a nyers tényszerűség, a tiszta, jelentés nélküli zeneiség - külön-külön egyik sem lesz jó. Mindegyiket belefoglalni, mindegyiknek fölé kerekedni egy olyan műben, amelyik nem fanyalog, nem is vigyorog, mint egy fakutya, hanem merész, szenvedélytől áthatott, a felismerés fájdalmától vidám, és bölcsen mosolyog az élet szörnyűségén - erre törekedtem nyugodt megfontoltsággal."

"Ezek szerint irodalmunk örök sorsa lenne az a kimerítő ingázás a politikai realizmus és a l'art pour l'art, az elkötelezettség és az esztétikai purizmus, a kompromisszum és a sterilizáltság között? Nincs más választása, mint hogy szegényes legyen (ha csak önmaga) vagy zavaros (ha önmagán kívül más is)?"7

Módszere s egyben célja a saját nyelv létrehozása volt (?): a jelentés és a hangalak viszonyának megváltoztatása, a morfológiai viselkedés újraírása, saját szintaxisok felállítása úgy a szószerkezetek, mint a mondatok szintjén, az idegenszerűség magyarba való beemelése, az állandósult szókapcsolatok módosítása, kollázsok és montázsok, transztextualitás, szövegrontás - vagyis sok tekintetben olyan technológiák megvalósítása, melyek relevánsan kizárólag a magyar nyelv terepén érvényesülnek. Egyfelől tehát "nemzetközivé" tette a magyar prózát, másfelől pedig magyarrá az "átlátszó" - vagyis nyelvfüggetlennek maradni akaró - prózát azzal, hogy - akármit mondott erről például a fentiekben is - a nyelv "nem közegi", arefenciális funkcióira játszott rá. (Már amennyiben vannak a nyelvnek referenciális funkciói is.) Első két nagy műve, a Termelési-regény és a Bevezetés a szépirodalomba azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy végre megvalósul a magyar irodalom első irodalmi koncepciója, s majdan olyan életművet vehetünk kezünkbe, amely független a fent említett "kimerítő ingázástól".

E két könyv után persze voltak jelek arra vonatkozólag, hogy az én által (általam) a kódra rákényszerített(em) ígéretnek a személy nem kíván megfelelni: sorra s egyre nagyobb számban jelentek meg publicisztikái, s valóságos kisregényei, melyek egyre távolodtak a korábbiakban kitűzött poétikai eszmétől. Ahelyett, hogy tovább folytatta volna a saját nyelv létrehozását - mondjuk - a fonémák terepén, írásai hirtelen közlékenyek, úgymond könnyen kibomlók lettek, akár "vonalas", "egyértelmű" érzelmek is helyet kaphattak bennük. E szakasz aztán a kilencvenes évek első felében megintcsak lezárult, és a személy egyre-másra odanyilatkozta, hogy most egy nagyon nagy művön dolgozik stb. stb., mely majd valamikor meg fog jelenni: egy nagyregénnyel (készül). Stb.

A késleltetett csalódás

Persze amikor az én ezeket a kisregényeket meg a Búcsúszimfóniát olvasta, már akkor tudta, hogy ez sehogy sincs jól, mert bár elvben lehet, de úgyse lesz.

Nagyon érdekes pedig, hogy Esterházy Péter meghalad bizonyos, saját maga állította korlátokat, például a teljes értékrelativizmus tagadását. Régebben voltak olyan értékek - szeretet, szerelem, haza, Isten, az emberi élet -, amelyek érvényességét, ha feszegette is, nem kérdőjelezte meg végérvényesen; ahogyan Kulcsár Szabó Ernő állította róla: "nem enged[ett] teret a nyelvbe vetett bizalom végső felbomlásának".8 Mindennek az elmúlatását jól jelzi, hogy a regényt többen megtámadták állítólagos antiszemitizmusa miatt. Kovács János Mátyás például a következő megjegyzést teszi ezzel kapcsolatban: "A mennyei harmóniában [...] családtagjai folytatólagosan szalonzsidóznak, sőt, ő meg alig rezdül. [...] nem állítom [...], hogy az unoka itt nagyapjával azonosul. Csak azt érzem, hogy az unoka hallgat, illetve kitér. [...] Mert van, amikor nem tér ki: >>vagy ahogy annak idején egyikőnk - fájdalom - fogalmazta: ez az egész zsidó vircsaft<< (368.). Meg olyan is van, amikor édesapámat Auschwitzba delegálja, édesanyámmal meg Dávid-csillagot varrat."9

Amikor Kulcsár Szabó Ernő azt mondja, hogy Esterházy nem engedett teret a nyelvbe vetett bizalom végső felbomlásának, akkor ezt úgy is kell értenünk, hogy a narrátor mintegy fenntartotta annak a lehetőségét, hogy széttartó beszédmódjait valamiképpen egyesítse (például valamilyen allegóriával, mint a Hahn-Hahn grófnőben a Dunával, illetve a Hrabal könyvében Istennel), vagy hogy rendelkezzék egy "főszólammal", amelyhez rendszeresen visszatér (mint a Termelési-regényben). A decentrálás ilyen jellegű korlátozása hiányzik a Harmonia cćlestisből: inkább egymást kizáró, semmint kiegészítő eseményeket beszél el a narrátor, máskor pedig egymással összeférhetetlen attribútumokat tulajdonít bizonyos szereplőknek, főleg persze édesapjának.

Ilyen esetekben a "magyar hagyomány nélküli (poszt)modernség" továbbvitelét kívánó én örül.

A Harmonia cćlestis azonban sajnálatosan elvérzik a korábbi nagyregényekkel való egyéb összehasonlításokban. Az én hiányolja a nyelv újra- és újra- (és megint újra-!) teremtését. A Harmonia elbeszélője létrehoz egy-két (főként azért csak egy) nyelvi szólamot, és azok szabályait minden határon túl betartja, s épp ez a reflektálatlan ragaszkodás teszi a szöveget a korábbiakhoz képest unalmassá.

Pedig igen jól indul a mű, 2. mondata az erős költő Esterházyt idézi:

"Szöveget marcona, barokk főúrral indítani: jó: ilyenkor valami zsibongó bizsergés bizsergeti az ember mellkasát, előre köszönnek neki a személyi számítógépek, a szakácsa pedig, mert mért ne volna szakácsa (kinek is?), meglepetésül bárányfarkat ad föl rántva, ami olyan, mint a borjúláb, csak még finomabb, mert remegőbb, törékenyebb: édesapám, e marcona, barokk főúr, kinek gyakran állt módjában és kötelességében pillantását Lipót császárra emelhetni, pillantását Lipót császárra emelte, arcára komolyságot vett, bár csillogó, hunyorgó szeme, mint mindig, elárulta, s mondotta: kutya nehéz, felség, úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot, azzal fölpattant Zöldfikár nevű pejére, és elvágtatott az érzékeny, XVII. századi tájleírásban."

Piszmogó strukturalistán (vagy "csak" formalistán?) olvasva a példamondatot mindjárt a modernista narratológiai eljárások egész tárházát értelmezhetjük. Az önmagára - a szövegre és a beszélőre - visszautaló nyelvi tett válik a mondat állításának (állításainak) alapjává: az a kijelentés, hogy "Szöveget marcona, barokk főúrral indítani: jó" ekvivalens a mondat olyan más részeivel, mint

- a "deduktív" állítás ("bizsergés bizsergeti", "kinek gyakran állt módjában és kötelességében pillantását Lipót császárra emelhetni, pillantását Lipót császárra emelte"),

- az össze nem illő minőségek vegyítése (barokk - előre köszönés - számítógép),

- a személyesség relativizálása (először csak logikai alany - majd: "az ember" - végül: "az ember" jelentéstartalmának kiürítése),

- a téma elterelése közbevetett, majd ismét megszakított mellékmondatok alkalmazásával ("a szakácsa pedig..."),

- az összetett mondat hierarchiájának jelöletlen minőségű újraírása (a harmadik kettőspont után újraindul a mondat: valószínűleg mellérendelés - de hát persze akármi is - - vajon mit szólnak ehhez Keszler Borbála üresfejű tanítványai?),

- ugyanazon szintagmatikus szerkezet új kontextusba emelése ("e marcona, barokk főúr"),

- az igazság fogalmának relativizálása ("kutya nehéz, felség, úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot"),

- az esztéta modern attitűd sugallata ("és elvágtatott az érzékeny, XVII. századi tájleírásban").

Stb.

Bizonyos nézőpontból e szótártöredékek mintha mind az igazság, s különösen az "irodalmi igazság" nyelvbe vetettségének s ezzel totális önkényességének az előfeltevését sugallnák. A beszédmód alapja a nyelv-"valóság" referencia megkérdőjelezése, a logocentrizmus leleplezése úgy, hogy az elbeszélő felvillantja a nyelv önmagába záródó struktúráit, ellentmondásos szabályait, létrehozva egy olyan játékteret, amely kizárólag logosz természetű, csakis nyelvi eszközökkel értelmezhető. Az én számára (számomra) ez az ironikus és olykor kétségkívül szolidáris10 villanássorozat nyújtja az idézett mondat... hm...: esztétikai örömét.

Tulajdonképpen most már úgy látom, hogy a par excellence témaválasztási gesztus volt az a "hibás", "terméketlen" előfeltevés, mely végül ezt a zárt, komolykodó és szigorú olvasatot eredményezte (amit most mondani fogok). Esterházy korábbi "nagy" műveiben nem volt ilyesfajta célkimondottság, mégis jól beléjük fértek a "magánmitológia" történetei, s nem is mellékesen. A Harmoniát azonban masszív promóció előzte meg, s készített neki előzetes kontextust, úgyhogy a befogadó nemcsak azt tudhatta meg, hogy ez a regény most "tematikus" lesz, hanem ráadásul azt is, miről fog szólni. Másodikként a tárgyválasztás is borzasztó rémes (kényes): apa (különféle apák) - család - Esterházyak - magyar történelem.

Az explicit pozicionálás a regényben így ellentétébe fordul, mert míg nyelvi témákat választott az író művei referenciapontjaiul - mint a Termelési-regényben a termelési regényt meg az Eckermann naplóját -, a nyelven inneni logikából nem következő családtörténetek már csak a "nem-akarás" (vagy mögöttes akarás) gesztusa miatt is szerencsésen ironizálódtak, s adtak a végtelenségig relativizálható olvasatot; most viszont (vagy nemrég), amikor a valóságra fokozottan vonatkozó, általánosan elterjedt tárgyat jelöl meg, és ennek a tárgynak a kijelölését kívánja különféle poétikai eszközökkel relativizálni, épp ez a nagyot akarás hitelteleníti "el" a viszonylagossá tenni akarását.

Vannak e nagyot akarásnak igen elkeserítő gesztusai, ezek között főhelyen áll az első rész megnevezési tabuja ("itt édesapám neve következett" stb.), mely kijelöli a név viselőinek kozmikus helyét: Esterházynak lenni hangsúlyosabb elnevezés, mint bármi másnak lenni. Ez a direkt, reflektálatlan attitűd aztán végighúzódik az egész regényen, s ez lehet az alapvető oka annak, hogy az én azt érzi (érzem), hogy a beszélő nem gondol rá (rám), nem szolidáris vele (velem), le vagyok szarva, győzelem, ha van, s neki(k) [de csak neki(k)!] megadhatom magam. A decentrálás hiánya hatja át a mű legtöbb mondatát, annak a sugallata, hogy "bármit csinál(t), azért a mi kölykünk", "még ha gyűlöljük is, a miénk"; más szempontból ezt úgy lehetne mondani: "jobban szeretem a saját gyerekemet a többi gyereknél" - ami természetes álláspont ugyan, ám reflektálatlan.

E reflektálatlanságot - Horváth Ivánt követve - az én elnevezi szolidaritáshiánynak. Richard Rorty szerint az emberi "morális fejlődés [...] a nagyobb emberi szolidaritás felé halad. De ez a szolidaritás nem tekinthető a minden emberben lévő belső én, emberi lényeg felismerésének. Inkább úgy foghatjuk fel, mint annak a képességét, hogy egyre több hagyományos (törzsi, vallási, faji, szokásbeli és más hasonló) különbséget lényegtelennek tartsunk a szenvedés és megalázás tekintetében meglévő hasonlóságokhoz képest - hogy a tőlünk nagyon különböző emberekre is úgy gondoljunk, mint >>közülünk<< valókra."11 Amikor a par excellence témaválasztást szolidaritáshiány-problémaként bélyegzi meg az én (ő), akkor a megelőző nagyregények nyelvének decentráltságára utal, arra a lehetőségre, hogy a befogadó az "általános", "jellegtelen" lingvisztikai térbe beletehesse az általa preferált témát. Másfelől ugyanis - és ez a regény recepciójának már utalt(am) kettősségére vonatkozik - "tartalmi szinten" a szöveg - bizonyos pontokon - nagyon is megfelel a Rorty-féle szolidaritás igényének, mivel számtalan ponton a saját családjába, a "mi kölykeink" közé kebelezi be más emberek/típusok történeteit; ugyanakkor kétségtelen az is, hogy sokkal gyakoribb ezen eljárás ellenkezője, amikor tehát a különbözőre vetíti vagy - erőszakosabban fogalmazva - kényszeríti rá a saját mintázatot.

A regényt olvasva nem lehet szabadulni attól az igen egyszerű allegorikus értelmezéstől, hogy az Esterházyak történetét olvasva Magyarország (és/vagy Európa) története bontakozik ki előttünk: mintha történelemtankönyveket lapozgatnánk. Konkrétan ez az a kódrendszer, amely a személyt jelen kritika megírására késztette. A személy (az én személyem) számára a történetiségnek az ilyes láttatása elviselhetetlen (lásd például Esterházy és Churchill barátkozását), mert nem érti (értem), miféle élő kérdéshez szól hozzá ez a fajta arisztokratikus szótár. Az én nem látja a főnemesi gőg elégséges ellentételezését, sem a narrátor ettől való (el)különállását, a személynek pedig mintha a gerincét karcolgatnák üvegcserepekkel.

Túllépve a témaválasztás gesztusának bírálatán a téma kiválasztásának kritikája következik. A narrátor álláspontja, az apai személyek középpontba állítása - különösen A szív segédigéi utolsó mondatának fényében ("Mindezt majd megírom pontosabban is.") - bizonyos elmozdulásra utal az előfeltevések tekintetében: a Harmoniáig való eljutás jól párhuzamba hozható azzal a kultruális vagy civilizációs fejlődéselmélettel, amelyet Derrida figyelt meg Freud művében. Freud Kulturforschrittnek tartja a matriarchátusból a patriarchátusba való átmenetet.12 Érvelésének hátterében az az általános elképzelés áll, amely az anya megtapasztalhatóságát tételezi az apa észbeli elgondolhatóságával szemben: "hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az anya és az apa úgy különböznek egymástól, mint látható a láthatatlantól, az érzékelhető az elgondolhatótól"13 - "nyilvánvaló" hát, hogy az értelemre támaszkodó beszédmódok "magasabb szinten állnak", mint az érzékekre támaszkodók. Ezen a ponton a regény két (három?) allegorikus értelmezése is összecsúszik: a család és az ország (történelem) mondatai. A történetiség (egyben és főleg: az országtörténetiség) tehát a férfi princípiumon keresztül ragadható meg a narrátor szerint. Derridával szólva fallogocentrizmusnak bélyegzi az én ezt az eljárást (bélyegzem), s vitatja annak helyességét, mivel "strukturális értelemben az, amit még anyaságnak neveznek, éppúgy logikai következtetésre és konvencióra, azaz jogi koholmányra [az észre] szorul, mint az apaság".14 Lényegében nem azt a tényt vitatja az én - mondom megint erősen -, hogy az Esterházy család vagy bármilyen család vagy az ország (bármilyen ország) története a férfi princípiumon, sőt az apaság utalt(am) hagyományos, Freud által is visszhangzott primátusán keresztül ragadható meg, hanem azt a gesztust, amely ehhez a tematikus nézőponthoz ragaszkodva néha oly nehézzé teszi a szöveghez való játékos viszonyulást. Valamint a személy kikéri magának egyrészt a látszólagos historikus kauzalitás ilyen kritikátlan elfogadását (Mert ugyan ki állítja, hogy van egy olyan kódhalmaz, amely bármely ország történetének alakulására egy másik tetszőleges kódhalmaznál nagyobb hatással volt?! Egyáltalán: ki állítja, hogy bármely összehasonlítás a helyén van ilyen esetben vagy bármely más esetben?!), másrészt az ő (én) saját kódjával (kódommal) szembeni ilyetén felértékelést (Mert ki állítja, hogy az én - az ő - kódja jobban, rosszabbul, kevésbé, többet stb.?!).15

Érdekes, hogy vannak, akik - szintén ebből a fallogocentrikus beszélyből kiindulva - úgy találják, hogy éppen az apa figurája az, amelyik a termékeny nyelvi tér létrejötténél bábáskodik. Angyalosi Gergely például így ír a két figuráról: "Az anya eszközként használja a szavakat, [...] mint mesterember a szerszámát. [...] Az apa nem használja a nyelvet, hanem beleolvad a nyelvbe, harcol, és szerelmi viszonyba esik a szavakkal [...] Az anya a szemére is veti az állandó >>pápista<< csűrés-csavarást, mely által a szavak és a dolgok elvesztik evidenciájukat, de csak azért, hogy később még inkább azok legyenek, amik."16 Az én értetlenkedik ezen argumentáció felett: ha az anya a wittgensteini nyelvfelfogás híve, az apa viszont allegorézissel ír és olvas, akkor vajon miért az apa esik szerelmi viszonyba a szavakkal, és miért ő csűri-csavarja "pápista" módon?!

Végül a témaválasztás mibenlétének utolsó "hátrányos" eleméről, a szövegen kívülre való utalásokról szól az én (szólok). Amint Angyalosi is megjegyzi, "a regényben >>implikált<< olvasónak valamit tudnia kell az Esterházy családról. E tudás nélkül nem működik a szöveg. [...] A regénynek [...] elő kell állítania a hírneves családhoz kapcsolódó történelmet, vagyis állandóan utalnia kell valamire, ami lényege és meghatározása szerint kívül van a szövegen."17 Mindez persze nem katasztrófa; de mindenképpen rögzíteni kell akkor, hogy az ilyesfajta, érdek vezérelte - hiszen a referenciális - beszédmód történetiségben kifejezetten megelőzi - mondjuk - a Termelési-regényt.

Ha az ilyen, érdekvonatkozású mondatokat visszaírásnak tekintjük, akkor látnunk kell, hogy vannak - hasonlóan érdekelvű - újraírási kísérletek is. "Olyan passzusok is akadnak [...], amelyek minden jel szerint kifejezetten a művelt vagy legalábbis tájékozott olvasónak szólnak. Ilyen például a >>dreyfusos<< Esterházyról szóló betét, amelyben aligha vitathatóan kortársunk, Esterházy Péter akar meggyőzni bennünket arról, hogy ez a silány gazember jogtalanul viselte az ősi családnevet."18 Ezekben az esetekben éppen hogy nem az érdeksérelem zavarja az ént (a személyt persze... azzal másképp van), vagyishogy mégis: a nyelvi érdeksérelem. Hát ilyen piszlicsárságok kerülhetnek előtérbe (egyáltalán: elő) egy Esterházy-nagyregény kapcsán?!

(Persze: A kódtulajdonos nem tehet az irodalmi ígéretről. Még kevésbé a recepcióról. Megérdemlem. De ha eddig, akkor most mért nem?!)

A csalódás visszavonása

Most az én jól megaszonta (megaszontam). És mégsem lélegzik föl. Nem nevet.

A fentebb kiragadott (kiragadtam) példák persze esetlegesek, és bizonyos, hogy szinte csak pár (a személyhez hasonló) olvasó számára hatják át a művet. Talán nem is dominálnak, talán nincs is olyan, hogy dominancia (dominálás). (Nincs.) Elengedhetetlen tehát felhívni a figyelmet arra, hogy ezek a "hibák" kizárólag a felvetett(em) irodalmi ígéret tekintetében érvényesek, hogy csakis az a személy (én) hajlamos a megmondott (megmondtam) késleltetett csalódásra, aki állandóan a magyar irodalom (nyelv) megújulását (megújítását) kívánja, mert amúgy Esterházy Péter e nagyregénye messzire látszóan emelkedik ki a mostani irodalom prózai művei közül, bár nem mutatja az újabb és újabb modernizálás jeleit. Ha nem első nagy regényei kontextusába helyeznők, hanem például a jelen állapotéba, akkor minden elismerést meg kellene neki adnunk. (Megérdemli.) Ha a személy nem borította volna fel a témák demokratikus egyensúlyát (nem tett volna szert ízlésre), akkor szava se lehetne.

Amikor a bevezetőben az én arról beszélt (beszéltem), hogy talán a (poszt)modernség kitüntetett témái, úgymond: normái bár esztétikusak, de meg nem élhetők, akkor lehet, hogy arra a levésre (valásra) gondolt, amely az Esterházy ezen művéből kiolvasható: hogy tehát valamennyi idő elteltével vagy valamilyen időbe (korba) eljutva oly terhes például az esztéta modernség életmódbeli továbbvitele, vagy pláne a folytonos önreflexió. Vagy a saját nyelv keresése. (És akkor ebben a tekintetben Esterházy már - ismét Horváth Ivánt idézve - tépegetheti a szelvényeket ölbe - karba? - tett kézzel. Erős költő.) Az állandóan a szembe fújó, metsző, hideg - bizonnyal: sarkvidéki eredetű - szél minden tisztasága ellenére egy idő után(egy időbe elérve) fájdalmas lehet. (Nem irónia!)

Vagy pedig csak annyi az egész, hogy az én, amikor ezt írta (írtam), akkor késleltetett csalódás érte. Vagy ki tudja, milyen apja (apám) van neki (nekem). Az én is, a személy is elismeri, hogy a nyugdíjas író talán sose jut fel olyan nyelvi magasságokba (jut le olyan nyelvi mélységekbe), mint Esterházy némelyik művében vagy akárcsak egy mondatában, mégis vigyázó szemével utal, hogy hátha.

Irodalomjegyzék

Angyalos Gergely: Esterházy Péter: Harmonia cćlestis. Kritika, 2001/4. 23-25.

Bojtár Endre: Esterházy Péter: Harmonia cćlestis. 2000, 2001/5. 56-64.

Jacques Derrida: Ki az anya? In Uő: Ki az anya? Pécs, 1997, Jelenkor. 9-58.

Gérard Genette: Transztextualitás. Helikon, 1996/1-2.

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Budapest, 1993, Argumentum.

Margócsy István: Esterházy Péter: Búcsúszimfónia. 2000, 1995/3. 55-60.

Mikszáth Kálmán: A fekete város. H. n. [Budapest], 1961, Szépirodalmi.

Viktor Pelevin: Generation 'P'. Budapest, 2001, Európa.

Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Pécs, é. n. [1994], Jelenkor.