bezár
 

Folyóiratok

Past Perfect

Az utcán hangos csörömpöléssel villamos érkezik. Keménykalapos úr száll le, megvárja, míg az automobil elhalad előtte, szája szélén szinte észrevétlen, gáláns mosoly, napfényre nyíló bók a bent ülő asszonynak, aki este, mikor vörösen égő haját kibontva a zongorához ül, e délutáni mosollyal csalja meg az urát; Chopint ajándékozza meg vele, aki álmos pilláit az asszonyra emeli, kézen fogja a nőt, könnyedén megpörgeti, libben a szoknya, mintha tengeri szél játszana a végtelent kísértő bárka vitorlavásznával, és a hangok, melyeket Chopin dúdol az asszony fülébe, összekeverednek a test hajlataiból áradó illatokkal, belengik a szobákat, a nő lágyan simogatja férje arcát, "úgy látszik, ez a boldogság, drága..."



...és nem tud zokogni. Az agya mindent rögzít: a vécé bűzét, a megszokott és máskor észrevétlen maradó maró húgyszagot, a porszemeket, melyeket az ablakon áttörő vékony fénysugár most tisztán láthatóvá tesz; a kés pengéjén megvillan egy pillanatra, tényleg nem több, a másodperc töredékéig tart ez a villanás, de elég ahhoz, hogy felrobbantsa a szem érzékeny idegeit, eltüntessen mindent, fájóan éles ez a fény, és a csend, a hangokért rimánkodó hallgatás, a kés hegye felsérti az arcbőrt, a fehérre meszelt falon fura formájú foltok: egy ló feje, nevet, látszik a fogsora, az apjára hasonlít ez az arc, de a szemek helyén két nagy, világosabb folt, szabálytalan alakúak, mintha kiütötték volna a csontot azon a helyen, az agya gondosan rögzíti ezt a képet is, és a penge nyomán kiserkedő vér útját is az arcon, amely kijelöli az utat az első majdani ráncnak, a férfi erős keze a szájára tapad, belélegzi az izgalom nedvének illatát, erős, átható illat a tenyéren át, megnedvesíti az ajkakat, összekeveredik a rúzs ízével, a szakadó blúz disszonáns nyomatékot ad kettőjük zihálásának, a hideg levegő megérinti a fiatal melleket: a tükröt, amely előtt áll, belepte a por, az áhítat, amellyel letörli az üvegről az időt, feledteti a véres alsónemű látványától támadt rémületet, legombolja magáról a ruhát, a mozdulat, mint az összekulcsolt kéz, imát sejtet, és mikor a testére pillant, tekintetéből örökre eltűnik a fény, a férfi combja a lábai közé nyomakszik, minden maradék ereje elveszik, a két, most már örökké ismerős kéz érintéseivel felsérti a bőrét, és az utolsó pillanatban, mikor a férfi feltépi a testét, kizuhan a világból, nem lát mást, csak sötétséget, a csillagok is elbújtak, próbál megkapaszkodni valamiben, ami segítene kimozdulni, de a semmi sem fogadja be, darabokra hullik, végül mint utolsó menedék felszakad belőle a sikoly, széttépi a hangszálakat, összetöri a csontokat, hogy elhaltában, belesimulva a nyomába szegődő kegyetlen csendbe, megalázkodjék a mérhetetlen kívánság előtt



ezt a nőt ismerem - suttogja a bajuszos férfi. Kezét leengedi maga mellé, háta meggörnyed, mintha nagyon, nagyon fáradt lenne, mintha most jött volna el a perc, amikor meg kell állni, pihenni kell, mert hosszú még a nap, hosszú még az élet, bírni kell erővel.

A társa - idősebb férfi, őszülő haj, ráncos arc - ellép mellőle, a mosdónál megáll, megnyitja a csapot és kezeit a forró víz alá tartja. Szája rándulását a bajuszos férfi nem láthatja. A szavak - "Majd megszokod" - sem jutnak el a tudatáig. Kiszáradt ajkai között szétmorzsol egy nevet; egy emléket, egy érintést, egy mosolyt. A mosdó felett a csempén a pára újra vízcseppé változik.

Az idősebb férfi megtörölközik, hintőport szór a kezeire, hogy a gumikesztyűt könnyebben húzhassa fel.

A bajuszos még akkor sem mozdul, mikor a társa az asztalhoz lép és egy ügyes mozdulattal megnyitja a nő hideg és merev testét; egyetlen mozdulat a mellektől az ágyékig.

A csendet csak a rosszul elzárt csap csepegése töri meg, egyenlő részekre szabdalva az időt.

Ők nem érezhetik a hűvös teremben, de kint nagyon meleg van. Az embereket szinte megbénítja a szokatlan forróság.



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés