Portfóliók
Régi-Új versek
Rövid szonett a festészetről. (2011)
Nézem az öreg remegő kezedet
A vászon előtt szíveddel készen áll
Új szeretkezés lesz ez neked
Csodás nemzés ez sok éve már
Múltad, jelened, képek miket láttál ma
Mik életed álmának izzó fénye közt
Színek szimbiózisával operálva
Visszarántja a világot a gyönyörhöz
S világra jön maga a láthatatlan.
Csodás örökítő anyagtól
a festéktől, mellyel csináltad.
Képpé lesz a megfoghatatlan
szájak beszélik hogy dolgozol
a kánonban vagy mert kivártad.
Öndiagnózis
2009.
Helyette lett ez.
egy kicsit kevesebb
és egy világgal több
A kezemet rajtafelejtettem magamon - nem rég
és asszem otthagyom, mert
jó simogatni azt akit szeretek
Szerelem egyedül
annyival több
hogy én már nem hagyom el magam.
Ex fructu arbor cognoscitur.
Oblivio 2009.
Hová tűnsz lelkem gyermeke?
Szívem tava, magyar tengere..
Ne tépj, ne gyilkolj
Jöjj vissza, vagy tényleg menj érzés.
Csókos, vadvirágos, maró verejtékem
Küzdelmem veled.
Elemes csillagok sav könnye hull reám.
Emlékszel ott a stégen ígérted.
Isten tudja, hogy a víz az éj vagy férged
Elhittem, s ma csak a néma érzés velem
Mit korhadó deszka cipel.
Örökkét, örök kéjt, szerelmet, s biztost mozgott ajkad nekem
És ma ridegen zizegő lombok alatt gondolok erre.
Egy foltozott csónakban morzézi egy béka keserves emlékeim.
Ó de sok nappal s éj táncolt engem körbe míg eltemettelek.
De sok csirke forgott a panírba, hogy vendégtelen asztalomhoz üljön
És most itt vagyok újra veled, nélküled s imbolyog a kis vitorla.
Kimartál enyészet!
Pedig úgy de úgy bújtam volna hozzád.
De csak magányom biciklije tekert a most felé.
Nyikorogva egyedül.
Így kellett lennie, kivárva eltemetni téged.
Nem a nap alatt mikor eltűntél, s nem mikor egy padkán sírtam érted
Nem is mikor a stégnél láttalak újra
Hanem kikapart virágcserepek, gazdára lelt rántott csirkék, átaludt éjszakák után
Megtisztulva, mint a véres rongy, szüzen táncolva,
Altatót énekelni és nem szedni
Megpihenni békében - magammal s veled.
***
Quiescere
2009.
Eltűnik ez is mint délben a köd
az ember minden gondjával felhagy lassan
Elterül, a szemhéjon utazik az elfogadás.
A homlok ráncolások mögött ott egy Alien
aki csak arra vár, hogy a mellkast széttépve
megálljt üvöltsön a világra.
De a test csak vonul egy kabátban
a régi rugalmas fiatal bőrön már ráncokból rajzolt kép
görnyedt léptek a fagyos térben.
Lassan hazaér, plédet terít rá a meleg
s a zár is bezárja önmagát, mint szorgos komornyik.
Elevenen szolgálja ki ez a békés közeg.
A csend megbeszéli a teával, hogy a könyvet
A meleg víz,a pulóverekkel, hogy a paplant
A szív az emberrel, hogy a nyugalmat
Kérik segítségül, és kiemelik együtt a gazdát.
A béke bandázsa betekeri a testet
A feledés pedig itat magából egy kortyot.
Küldi fiát Kánaánba 2009.
Szavakat nem, de fényt enged az Isten.
Fényt, ami behatol az elmébe
S kinyílnak a csonthéjas receptorok
Kitalált okok, száraz sóhajok
Szavak mikbe belehalok
Megemészt az életed
Májusi éjszakán ki ordít a nádasban?
A lelked melynek seb-béli levét a folyóba csorgatod
Hogyan hagyhatom ezt?
Világi percek, közömbös közöny
Lélegzel, de már halott vagy
Megölt a világ.
Hogyan leheljek neked a magaméból?
Hogyan szívjam el a mérged?
Veled én is meghalok nem érted?
Ezernyi kis bogár tapad a fényre
Mit Isten küldött elmédbe
S te hagyod, hogy megegyék.
Mostmár nem segítek.
Mostmár megbénult két kezem.
S nem is halok meg veled, mert többé nem vétkezem.
***
Lázálom
Kilenctized érintés a paplan alatt
olvadó gyertya szag verejtéket talál
Bőröd olajával megkened testem
És kérdezik a pórusok a harmóniát
Gyöngyszerű csillogása kaparja a csendet
ajkad lüktető párája, mellemnél kalapál
Kettőnk kínját szétrágja a lepedő
s a szétvert vitákat recsegi az ágy
Az utálat, s a mély érzés rángatja a testet
S a lábujjamnál távozik a magány
Mi tudjuk e kettősség emésztő tüzét
Mi tudjuk, hogy nem lesz holnap
Hajnali kések hegye böki a kiszáradt múltat
2009.
***
