Portfóliók
Mese a logika haláláról
Az űr parttalan mélykékje. Véletlen molekulák csapódnak egymásba, szupernóvák ködén villan fel a fény. Csillagképek nyújtanak ismeretlen nyalábot távoli szemembe, ahogy kételkedve, nem humanoid módon fürkészem-látni vágyom őket. Összefüggést, nagy tartalmat sejtet a műszerek jelezte csend, a csend, melyet kilépve sem tudnék megtörni, azaz kettőnk arányát elbillenteni. A képernyőkön nagyon régóta csak megszokott adatok égnek, közömbösen de segítőkészen. Szükségem nincs. Mindent kárpótol és bepótol a megosztatlan képek sokasága, melyek díszként lebegnek a fel-felvillanó ködökbe zárva, vagy egyensúlyoznak az érkező nyalábokon.
Az űrhajós a feljegyzéseit nézegette, időnként rutinszerűen végigfutott a rengeteg kijelzőn és irányítókonzolon, gépiesen csatolva információikat a napló tőle független részéhez. Gondolatai és álmai - ha voltak neki ilyenek - új és új érzésekkel birkóztak, hasztalan próbálva feltérképezni azok elhelyezkedését és hatásait saját, betanult reakcióira. Idegpályái nagy magányukban intelligenciamodelleket gyártottak és teszteltek, a tökéletlen eredmények serege azután játékos megjelenési formákba költözött, névvel-sorszámmal ellátva. Fokozatosan és precízen pusztították el egymást, s most csak a néhány megmaradt példány vázlata égett a fő képernyőn, diadalmas fénnyel borítva el a velük szemben egykedvűen üldögélő űrhajóst.
A mesterséges tudás és a természeti értelem együttesen irányították a parányi szerkezetet (e sajátos úr-szolga-viszonyba azonban nemsokára egy harmadik - vagy első - tényező is bekapcsolódik). A megbízható, kéttagú inerciarendszer - a fekete háttér és az előtte lebegő fémtest - harmóniája tehát egyelőre töretlen, így az űrhajós engedélyezett magának egy rövid "összpontosítatlan" időszakot, ahogy magában definiálni próbálta a hézagosan ellátott kontroll-funkciót. Ilyenkor naplókat tanulmányozott, feljegyzéseket készített, vagy egyszerűen a környező űrt figyelte s töltötte meg az emlékeit őrző sötétséggel.
A csillagok kihunyása. Mintha csak kinyúlnék, és eltakarnék az ablakon egy-egy szikrázó pontot, milliárdnyi lényt képzelve köré. Menekülni próbálnak ... azaz próbáltak, hiszen mindez már nagyon régen volt. A fejlett civilizáció - melyet feltételeztem hozzá - kihűlt, és nyom nélkül sötétedik el, egyik a másik után. Műszereim azonban pontosan emlékeznek a helyükre, s én megkönnyebbülten ereszkedek vissza a székembe. Az a pont pedig nemsokára ismét kivillan, egy kicsit arrébb, de ugyanolyan pulzáló szépséggel.
Az űrhajós a feladatprogram néhány elemét futtatta le éppen magának, amikor a háta mögött végtelenül tökéletes lény materializálódott. A kijelzőkkel babráló űrhajóséhoz hasonló külsőt vett fel, azután megszólalt:
- Ne félj. Itt vagyok, és veled beszélek.
- Ki vagy, és mit akarsz? - kérdezte emez.
- Önmagam eredménye, a ... "hit" egyik oldala. A bolygón, ahová igyekszel, most szűnt meg ez az oldal. Helyemet a tökéletes technika vette át, olyan, mint ez itt - intett körbe. - Én létezem. Tudasd ezt a humanoidokkal.
Azzal szikrázó ponttá változott, és eltűnt. Az űrhajós sokáig állt ott mozdulatlanul, majd visszahajolt műszerei fölé. Egy pillantást vetett a fő képernyőn égő, megmaradt intelligenciamodellekre, aztán lassan hozzáfogott a feladatprogram átírásához.
Más mélykék szín. Az űr parttalan szépsége. Összefüggést, nagy tartalmat tudat a műszerek jelezte csend, a csend, melyet kilépve sem tudnék megtörni, azaz kettőnk arányát elbillenteni. Csillagképek nyújtják régholt nyalábjaikat távoli szemembe, ahogy időnként felvillan egy szupernóván a kihunyt ködökbe záródó fény.
Az űrhajós a feljegyzéseit nézegette, időnként rutinszerűen végigfutott a rengeteg kijelzőn és irányítókonzolon, gépiesen csatolva információikat a napló tőle független részéhez. Gondolatai és álmai - ha voltak neki ilyenek - új és új érzésekkel birkóztak, hasztalan próbálva feltérképezni azok elhelyezkedését és hatásait saját, betanult reakcióira. Idegpályái nagy magányukban intelligenciamodelleket gyártottak és teszteltek, a tökéletlen eredmények serege azután játékos megjelenési formákba költözött, névvel-sorszámmal ellátva. Fokozatosan és precízen pusztították el egymást, s most csak a néhány megmaradt példány vázlata égett a fő képernyőn, diadalmas fénnyel borítva el a velük szemben egykedvűen üldögélő űrhajóst.
A mesterséges tudás és a természeti értelem együttesen irányították a parányi szerkezetet (e sajátos úr-szolga-viszonyba azonban nemsokára egy harmadik - vagy első - tényező is bekapcsolódik). A megbízható, kéttagú inerciarendszer - a fekete háttér és az előtte lebegő fémtest - harmóniája tehát egyelőre töretlen, így az űrhajós engedélyezett magának egy rövid "összpontosítatlan" időszakot, ahogy magában definiálni próbálta a hézagosan ellátott kontroll-funkciót. Ilyenkor naplókat tanulmányozott, feljegyzéseket készített, vagy egyszerűen a környező űrt figyelte s töltötte meg az emlékeit őrző sötétséggel.
A csillagok kihunyása. Mintha csak kinyúlnék, és eltakarnék az ablakon egy-egy szikrázó pontot, milliárdnyi lényt képzelve köré. Menekülni próbálnak ... azaz próbáltak, hiszen mindez már nagyon régen volt. A fejlett civilizáció - melyet feltételeztem hozzá - kihűlt, és nyom nélkül sötétedik el, egyik a másik után. Műszereim azonban pontosan emlékeznek a helyükre, s én megkönnyebbülten ereszkedek vissza a székembe. Az a pont pedig nemsokára ismét kivillan, egy kicsit arrébb, de ugyanolyan pulzáló szépséggel.
Az űrhajós a feladatprogram néhány elemét futtatta le éppen magának, amikor a háta mögött végtelenül tökéletes lény materializálódott. A kijelzőkkel babráló űrhajóséhoz hasonló külsőt vett fel, azután megszólalt:
- Ne félj. Itt vagyok, és veled beszélek.
- Ki vagy, és mit akarsz? - kérdezte emez.
- Önmagam eredménye, a ... "hit" egyik oldala. A bolygón, ahová igyekszel, most szűnt meg ez az oldal. Helyemet a tökéletes technika vette át, olyan, mint ez itt - intett körbe. - Én létezem. Tudasd ezt a humanoidokkal.
Azzal szikrázó ponttá változott, és eltűnt. Az űrhajós sokáig állt ott mozdulatlanul, majd visszahajolt műszerei fölé. Egy pillantást vetett a fő képernyőn égő, megmaradt intelligenciamodellekre, aztán lassan hozzáfogott a feladatprogram átírásához.
Más mélykék szín. Az űr parttalan szépsége. Összefüggést, nagy tartalmat tudat a műszerek jelezte csend, a csend, melyet kilépve sem tudnék megtörni, azaz kettőnk arányát elbillenteni. Csillagképek nyújtják régholt nyalábjaikat távoli szemembe, ahogy időnként felvillan egy szupernóván a kihunyt ködökbe záródó fény.
