Folyóiratok

Az irodalom hagyománytörténése rendkívül szerteágazó folyamatának hozzávetőleges ismeretében is meglehetősen merész, már-már kilátástalan vállalkozásnak tűnik, ha a közelmúlt szövegeihez intézett értelmező kérdéseinket történeti horizontban kívánjuk taglalni. Nem pusztán azért, mert az interpretációban ez a "közvetlen" közelség közvetített jellegében lepleződik le, hanem inkább amiatt, hogy mivel a megértés voltaképpen maga is történő tevékenység az interpretátor önnön helyzete feltételezettségének tudatában az időbeli események olyan részeseként ismeri fel magát, akinek nem adatik meg a vizsgálat tárgyáról való ismeret hozzávetőleges teljessége sem, hiszen a történeti indexekkel ellátott olvasás horizontja az általános hermeneutikai lehetőségeken túl is minduntalan elbizonytalanítja az értelemképzés folyamatának alakítóját. Az ennek a sajátosan lehetetlen helyzetnek ellenálló kísérletek azonban korántsem vonják fejükre minden esetben a dilettantizmus vádját. Bármennyire illuzórikus legyen a kortárs szövegek olvasásának távlati igénye, bármennyire igaz, hogy "a kritikai tevékenység mindig egy bizonyos kockázattal jár, mert tendenciává, irányzattá összeálló vállalkozások csak bizonyos idő elteltével mérhetők fel hitelesen, körvonalaik az időperspektívából rajzolódnak ki",1 legalább annyira igenelhető egy olyan értelmezési kísérlet körvonalazása is, mely nemcsak hogy tudatában van vállalkozásának korlátaival, de éppen azok figyelembevételével alakítja ki olvasási stratégiáját. S ha érvényesnek tekintjük Heidegger elhíresült mondatát, miszerint "a döntő nem az, hogy kilépjünk a körből, hanem hogy megfelelően lépjünk bele",2 a megértés keretfeltételeinek rendkívüli szűkössége nem az interpretáció lehetetlenségét, hanem annak nehézségét jelenti "csupán", s így bármely történeti ítélet, mely az értelmezésben megfogalmazódik, ezzel a teherrel kell hogy belépjen a hermeneutikai körbe. A megértés tehát feladatként adott a bizonytalan kimenetelű, kockázatos sikerű kezdeményezések esetében is. Sőt, a beláthatatlan és kiszámíthatatlan folyamatokra való ráhagyatkozás a mindenkori interpretáció olyan autentikus megvalósulását is eredményezheti, amelyben a befogadó saját kérdéseinek feltétele után a megértés történő jellegének alávetettjeként (szub-jektumaként) ismeri fel önmagát, s így az értelemképzés lehetőségeit nem a hagyományos szubjektumobjektum-oppozícióból levezetett tárgyra összpontosító formában gondolja el, hanem mint egy viszonyrendszer részei által körvonalazott folytonos dilemmát, amelynek elemei beleértve a recipienst is egyaránt vannak kitéve a változás, az újrarendeződés, illetve az érvénytelenítődés formáló hatásának. S miáltal a helyes értelmezést ha nem akadályozza is meg feltétlenül, de gátolja a distancia hiánya, értelmezésünk eredményeképpen csupán félreértéshez juthatunk el. Ám tudvalevő, hogy a befejezetlen műalkotás magában rejti az interpretáció (avagy az olvasás) alapvető tévedés-jellegét,3 így pedig e dolgozat célja nem lehet más, mint produktív "félreértését" nyújtani nemcsak egy szövegnek, de egy még labilis történeti folyamatnak is.

Esetünkben, amikor is az értelmezés ilyesfajta "tárgyául" választott szöveg éppen hogy csak belépett a hagyománytörténés kontinuumába, különösen megfontolandóvá válnak a fentebb taglaltak. Barnás Ferenc Az élősködő című regényének interpretációja ugyanis megköveteli a temporalitásnak való alávetettség tudatosítását, s így a műre vonatkozó kijelentések e tudatosítás által történő megfogalmazását is. Az 1997-ben megjelent kötet jelen megközelítése legfőképp azért nem léphet fel bármiféle kikezdhetetlen ítélet kimondásának igényével, mert valahányszor erre kényszerül, számot kell hogy adjon legalább a regény hatástörténeti beágyazottságának és önnön kérdésfeltevése indokainak interszubjektív módon meghatározó vonásairól. Jóllehet a nagy időbeli távolság megképezte értelmezői horizont sem szavatolhat az értelem egészének feltalálásáért, hiszen a "történeti megértés feladata azt a követelményt is magába[n] foglalja, hogy mindig meg kell szerezni a történeti horizontot, hogy az, amit meg akarunk érteni, igazi mércéi szerint mutatkozzék meg",4 a kortárs szövegekhez intézett kérdések horizontjának ilyetén megtapasztalásáról nem lehet szó. Mivel azonban hatástörténeti feltételezettséget szükséges minden megértésnek tulajdonítanunk, és fel kell ismernünk, hogy történeti távlatban nemcsak a hagyománnyal szemben helyezkedünk el, hanem annak részesei is vagyunk, a múltbeli szövegek értelmezésének esetét annyiban mindenképpen azonosnak kell tekintenünk a kortárs művek hatástörténeti deficitjével, hogy a kérdésválasz-viszonyt mindkettőre egyaránt alkalmazzuk. Elkülönülni azáltal fognak, hogy míg ez előbbi kapcsán olyan kérdéseket vagyunk kénytelenek feltenni, amelyek "a szöveg létrejötte idején még nem léteztek", ám amelyek mégsem válnak "érvénytelenné, jelenkori érdekek (naiv aktualizálásban megvalósuló) egyszerű visszavetítésévé", hiszen megfogalmazásuk során "a rekonstruált múltbeli értelem marad az a kontrollinstancia, amely a jelen kérdezését (a természetes átsajátítással) igazolja",5 addig az utóbbi nem támaszkodhat egyértelműen ilyesfajta kontrollinstanciákra. Ami számára lehetőségként adódik, nem más, mint a szöveg idegenségére történő produktív reflexió. Ez a reflexió voltaképpen azon alapul, hogy mivel számára nem a múlt idegenségének áthidalása a feladat az értelmező kérdések horizontjában a konstrukció a rekonstrukciónál élesebb szerephez juttatja a "poiésziszt"6 mint az irodalmi megértés egyik fontos elemét. A recepcióesztétikai megközelítés parcialitásának figyelembevételével tehát a Barnás szövegéhez intézett kérdések nem a temporális feltételezettségben mindenkor egyedi módon elrendezett időbeli szekvenciára kell hogy vonatkozzanak, vagyis nem a történeti folyamat megragadását célozzák, hanem arra tesznek kísérletet, hogy az e folyamatba való belépés mikéntjének feltételeit vonják kérdőre. Az ily módon láthatóvá váló keretben pedig immár nem az lesz a lényeges szempont, hogy a temporális jegyek mi módon hatják át a recepció megnyilatkozásainak terepét, s ezáltal hogyan alakítják a jelentésadás gesztusait, hanem sokkal inkább az válik relevánssá, hogy emez új szöveg fel tudja-e bontani és hogyan a már megrögzült elváráshorizontokat, s ezáltal a történeti interpretációk ítéleteit. Mindezek nyomán tehát e dolgozat tétje főképp abban ragadható meg, hogy az a kontextus, amely a Barnás-regényt hivatott befogadni, magában hordozhatja-e egy termékeny párbeszéd lehetőségét, s képes-e ezáltal a szövegnek olyan jelentőséget tulajdonítani, amely a történeti folyamat netán szubverzív és nagymérvű alakítását is megkísérli.

A magyar irodalom alakulástörténetének utóbbi egy-két évtizedét tekintve viszonylag ritka az a fajta élénk kritikai érdeklődés, amely egy művet (és egy szerzőt) debütálása pillanatában vesz körül, hiszen sokkalta inkább jellemző a lassabb, a recepció hatástörténeti funkciójának megfelelőbb reflexió-együttes (döntés)formáló ereje. Hevenyészett példaként talán Krasznahorkai László indulása tekinthető, akinek első regényét, a Sátántangót (1985) kanonizációs igényű és erejű recepció követte.7

Az élősködő fogadtatástörténetét ugyan hasonló erő és igény nem jellemzi, mégis példaértékűen tanúskodik a (hatás)történeti folyamatnak és az interszubjektív kontrollnak olyan mértékű együttállásáról, amelynek jelentőségét aligha szabad alábecsülni. Az a mód ugyanis, ahogyan a kritikai recepció a maga heterogén módján ugyanazokra a mozzanatokra kérdezett rá, azt a paradoxont vonta az érdeklődés homlokterébe, amely egyaránt tanúskodik a kérdéshorizontok elkülönböződéséről és a belőlük kiinduló kérdésirányok néminemű konvergenciájáról. Ezek a konvergenciák azonban nem azonosíthatók az interpretációk kijelentéseinek egyöntetűségével. A kritikusok előfeltevéseinek határozott különállása, az ítéletek és elemzések kisebb-nagyobb eltérései, illetve a regényhez való viszony nem mossák egybe, s még csak nem is közelítik egymáshoz az álláspontok sokrétűségét. A kérdésirányok viszont valóban egybeesnek, legalábbis a tematika szintjén. Ez a sajátosság mindenekelőtt arról árulkodik, hogy Az élősködő képes volt olyannyira szuggesztív hatásmechanizmust produkálni, hogy egy mégoly esetleges receptív közösség is adekvát reakciókat adhatott rá. Ezt az effektív vonást azonban nagy mértékben támogatta az az irodalmi diszpozíció, amely belépése pillanatában nemcsak hogy körülvette a szöveget, de a befogadás struktúrája miatt át is hasonította azt. A kontextus azonban mint arra fentebb már utaltunk nem csak átalakítani, de átalakulni is képes, jelen összefüggésben pedig ez talán azt jelentheti, hogy az a kondicionáltság, amelyen a kilencvenes évek második felének kritikusai osztoznak, nem csupán a szöveg irányában bír meghatározó jelleggel, de a szöveg is rendelkezik valamilyen strukturáló potenciállal. S mivel nem szabad felednünk azt a recepcióesztétikai maximát, mely szerint "[a]z irodalmi mű nem valamiféle önmagában létező tárgy, amely minden szemlélőnek ugyanazt a látványt nyújtja; nem emlékmű, amely monológ formában hirdeti saját időtlenségét",8 a recepció járulék-jellegével szemben annak a megértés folyamatában való alkotó szerepét kell hangsúlyoznunk: "[a]z irodalom története esztétikai befogadási és alkotási folyamat története, amely a befogadó olvasó, a reflektáló kritikus és az újra és újra alkotó író révén jön létre."9


Barnás regényének jóindulatú és gyanakvó olvasói egyaránt elsődlegesen a szöveg nyelvének és irodalmiságának aspektusait veszik szemügyre. Nem taglalva az e kérdések köré szerveződő állapot rendkívül szövevényes összefüggéseit a (jelen)kor kritikai előfeltevés-rendszereit illetően, mindenképpen figyelemreméltó, hogy Az élősködő-kritikusok ebben az irányban indulnak el. Mivel azonban a történeti érdeklődés nem csupán a recepció hozzávetőlegesen konszenzuális állásfoglalásai mentén lelheti fel az értelmezéshez szükséges instanciáit, meg szükséges vizsgálnunk a recenzens vélelmezések elkülönböződéseinek szempontjait is. Szili József esszéje kifejezetten a mű nyelvi teljesítményét ünnepli, amelyért számára "egyfajta nyelvi intellektualitás" szavatol, melynek meghatározása az elbeszélés technikájának egyedi metafora-koncepcióján keresztül valósul meg: "a kifejezés tárgya maximálisan bonyolult, s maga a kifejezés sem egyszerű, de tételesen vezeti [] tárgytól-tárgyig összeszövődő, sehol fel nem foszló linearitással az ekként képpé váló gondolatot [] egyszerre megy végbe nyelvi megmintázás [] s annak lefordítása nyelvi vonalkódra úgy, hogy ez teljes értékű képi [] áttétel, translatio, fordítás, illetve átvitel, azaz metaphora legyen."10

A Beszélő irodalmi kvartettjének egyik tagja, Németh Gábor, szintén meglehetős érzékenységgel viszonyul a mű nyelvéhez. Álláspontját azonban korántsem az előbbi tanulmányt meghatározó elismerés jellemzi: "éppenséggel a nyelvi erőt, a nyelvi megformálást érzem nagyon-nagyon problematikusnak [] pontatlanságokat érzékeltem a képek szerkesztésében, a metaforikusságban, az összetorlódott, de egymáshoz a legcsekélyebb mértékben sem illő képzetekben."11

Nyelvfelfogását azonban némiképp aláássa (vagy jóindulatúan fogalmazva teljességgel elhomályosítja), ami két, szinte azonos kijelentés-struktúra összevetéséből ("egy regény az valamiféle érzéki tárgy"; "egy regény mindenekelőtt nyelvi tény"),12 s nem feltétlenül Németh (ön)reflexív vallomásából következik ez utóbbi eset ugyanis még mindig a nyelv instrumentális felfogásának paradigmájában mozog. Ítéletében osztozik, s ha lehet, még radikálisabban fogalmaz Bán Zoltán András, aki a nyelvi-poétikai artikuláció mellett a stílus és a gondolatiság modoros és kimódolt voltából kiindulva Barnás írói kvalitásait kérdőjelezi meg.13

Ítéleteik amiatt maradnak Angyalosi Gergely és Radnóti Sándor kijelentéseivel ellentétben inadekvátak és jogtalanok amint ebbéli hitünket Gács Anna is megtámogatja14 , mert az esetükben tapasztalható masszív elutasítás retorikáját bizonytalan eredetű és érvényű referenciális érdekek szervezik. Margócsy István, noha a nyelvi aspektusokra is rákérdez, főképp narrációs és technikai ellenvetéseket fogalmaz meg a regénnyel szemben. Alapvető problémája, hogy "honnan is van elmesélve ez az egész történet", s hogy a tematikus elemeknek (normalitás, betegség, test, erkölcsi reflexiók stb.) a narrátor szituálásából eredeztethető törései kerülnek előtérbe, amik lerontják az írói vállalkozás nagyszabású programjában rejlő lehetőségeket.15

A recepciótörténet fentebbi, valóban elnagyolt, de lényegre törően kompakt fókuszálása során a nyelv kérdésének az aktív és passzív főnévi értelemben vett irodalmi alkotás problematikájával való szoros összefonódása azzal az eredménnyel tette gazdagabbá a Barnás-regény értelmezését, hogy azt többé már nem kizárólagosan egy ábrázolt világ viszonylatainak tematikus kerete határozza meg, ugyanakkor pedig mindaz a reflexió, amely az elbeszélés hogyanjára utal, járhatatlanná teszi a sokak által ismert, nyelvileg-poétikailag megformált szöveg olvasásától eltekintő interpretációs utat. Mindemellett azonban mint arra már néhány példát láthattunk Az élősködő értelmezése korántsem elvégzett feladat. A regény szekvenciális felhívásstruktúrájának jelzésértékű megnyilvánulását követve a fogadtatás eddigi állomását is kérdés alá vonva tovább kell kérdeznünk a nyelv, történet és elbeszélés, illetve az olvasás irányában.

Mivel a Barnás-mű azáltal "szokatlan jellegű a magyar prózában", mert eldönt(het)etlen, hogy a szöveg voltaképpen "anamnézis és kórtörténet" vagy pedig genuin irodalmi mű,16 bizonytalanságából fakadóan lehetőséget adhat a pszichoanalitikus megközelítésekre. A legfőképpen az elbeszélt én identitáskereséséből fakadó olvasatnak azonban gátat szab a betegségegészség-oppozícióban konstituálódó hermeneutikus mozzanat gyanakvó ága, mely ahelyett, hogy a megértés dialogikus voltát tartaná szeme előtt, a nemi ösztönök illetve ezek különféle (szimbolikus, transzcendentális, redukált, figurális stb.) variánsainak ökonómiájára támaszkodó interpretációs folyamatban egy meghatározott és ellenőrzött értelem beteg tudatba történő behelyettesítését preferálja.17

Az ilyen tudat viszont nem rendelkezik a megértésaktus interszubjektív megalapozottságával, az ebből fakadó megértés pedig némiképp leegyszerűsítve nem számol a "szöveg idegenségével", mivel annak szempontjait jórészt teljesen figyelmen kívül helyezi. A pszichoanalitikus megközelítés generálta termékenyebb és körültekintőbb értelmezési lehetőségeket továbbgondolásra félretéve jelenleg egy fenomenológiai olvasásmód tudatkoncepciójából szükséges kiindulnunk. Ha ugyanis Wolfgang Iserhez hasonlóan a szöveg tudatkorrelációjaként, azaz egy olyan történő folyamatként írjuk le az olvasás aktusát, amely a konzisztenciaképzést folytonosan megbontani igyekszik,18 a szövegvilág karakterének tudatállapotát egy viszonyszerkezet keretein belül leszünk képesek elgondolni, ami egyáltalán nem szavatol a szereplői megnyilatkozások alapján kialakított jelentésalkotás adekvát operacionalizálhatóságáért. A történet szintjére vonatkozó elemzés ugyanakkor elengedhetetlen, nem pusztán a recepció körvonalazta diegetikus problematika, hanem a regény azon utasításai miatt is, amelyek arra törekszenek, hogy feloldják a történet és elbeszélés közötti nem is annyira éles határt.

Talán nem alaptalan kijelenteni, hogy a főszereplő, akinek élete szelektív rekonstrukciója általi keresztmetszetét olvashatjuk ebben a homodiegetikus19 elbeszélésben, az öntudatra ébredés folyamatait olyan eszmélődésként fogja fel, mint ami egy reflektált narrátori pozíció horizontjában a deviancia különféle jelzőkkel megfogalmazott vádjával lenne illethető. Álláspontja és látószöge egyaránt irányul önmagára és az őt körülvevő világra, s ez a monomániás, de mégis valamiféleképpen interszubjektív viszony20 lesz mintegy az elbeszélés eredője. Ugyanakkor viszont éppen ebből a sajátosságból indul ki az a diegetikus folyamat, amelyik a bizonytalan meghatározottságú beteg tudat önkonstituáló érdekeit szervezi. "Talán a legelején dőlt el minden olvasható a kötet legelején. De mindig is ösztönösen vonzódtam a betegségekhez." (11.)21

E felütés után kezd kibontakozni a kritikusok által szinte egyöntetűen remeknek tartott kórházi rész, amelyben a főhős gyermek- vagy kamaszkorának különös érdeklődését követheti nyomon a befogadó. Túl azon, hogy a rész valóban szuggesztív (nyelvi) erejű, az a fajta hatóképesség, amely a témát elrendezi, sokkal inkább az olvasó horizontjának szubverzió általi megakasztására törekszik, nem annyira amiatt, hogy a negatív előjelű, normalitás ellen ható szecessziós betegség- és szörnyetegmetafizika megalapozására tesz kísérletet, hanem azért, mert egy érési, észlelési lánc affirmatív szempontrendszerében a tények állíthatósága mellett azok megragadásának lehetetlenségét viszi színre. A központi karakter a kórházban olyan megismerés alapjait fekteti le önmaga számára, melynek kiindulási pontja és végcélja önnönmaga személyében egybeesik: "Ebben a mindenki számára sivár és szomorú környezetben találtam meg olyannyira kérdéses önazonosságom." (13.)

Ez az identitásra találás azonban semmiképpen sem problémátlan konstrukció, hiszen abban az esetben, ha a megnyilatkozó ént önazonosnak tekintjük, érvénytelenné válik a fejlődéstörténetnek azon mechanizmusa, amely az elbeszélés aktusában ölt testet, és amely által az önmegismerés folyamata dilemmává lesz. Habár a devianciát illető egyöntetű elbeszélői reflexiók egyirányúvá teszik az öntudatra eszmélés tematizált szekvenciáját ("De én már gyermekkoromban, amikor lerobbant kórházak felé közeledtem, azon voltam, hogy az illúzióknak csak egy bizonyos fajtáját vegyem észre. Leszűkítettem a leszűkíthetetlent, és egyirányúvá tettem a mindig több irányba áramlót." 293.), a szöveg intern alakulásmódozatainak megszólaltatása nem takaríthatja meg a (fő)szereplői tudat és az elbeszélő szubjektum relációjának tisztázását. Nem, mert a narráció kijelentés-struktúrájának elemzése megköveteli a felidéző és a felidézett én distinkcióját, illetve az ebben rejlő distanciálást is. Ennek tétje pedig a szöveg nyelviségéhez való viszonyának kérdése, valamint a történeti interpretáció (és elhelyezés) megvalósíthatósága lesz. Ehhez azonban a diegézis elemeinek való alárendelődésben kell részesülnünk, ami elengedhetetlenné teszi a cselekmény elsődleges reflexiós szintjének a feltérképezését.

Az elbeszélt én kiemelt kapcsolatainak origójában az első fejezet végén elmesélt szexuális "beavatás" helyezkedik el, ami ebből a pozícióból fakadóan rendkívüli jelentőséggel bír. Azáltal, hogy a regény története két főbb szálának, a nemiségnek és a betegségnek iniciatív összefonódását láthatjuk ebben az epizódban, olyan horizont kialakulásának tanúi és egyszersmind részesei leszünk, amelynek elsődleges intenciója egy már felismert és lezárt kórrajz igazolása, mi több, puszta bemutatása. Amellett, hogy a befogadó alig leplezett vezetésére szolgáló primer reflexió leszűkíti az olvasó kérdésekben kibontakozódó játékterét, az ily módon koncentrálódó stabil eszmélet végpontja kissé elmozdul: "Évek kellettek hozzá, amíg rájöttem: igazi beavatást a kórházi miliő és nem az a vad ölelkezés végezte el, elvégre ez utóbbi csupán megpecsételte, nem pedig felszentelte ezt a helyet." (35.) A másik megtapasztalásának kezdeti örömét ekképp felváltja a betegség determinatíve alakító mechanizmusa, ami még a nemi aktus jelentőségét is maga alá kényszeríti: "Valódi elcsábulásom abban a fokozatos öntudatosulásban lepleződött le, amely a betegség iránti fogékonyságomat immár alaptermészetemként határozta meg." (35.) A központi figura figyelemreméltóan tudatos önjellemzése ugyan nem mentes mindenféle gyanútól, mégis propozicionálja az elbeszélés lehetőségeit. Mégpedig olyan státuszt tulajdonítva neki, amelyben a mégoly bizonytalan narratív szituáció is az öntudat statikus és megváltoztathatatlan horizontját tekinti a magáénak. A reflexió tehát ez esetben megköveteli a stabil nézőpontból történő visszatekintés módozatait, s mivel a nevezett szövegrész tulajdonképpen felütéshelyzetben van, a reflexív perspektíva magyarázatot ad az elkövetkezendő események sorára: "Képtelennek tűnik, de néha mégis az az érzésem, mintha az elkövetkezendő évek _civil_ próbálkozásaira csak azért került volna sor, hogy kamasz koromban megsejtett önazonosságomra, ha öntudatlanul is, de bizonyítékot gyűjtsek." (35.) Az ezután elbeszélésre kerülő történetek tehát ezt a betegség (ráadásul neurózis!) általi identitáskeresést a narratív szituáció jelenéhez mérten olyan, múltbeli (tehát distanciált) cselekedetekből származtatandó viszonyrendszer részének tekintik, amely alapvetően önkényes és szubjektív konkretizáláson alapul. Míg az öntudatnak a diegézisben megragadható alakulástörténete egyedi, de kizárólagos relációszerkezetben foglal helyet, addig a történetmondó én ezt a folyamatot egy látszólag változtathatatlan aspektusból mutatja be.

Márton László sajátosan írói megoldásokat boncolgató kritikáját ezen a ponton kívánatos csatlakoztatni a jelen értelmezés diskurzusához. Interpretációja szerint ugyanis "[a]z elbeszélői tudat egysége szembekerül a nagyepikai forma egységével", s ennek a dilemmának a megoldására Barnás "az elbeszélői tudat egységének megőrzését tartotta a legfontosabbnak; erről tanúskodik mindenekelőtt a [] tiszta logikájú, okadatoló-elemző narráció, amely éberen ügyel rá, hogy az elbeszélői nézőpont egy tapodtat se mozduljon el az egész leírás folyamán", s mivel "ugyanekkor ugyanezzel a pontosan kitervelt logikus eseménysorral ugyanennek a tudatnak folyamatos destrukcióját is végzi, mégiscsak jókora distanciát teremt az alany és a tárgy között; annál nagyobb lesz ez a távolság, minél inkább jelzi és hangoztatja az egybeesést."22

Ez a vélemény addig a pontig feltétlenül tarthatónak bizonyul, ameddig a regényforma konstitúciójának hogyanját vizsgáljuk, egy másfajta értelmezői horizont azonban ennél is finomabb distinkciókkal kell hogy operáljon. Az öngyógyítás fiktív indítékának ismerete mellett ugyanis nem szabad szem elől tévesztenünk a regény intencióinak folyamatosan elbizonytalanodó rendszerét sem. Hiszen amikor befogadóként a szöveghez kérdéseket intézünk, azok minduntalan új és új teleológia rendezőmechanizmusa alapján lesznek kénytelenek más és más irányba fordítani az interpretáció menetét. Így a regény olyan vándorló nézőpont felvételére ösztönzi olvasóját, amely a konzisztenci aképzésben tetten érhető elvárás és emlékezet (retenció és protenció) összjátéka folytán perspektivikus megközelítéseket hoz létre.23

Az elbeszélői tudat egysége tehát valóban jó konstrukciónak bizonyul a regényformával oppozicionális párba helyezve, a narráció (nem empirikus) olvasásközpontúsága felől azonban szükségszerűen érvényét veszti. Ami nagyobb súlyt kap ezáltal, az a történetmondó helyzet és hang differenciáltabb értelmezhetősége. Az első rész második fejezete például rögvest megbontja azt a struktúrát, amelyet fentebb mint a betegség által való identitáskeresést jellemeztünk. A "Vagy a vonaton kezdődött volna?" (36.) kérdése egy újabb regénykezdetet jelent be, amely ugyan nem érthető meg a kórházi jelenet nevezett funkciója nélkül (miszerint az integer én-elbeszélő öntudatára jutásának folyamatát kívánja lejegyezni, miközben a történet szintjén csak kontinuusan érzékelhető identitásra lelehetünk), mégis megkérdőjelezi az elbeszélés önazonosságát. Csak ezek után térhetünk vissza Margócsy István már idézett kérdéséhez, amely az elbeszélői szituációra vonatkozik. Eltekintve ezúttal a benne rejlő problémáktól, valóban nem magától értetődő az a jelenség, mely szerint a történet elmondása valamilyen nézőpontról adandó meghatározást követel meg. A vallomástevő én, akit joggal azonosíthatunk az elbeszélővel, nem a vallomástétel aktusában nyeri el létalapját, sokkal inkább tűnik felidéző szubjektumnak, a szó olyan értelmében, amely alapján mint egy konstruktív emlékezet sajátos artikulációjához közeledhetünk a narráció felé. Egy olyan emlékezethez, amely megszólaltatott formában nem kizárólag a múltra koncentrál, hanem a gyógyulást mint célkitűzést felmutatva egy másodlagos, elbeszélői szinten funkcionáló, jövőre irányuló elvárás-horizontot is magában foglal: "Azt reméltem, hogy aljas gondolataimat az egymáshoz szorított lapok csendje egyszer majd elnyeli, hogy a leírt szavak megkegyelmeznek a hét lakat alatt őrzött beteges érzéseimnek, amelyekről senkinek sem mertem volna beszélni." (7.) A jövőre irányuló perspektíva éppen ezért az alkotás, a "vallomás", a "napló" és a "feljegyzések" megírása alkalmában bontakozik ki, sajátos időkoncepciót és "műfaji tekintetben lebegően kétes" önazonosságot24 teremtve ezáltal.

Az egyes szám első személyben előadott monologizáló retrospektív narratívák általában leírhatók olyan tudat relációjaként, amelyben elválik egymástól a felidéző és a felidézett én nézőpontja. Az élősködő diegetikus szintjén megformált én nem egy független, az elbeszélés visszatekintő aspektusa szerinti jelenben helyezkedik el. Sokkal inkább egy hierarchikusan vezérelt szelekció és kronologikus elrendezés működteti amint az a gyógyítás intenciójából következik. A (fiktív) napló az elbeszélő műfajmegjelölése ellenére ezért nem lehet alkalmas a narrációtípus meghatározására.25

A feljegyzés is amiatt tekinthető hibás választásnak, mert az magában foglalja az elbeszélés aktusának és az elbeszélt történetnek kevéssé elkülönített idejét. A vallomás rejti a legjobb megközelítés lehetőségét, hiszen egyfelől ez a műfaj rendelkezik azzal az egyébként igen tekintélyes hagyománnyal, amely nemcsak a fiktív önjellemzés és a publicitás aspektusait foglalja magában, hanem a megjelenítés erkölcsi súlyosságát is, másfelől a konfesszió eredendően egy különös nyelvhasználatban konstituálódik, melyben az erkölcsi jó értékét felváltja az igaz és hamis (megnyilatkozások) oppozícióján alapuló rendszer.26

S jóllehet, az emlékező és a felidézett én elkülönböződése felel a regény idejének viszonylagos megragadhatatlanságáért,27 az időperspektíva felnyílása nem csupán ebben a kétirányú folyamatban lepleződik le. Az elbeszélés ideje ugyanis nem jut olyannyira fontos szerephez a történetmondásban, hogy egyenrangúként kellene kezelnünk az elbeszélt idővel. Ami az előbbi tekintetében releváns (ti. hogy ez a bizonytalan státuszú narratív pozíció egyik összetevője), az utóbbi esetében egyszerre több szempontból is érvénytelenné válik. A deiktikus jelölések, az időhatározók és a temporalitásra utaló kifejezések egyaránt egy felettes pozícióhoz viszonyított, abból levezethető korrelatívumokként funkcionálnak. Az idő tehát egyrészt a témához és az elbeszéléshez hasonlóan koncentrálttá válik, másrészt fel is lazul, de csak a "tiszta" formában csak a 7. oldalon megnyilatkozó narrátor látószögében. Megfontolandó, hogy e szempontok alapján Barnás regénye a fiktív önéletrajz olyan közelmúltbeli irodalmi szövegek által megteremtett hagyomány-összefüggésbe lép be, amelyeket egyéb hasonlóság miatt is szükséges együtt emlegetnünk Az élősködővel. Kertész Imre regényei különösen a Sorstalanság (1975) olyan emlékezetorientációs lendülettel szembesítik a befogadót, amelyen belül szintén tapasztalható a felidézőfelidézett én kettős síkú perspektívája, s az ezek mentén elkülöníthető szólamok bonyolult narratív helyzete.28

Nádas Péter Az emlékiratok könyve (1986) című művének emlékezeti folyamataira jellemző olvasási stratégiák pedig az alább jellemzendő módon kapcsolhatók a jelen interpretációhoz.29

Mind Kertész, mind pedig Nádas regénye(i) a tematika és a nyelvi-poétikai artikuláció szintjén is közelíthető(k) Barnás szövegéhez, előbbi esetében leginkább a mondatépítés, a stílus és az én-integritás problematikája miatt, utóbbinál viszont a szerelem és a (perverz) nemiség, valamint az akkurátus és teleologikus mondatépítés válhat viszonyítási alappá.

Az önéletrajzi fikció felidézett énje önnön identitását egyrészt kapcsolatain keresztül, másrészt megismerési stratégiája segítségével leli fel. Már a kórházi jelenetben olyan befogadóként igyekszik feltűnni, akinek érdeklődési horizontjában egy nem egészen objektív státuszban létező világ áll, mely világot úgy kívánja magába integrálni, hogy az egyszerre viselhesse magán a megismerő én rendező tevékenységének nyomait és az átformált kontextus formáló tevékenységének lehetőségét is. A regényben éppen ezért a legösszetettebben talán az elbeszélt állapotok szintjén megtapasztalható énkonstitúció jut szóhoz. Az alapvetően parazitikus struktúrájú szubjektumépítés már a korai esetekben sem mentes a negatív előjelű közfelfogásnak örvendő trópusok használatától: "Nem csak megnyugtatott betegtársaim közelsége, hanem egyenesen erőt merítettem belőlük. Aggodalmukból, bizonytalanságukból, fájdalmukból táplálkoztam, akár azok az állatok, akik az emberek ürülékéből választják ki eleségük." (13.) A másikkal folytatott kommunikáció ezáltal nem igazán a párbeszéd lehetőség szerinti kölcsönösségének a jegyeit hordozza magán, sokkal inkább a beszéd jelzésértékű, szemiotikai bázisú eszközeit (a csendet, a mozdulatokat stb.) hívja segítségül, s véleménye szerint: "a valami miatt érdekesnek gondolt emberek megismeréséhez a hallgatás készíti elő az utat. Napokon át feküdtem a szótlan testek közelében, mert ezzel térképezhettem fel igazán őket. Az általános vélemény szerint persze a párbeszédekkel ismerhetnénk meg a másikat. Nekem erről azonban más a tapasztalatom. [] Ha elbeszéli, akkor sem lettem volna képes felfogni azt az erőtlenséget, amelyet a szomszédos ágyon fekvő férfiból éreztem, és amely nem csak az ő testét szorította láthatatlan kötelékekkel a matrachoz, hanem már az enyém[et?] is." (1314. Kiemelések tőlem.) A kommunikáció nyelvi lehetetlenségéről tudomást nem véve, a felidézett perspektíva a testi azonosulás faktuális bázisú abszolút megértésmodelljét állítja, amiben a másik idegensége azáltal közeledik az énhez, hogy ez utóbbi mintegy a reflexív tudat kivételével! integrálódik a másik testébe: "Úgy tetszett, mintha a szervezetét összetartó életerő központjához férkőztem volna, mert hirtelen ismeretlen eredetű melegség öntött el. Miért ne feltételezhetném, hogy a test, ez a bőrrel leborított lélegző hús, ez a sejtekkel és szövetekkel kitömött edény, ez a 37C fokos nedvekkel feltöltött tartály, bizonyos helyzetekben egészen másfajta gravitációknak engedelmeskedik? Például annak a vonzásnak, amely két testet érintés nélkül old fel egymásban, éspedig az olyannyira gyanúsnak mondott érzetek szintjén." (14.) Az egész szövegre oly jellemző katalógus egyik elemeként pedig szinte ez a kórházi érzetmetafizika ismétlődik meg, amikor a szagokról értekezvén (vö. 1517.) az érintkezés taktuális szintjét azáltal utasítja el a szöveg írása idejében elbeszélt én: "Az emberi testet egy önmagától mozgó, le nem zárt kémcsőnek képzelem, amelynek harminchét Celsius fokos falára úgy csapódnak le a legkülönfélébb látható és láthatatlan anyagok, mint a tekintetre a fény vagy az árnyék. [] Némelyiküknek meg sem kell szólalnia, mert illatuk rögtön elárulja őket. Az ilyeneknek a testén valami megnevezhetetlen anyag omlik szét, amit olykor a mézzel elkevert méreg párlatához hasonlíthatunk." (249250. Kiemelés tőlem.) A megismerés azonban nem mindig a közvetlenség állapotában kifejlődő szenzuális magatartás függvénye ("Bizonyos napokon nem a hallgatással akartam szóra bírni a mellettem fekvőt, hanem kértem, meséljen betegségéről. 18.), a közvetített gondolatiság is fontos szerepet játszik a műben. Sőt, nagy valószínűséggel a fentihez hasonló pontok azok, amelyek a regény fikcionális aspektusának megalapozásban érdekeltek.

A felidézett én, aki nevelődésének folyamatát ilyen ismeretelméleti diszpozícióban ragadja meg, kapcsolataiban is élősködő magatartást vesz, illetve talál fel. A második fejezet anamnézis-jellegű visszaemlékezése a lengyel lány fényképére (3639.) megerősítheti az értelmező abbéli koncepcióját, hogy a beteg tudat önmagára eszmélése voltaképpen valamiféle fikció eredménye. A kényszeres, önnön maga konstituálta szabálykövetés egy olyan fikcionális aktusba torkollik, amelynek indító eleme a nem játékként tematizálódó imaginárius játéka, amelynek önkonstituáló, valamint tudatalkotó funkciója is van.30

A felidézett én nevelődési története ebben a tekintetben nem szűkíthető le primer folyamatokra, hiszen azokat a szubjektum uralma alá igyekszik vonni. A regényforma Bildungsroman-jellegére vetítve mindezt állítható, hogy ami a vizionálásban a kitaláltság művi sajátszerűségeit jelöli, az elbeszélés szintjén a fikcionálás színrevitelére is vonatkoztatható, s ezáltal a szöveg nevelődési regényként való aposztrofálása csorbát szenved, legfőképp amiatt, hogy egyáltalán nem válik bizonyossá a folyamat mint folyamat befejezhetősége. Angyalosi Gergely szövegolvasásra és szándékoltságra vonatkozó észrevétele emiatt akceptálható messzemenően, hiszen így "az elénk tárt anyag kínosságához hozzátartozik, hogy ne andalodjunk bele a szövegbe, ne tudjuk magunkban fölépíteni koherens imaginációs világot, amiben aztán a kellemesség és kellemetlenség között hányódva szépen lepörgetjük a könyvet", ezért "a valóság gyakorlatilag nem referenciapont ebben a regényben", mivel és mi okból "nem tudjuk, hogy mi a valóság, és mi nem az."31

A főhős, amikor M.-el történt szakítása után promiszkuus kapcsolatokat folytat, a csak ebben a referenciahiányos állapotban értelmezhető fikcióalkotás imaginárius játékénak esik áldozatául, mihelyt nézőpontja nem változik, de az azt körülvevő kontextus igen, amiben pedig az idő perspektivikussága a másiknak odatulajdonított események kitalálása és az önkéntelenül képzelődő szubjektum kijátszottsága közötti alakzatként jelenik meg: "A közvetítő tette a múlt felidézett eseményeit jelenvalóvá. Mintha ő lett volna a bizonyosság arra, hogy a múlt nem is létezik. Az időkutatásra kényszerített a megtörtént dolgokat csak _most_-ban tudja átélni, hiszen már rég elhajította, mint valami ócska holmit, a múlt és jelen közé emelt védőpajzsot, az emlékezést. Talán maga lett az emlékezés, megfosztva attól a kegyelemtől, amely képessé tehetné két különféle időpont megkülönböztetésére. Mintha ő maga lett volna a történés. / Ebben a pillanatban a jelen csak meder, a múltfolyamot összetartó part, ám énem már másutt időzik" (86.). Minden bizonnyal ez teszi lehetővé azt is, hogy az emlékező én "időbetegségnek" nevezi az őt leteperő látomásos kórt. Az önelvesztéssel járó szerelmi aktus tehát egy másfajta önelvesztéssel párosul, a fikcionálás aktusában történő érvénytelenedéssel, amit immár nem a jelenre épülő érzékelésstratégia működtet, hanem a többrétegű, ámde kitalált múlt hármas "polilógusa": "Egy zavarosságban is jól körülhatárolható háromszög határozott meg, ahol saját énem, az akaratlanul is médiummá vált szeretőm, és a kényszerképzetem vetélkedett a vezető szerepért, hogy újra és újra kiderüljön: az eleve egyenlőtlen harcban kizárólag ez utóbbi számíthat sikerre." (90.) A kezdeti ölelkezések és szerelmi tapasztalatok során előforduló önelvesztés mely érdekes módon nem az identitáskeresés ellentettje, hanem csupán érzéki velejárója fokozatosan alakul át azzá a fikcióvá, amely immár nem a (dialógus)partnerek egymásrautaltságát, hanem parazitikus alá- és fölérendeltségi viszonyokba történő behelyettesítést jelenti: "Énem, akár a láng nyomán a viasz, észrevétlenül leoldódott rólam, s vallomása végén határozottan ez volt az érzésem már én voltam ő." (63.)

L. története, mely a központi fikció státuszával büszkélkedhet, a felidézett énből másodlagos elbeszélővé előlépett figura erőteljes kísérletének fogható fel, ami annak érdekében folyik, hogy s itt megismétlődnek a 7. oldal szavai "mire feljegyzéseim végére érek, nemcsak démonom hátrál ki belőlem, hanem története kitalálásával az ő vétségére is igazolást találok." (119.) E kettős célkitűzés annyiban határolódik el a regény elején meghirdetettektől, hogy itt a felidézett én függőbeszédének megnyilatkozását kell olvasnunk, míg a könyv elején az emlékező én átfogóbb horizontjából egy későbbi, autentikusabb meghatározással találkozunk. Az első könyvet berekesztő kijelentés azonban másodlagos helyzetéből fakadóan inkább a fikció olyan "tudattalanjává"32 válik, amely az elsődleges elbeszélői helyzetnek való alárendeltsége miatt mintegy megszünteti a belső referencia irányát. Hiszen ha L. történetének megírása után a primer elbeszélő tudatában van kísérletének kudarc jellegével, a szekunder narrátor imaginárius projekciója érvényét veszti. Ez lehetne tulajdonképpen hiba is, ám az ana- és kataforák interaktív helyzete nem teszi lehetővé az elemek ilyen irányú felcserélését. Sokkal kézenfekvőbb lesz az a megoldás, amely a másodlagos elbeszélés gyógyító mechanizmusát az elsődlegesétől elkülönbözőnek tekinti, s L. történetét egyaránt fogja fel kettős irányú, de önkezelő folyamatnak.

A második részben olvasható betét hangsúlyozottan irodalmi formáját többek között az támasztja alá, hogy nem-identikusan ismétlődik a felütés és a zárlat: "Őszre járt. A városra napok óta súlyos köd ereszkedett, vékony hártyával takarva le az utakat, a fákat, az emlékeket." (123) "A kisvárosra reggeli köd ereszkedett, vékony hártyával takarva le az utakat, a fákat az emlékeket." (221.) Narratív szerkezete nem egyezik meg az első rész struktúrájával, itt ugyanis egy erőteljesebb in medias res metszettel van dolgunk. A szelekció jól látható önkényessége a redukció erőszakos igényét jelezheti, a másodlagos elbeszélés így csak arra vonatkozik, ami L.-nek a felidézett én perspektívájából fontos lehetett. A tipológia mint Radnóti Sándor felhívta rá a figyelmet33 összevetést igényel az élősködő erotikus afférjainak katalógusával. Amellett, hogy e feladat érdemleges voltát nem vitatjuk, a típusvizsgálat helyett az intenciók differenciáinak értelmezésére teszünk kísérletet. A narráció androgün transzfigurációja34 ugyanis egyaránt tartalmaz különbségeket és hasonlóságokat a primer narrációhoz viszonyítva. Oppozicionális elgondolások felsorolása helyett inkább azt szükséges szem előtt tartani, hogy az első részből átöröklött történetmondó stratégia de nem az elbeszélő hang felbomlik, s a keresés történetét nem a megtalálás és megvilágosodás tükre, hanem a hangsúlyok eltolódása váltja fel. L.-nek a főhőséhez hasonló rögeszmés szabálykövetése nem tagadhatja le ugyan, hogy részesül a narrátor jellemző kliséiben, a fikció megalkotása mégis osztottabb és tagoltabb lesz, mint az első részben. A 123. oldaltól kezdve jelentősen megszaporodnak a tükör-tropika elemei, ami talán L. történetének kicsinyítő tükörként való értelmezését támasztja alá. A "mise en abyme" jelensége tehát oly módon szituálja az elbeszélést, hogy az legalábbis a harmadik rész tanúsága szerint funkcionális fikcióvá válik, amelynek ezáltal nem szerkezeti, hanem szemantikai szerep jutna. Mivel azonban a szekunder fikció mint heterodiegetikus elbeszélés alkalmat ad arra, hogy a narrátor nézőpontja váltakozzon (a nárcisztikus férfi harmadik fejezetbeli és a boncolóorvos ötödik fejezetben olvasható előjátéka során az L.-hez érő férfiak látószögébe helyeződik át a történetmondás), a második rész nemcsak megismétlése az elsőnek, s nem is csupán premisszája a harmadiknak noha mindkettő érvényes interpretációk kiindulópontja lehet , hanem sokkal inkább olyan önálló interpretatív hatással rendelkező szöveg, amely megteremtheti egy hermeneutikai viszonyszerkezet kialakulásának lehetőségét. (Mivel ez a koncentrált értelmezés szükségképpen sok szempontot figyelmen kívül hagyott, jelezzük, hogy egy feminista olvasat bizonnyal árnyaltabb elemzésre lenne képes e középső részt illetően.)35


Ahogyan a felidézett én horizontjában a kommunikáció paradox diszkrepanciája36 lehet a felelős a patológiához vezető útra lépésért, úgy a felidézett én hermeneutikus attitűdje egy olyan ellenhatásként nyilvánul meg, amely ha nem is azonos a diegézis szintjén elvárt gyógyulási folyamattal a dialogikus potenciál aktivizálhatóságát vázolja fel. A harmadik rész elejének kezdete ugyanis a fikciónak a felidézett énre gyakorolt hatását mint a szövegiségben megnyilvánuló és az eladdig érzetek kizárólagos ismeretkonstitúcióján alapuló értelmezési attitűdök konfliktusát jeleníti meg. A szubjektum önmagára találásában új aspektussal gazdagodik, mégpedig a narratíva distanciált mássága általi önmegértés szempontrendszerével, amely eleinte a felépített rögeszmés tudat lerombolására törő idegenség alakját ölti fel, majd a hatásos gyógyszer megtalálásával kecsegtet: "A megformált szorongás, a szintagma jármába kényszerített képzelgés másféle idegenséget hozott, mint amibe démonom rántott. Jövevényeknek, számomra ismeretlen betolakodóknak tartottam egyik-másik mondatomat, amikor L. fiktív vallomását vagy az azt megelőző részek fejezeteit újraolvastam. Néha egyenesen megesküdtem volna, hogy én ilyeneket nem írhattam, és bizonyára le is tagadom, ha a jellegzetes szóhasználat, az akadozó stílus el nem árul [] Szerelmeim után végre olyan rajtam kívül álló közvetítőre leltem, amelynek tégelye egyszerre őrizte és oldotta fel nyomorult képzeletem." (281.) A gyógyír azonban méreg is lehet, s az írásnak ez a kettős potenciálja elmozdíthatja a jelen megközelítést egy dekonstruktív értelmezés irányába, ahol is az írás a beszéd ellenében lesz kommunikatív tényezővé.37

A "leírt szó erejébe" vetett hit (7.), a beszélgetés és a vallomástétel kudarcai ("Ekkor határoztam el, hogyha óvatosan is, de beszélni fogok" 79; "Elhatároztam, hogy beszélni fogok" 113) ekképp a leírás olyan prioritását hangoztatják, amely a beszéd hermeneutikájának elégtelen részlegessége és nem permanensen elkülönböződő radikális másság-elve, extrém kockázatvállalása ellenében fogalmazódik meg. Bár a pozitivisztikus megragadásnak, a "kézhezálló" (Zuhandenes)38 eszköz-létének és a világ rajta keresztül megvalósuló megtapasztalásának igézete ezáltal a megközelítés által is semmivé foszlik, a továbbiakban mégis a nyelv (nem pedig az írás) és a műalkotás olvasása hasonló eredménnyel kecsegtető paradigmatikus kapcsolatának vizsgálatába bocsátkozunk.

A stilaritás elokvenciaként elgondolt összefüggés-rendszerében Az élősködő nyelve mint rendkívül homogén, már-már erőltetetten megformált "fentebb stíl" mutatkozik meg. Könnyedén megállapítható továbbá, hogy a leírások és hasonlatok szervezik a szöveget, ami a felidézett én horizontjában már megfigyelt tényszerű megtapasztalás intenciójának megfelelően működik. A hasonlat ugyanis határozott referenciaponthoz való viszonylataiban tetten érhető alakzatként lepleződik le, mely a befogadó előfeltevéseinek fenomenális struktúráját igényli a jelentésképzés során. A leírás pedig olyan narratív aktus, amely közvetlen szövegkörnyezetével olyasfajta értelmező kapcsolatban áll, hogy az tulajdonképpen megalapozza, lehetővé teszi a leírást, amely ugyanakkor az értelmezés folyamatában nem afféle elhagyható ornamensként, hanem a kontextust és a jelentésképzést átalakító, sőt meghatározó mozzanatként funkcionál.39

A hasonlatok és a perifrázisok megnövekedett száma és uralkodó hatása nem ássa alá a kézhezállóság terrénumában ügyködő felidézett én tájékozódási pontjairól mondottakat. A felidéző énről viszont elárulja azt, hogy nem képes lemondani a nyelv uralhatóságát célzó törekvéseiről. A hang és a nézőpont hozzávetőleges homogenitása az ellenpéldákat láthattuk olyan nehézség, amivel az elbeszélő minden pillanatban, minden egyes mondat megformálásánál meg kell hogy küzdjön. Mert ha a szöveg erényeként könyveljük el a kompakt és erőteljesen zárt szövegstrukturálást, amelynek hermetikus nyelvhasználatát mint a jelentésintenció primordiális szervezőerejének és a grammatikai én létesülésének interakcióját fogjuk fel, vagyis a disszeminációt szűkítő eljárásokat pozitív előjellel tüntetjük ki, szem elől tévesztjük azt a nyelvi-poétikai alakulásfolyamatot, amelyet elsődlegesen a nyolcvanaskilencvenes évek prózája alapozott meg. Mindemellett a perifrázisok parafrázisaként olvasható leírás-elemek, melyek folytonosan azonos mechanizmust,40 de korántsem azonos perspektívát követnek, s így nem-identikus ismétlések intertextuális hálózatával terhelik az értelmezés szempontjait, képessé teszik a szöveget arra, hogy a jelentésadás során az eladdig objektívként tételezett érzéki világ megragadása helyett az elbeszélőnek a regényt elsődlegesen meghatározó megnyilatkozásait nyelvi eseményként, illetve teljesítményként értékeljük.

Az "implicit olvasó", akinek aktualizációját kell hogy megkísérelje a valóságos olvasó, nem egyezik meg a fiktív olvasóval.41

Barnás regényének esetében ezt azért szükséges hangsúlyozni, hogy ne azonosítsuk az utolsó bekezdés és az első oldal közötti ismétlődések miatt kialakuló L.-t az olvasóval, akinek perspektívája emez identifikáció után valóban meglehetősen szűkös maradna.42

Az olvasói funkció ugyanis egyrészt a már szemléltetett önértelmező attitűd szempontrendszerét tudhatja magáénak, másrészt viszont a befogadót is aktivitásra ösztönzi. Az első "írva-olvasás" pozíciója az elbeszélés hermeneutikai aspektusát képes kitágítani oly módon, hogy abból a ráció addigi önszabályozó mechanizmusaival konkurálva egy bevallottan részleges, ugyanakkor kizárólagos megismerési elv bontakozik ki. Ahogyan az elbeszélő bizonytalan kimenetelű hermeneutikai tevékenysége az írás aktusa általi olvasásban nyilvánul meg, a fikcionálás játékterében a (pszicho)analízis önkonstitúciója helyett az alkotva-értelmezés alternatívájában benne rejlő önmegértésnek a normalitáspatológia szembenállását elkerülő válasza fog mindinkább érvényesülni. Az implicit olvasóval korreláló és a narrátorral nem azonos, de összefüggésben lévő "implicit szerző"43 viszont inkább szerkesztői funkcióban vesz részt a történetmenet kialakításában, s némely reflexióban megnyilvánul funkciója és helyzete: "Jegyzeteimet én állítottam össze, ám ez semmi esetre sem jelenti, hogy azonos is lennék vele. Néha azt hittem, mintha a mondatokban lévő beteges gondolat nem is belőlem eredne. Ilyenkor gyanakvás fogott el. Vajon tényleg én gondolom ezt a gazságot, vagy pedig éppen ellenkezőleg, ő képzel el galád módon engem?" (280.) Adódik azonban egy további kérdés is: ha egy narrátori reflexióból kiviláglik, hogy egyrészt "mindnyájan ismerjük azokat a helyzeteket, ahol a legőszintébb állítás is tagadásként lepleződik le", másrészt "természeténél fogva minden egyes szó saját maga cáfolata is" (284285.), az elbeszélés mely pontjából kiindulva kezdhetjük meg a konzisztenciaképzést. A vallomás-irodalomban rejlő belső ellentmondások, melyeket az igazság és a hazugság dialektikája jellemez, s amelyekhez a fikció mint olyan szükségszerűség társul, amely a narratíva referenciális illúzióit szétrombolja,44 Az élősködő analitikus-értelemmegragadó diszponáltságú elbeszélője beszédaktusainak igazságtartalmát megkérdőjelezik, s a narratíva ezáltal legalább kétféle módon lesz megközelíthető. Barnás Ferenc regénye tehát meglepő és provokatív egyszerre. Meglepő, mert valóban sajátos módon képes megszólalni a magyar irodalom jelenkori diszkurzusában. Provokatív, mert a hagyománytörténéshez való csatlakozásnak olyan egyedi módját választotta, amely egyelőre a helyes kérdésfelvetés kialakításának szintjéhez vezette el az értelmezőket, amiből jobbára figyelemreméltóan előremutató törésvonalak, s nem pedig a könnyen azonosítható(nak vélt) kontinuitás jelei rajzolódnak ki. Ez az első kötet tehát, ha nem is tekinthető remekműnek, a fenti indokok alapján mindenesetre ígéretesnek látszik. Ám ez még korántsem hordozza magában a folytonosság ígéretét. A hermetikus prózanyelv és a kézzelfoghatóság igézete olyan szerteágazó kérdéshalmazt intéznek Barnás felé, amelyet nehéz ha nem lehetetlen hasonló (regény)formában megválaszolni.



Lábjegyzetek

1
Thomka Beáta, A műfajteremtő elvek változásai és a prózakritika, in: Uo., Áttetsző könyvtár, Pécs: Jelenkor, 145.


2
Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály et al., Bp.: Gondolat, 1989, 295.


3
Vö. Kulcsár Szabó Ernő, A "befejezett" műalkotás a befogadás illúziója és az olvasás retorikája között, in: Uo., A megértés alakzatai, Debrecen: Csokonai, 1998, 2029.


4
HansGeorg Gadamer, Igazság és módszer, ford. Bonyhai Gábor, Bp.: Gondolat, 1984, 215.


5
Hans Robert Jau_, Jónás könyve az idegenség hermeneutikájának egy paradigmája, ford. KulcsárSzabó Zoltán, in: Uo., Recepcióelmélet esztétikai tapasztalat irodalmi hermeneutika, Bp.: Osiris, 1997, 374.


6
Hans Robert Jau_ elhíresült kifejezése: vö. Az esztétikai élvezet és a poieszisz, aisztheszisz és katharszisz alaptapasztalatai, in: Uo., i.m. 1998, 174.


7
Vö. Szirák Péter, Folytonosság és változás, Debrecen: Csokonai, 1998, 69. Itt szükséges megjegyezni, hogy Závada Pál Jadviga párnája című regénye mely ugyancsak 1997-ben jelent meg még határozottabb és affirmatívabb kritikai fogadtatást élvezett. A Barnás-könyvvel való összevetéstől azonban e helyütt el kell tekintenünk leginkább azért, mert a két szöveg recepciójának és értelmezési lehetőségeinek olyannyira eltérő az iránya (mégha hasonlóságok felfedezhetők is), hogy közelítésük külön tanulmányt igényelne.


8
Hans Robert Jau_, Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja, in: Uo., i.m. 1997, 49.


9
Uo., 50.


10
Szili József, Barnás Ferenc: Az élősködő. A testiség eszkhatológiája, Kalligram, 1997/9, 59. Kiemelések az eredetiben.


11
Irodalmi kvartett. Barnás Ferenc Az élősködő című regényéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor, Beszélő, 1997/12, 100101.


12
Uo., 101, 104.


13
Vö. uo., 101, 102, 104.


14
Gács Anna, (N)e(u)rotika, Holmi, 1998/6, 885.


15
Margócsy István, A neurózis melankóliája, Élet és Irodalom, 1998. február 6., 15. Kiemelés az eredetiben.


16
Vitéz György, Barnás Ferenc: Az élősködő, Kortárs, 1998/5, 115.


17
Vö. Paul Ricoeur, Az interpretációk konfliktusa, ford. Martonyi Éva, in: A hermeneutika elmélete, szerk. Fabiny Tibor, Szeged: JATE, 19982, főleg 148150.


18
Wolfgang Iser, Der Akt des Lesens, München: W. Fink, 19903, 209.


19
Gérard Genette kifejezése: Fiction and Diction, ford. Catherine Porter, IthacaLondon: Cornell, 1993, 34.


20
Turai Tamás, Imágó, Élet és Irodalom, 1998. február 6., 15.


21
Barnás Ferenc, Az élősködő, Pozsony: Kalligram, 1997. A főszövegben jelzett oldalszámok a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak.


22
Márton László, A vallomástól a magyarázatig, Alföld, 1998/3, 92.


23
W. Iser, i.m. 1990, 188189. Vö. továbbá Paul Ricoeurnek Szent Ágoston és Husserl (idő)kategóriáit illető elemzésével: Time and Narratíve, ford. Kathleen McLaughlin (Blamey)David Pellauer, ChicagoLondon: The University of Chicago Press, 19841985, I/19 skk., III/26 skk.


24
Szili József, i.m., 69.


25
Vö. Dorrit Cohn, Áttetsző tudatok, ford. Cseresnyés Dóra, in: Az irodalom elméletei II, szerk. Thomka Beáta, Pécs: JelenkorJPTE, 1996, 184 skk.


26
Vö. Paul de Man, Excuses (Confessions), in: Uo., Allegories of Reading, New HavenLondon: Yale University Press, 1979, 279.


27
Vö. Marcel Proust regénye énjeinek viszonyával: Hans Robert Jau_, Idő és emlékezés Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában címu regényében, ford. Vitéz Ildikó, in: Az irodalom elméletei II, id. kiad., 23.


28
Molnár Gábor Tamás, Fikcióalkotás és történelemszemlélet, Alföld, 1996/8, 64.


29
A határtalanul széles recepcióból két művet szükséges kiemelni: KulcsárSzabó Zoltán, Az emlékező regény, in: Uo., Hagyomány és kontextus, Bp.: Universitas, 1998, 103126; ill. Balassa Péter, Nádas Péter, Pozsony: Kalligram, 1997, 197411.


30
Wolfgang Iser, The Fictive and the Imaginary, BaltimoreLondon: Johns Hopkins University Press, 1993, 223224.


31
Irodalmi kvartett, 102.


32
Michael Riffaterre, A fikció tudattalanja, ford. Gács Anna, in: Narratívák 2. Történet és fikció, szerk. Thomka Beáta, Bp.: Kijárat, 1998, 85104.


33
Irodalmi kvartett, 104.


34
Vö. Szili J., i.m., 70; ill. Márton L., i.m., 93.


35
Ennek implicit megnyilvánulását lásd Gács Anna kritikájában: i.m., 888.


36
Vö. Niklas Luhmann, Szerelem szenvedély, ford. Bognár Virág, Bp.: Jószöveg, 1997, 4043.


37
Vö. Jacques Derrida, Platón patikája, ford. Boros JánosCsordás GáborOrbán Jolán, in: Uo., A disszemináció, Pécs: Jelenkor, 1998, főleg 94115; ill. Jonathan Culler, Dekonstrukció, ford. Módos Magdolna, Bp.: OsirisGond, 1997, 123154.


38
Martin Heidegger fogalma: i.m., 197198.


39
Mieke Bal, A leírás mint narráció, ford. Huszanagics Melinda, in: Narratívák 2, id. kiad., 166167.


40
Vö. Márton L., i.m., 93; ill. Turai Tamás, i.h.


41
W. Iser, i.m., 1990, 6667.


42
Márton L. véli ezt így: i.m., 95.


43
Wayne C. Booth fogalma: The Rhetoric of Fiction, ChicagoLondon: University of Chicago Press, 19832, 71.


44
P. de Man, i.m., 292.