Portfóliók

*

  Az arctalanság  bennem mindig rémeket kap és a magányosság tetemei is előkerülnek az őrület előtti időkből, a fájdalom hosszú varázsszövetei mosolyokat horgolnak a kislányok arcára. A bőr még a tavaszok előtt világosbarnán verődik vissza, a tavaszok előtt történt minden, bár nem így akartam.

  Nem volt hangom, se testem, a tavaszok előtt történt minden, mintha egy vizes hattyúval élnék, kiáltott bennem a rémület.

A hús, húsom rózsaszín puhasága.

  Csak a testét láttam, a rózsaszín bőrt, ragyogását a kék és fehérség előtti horgolásnak, a hangod mindig olyan lágyan csengett, csilingelt akkoriban benne az élet. És a fények is, úgy ragyogtak. Anyám után mentem, kiléptem az utcára, ki más után mentem volna akkoriban. Mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, hiszen azért látják őket a kislányok. Mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a  part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos a test márvány ragyogása, az elfeledett hajnalokon mindig világít bennem a rémület, kivilágít belőlem mindent.

  Sikításom idehallatszik. Arctalan fagyok, mégis, mégis úgy fáj, annyira fáj minden.

Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk.

  Az angyalok is beszélnek, beszélnek csak a fákról, hogy milyen lehet nem angyalnak lenni, szép nagy tárt karokkal élni, soha nem félni, nem félni többé sohasem. Ez enyhíti bennem az őrületet, amit rózsaszín húsom után kapar ki bennem a rettegés. Soha többé nem félni, soha többé nem félni, milyen lehet az.

  Mindez persze még a hajnalok előtt történt, még mielőtt megtalált volna a hattyú. A hús mindig megzavar és összekeveri bennem a következő lépéseket. Elmondhatom bárkinek, az emlékezés előtti pillanatokban is feldereng bennem a magányosság, hogy már többször meghaltam, már többször belehaltam ebbe. Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk.

 A hús arany ragyogása.

  Az álom kiszabadít a függéstől, milyen volt kék ruhája és hogyan lehetne rávenni arra, hogy meghorgolja a ruhám, amiben én táncolok olyankor, de csak hajnalban, a tájon sok angyal világít, ez az alapja mindennek.

 Annyira szerettem volna, ha te horgolod meg a ruhám.

  Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

  Közös a tér, az utca visszatér, és az angyal is, meg megkapom a ruhám, ott van a szekrényben, felakasztva, lépcsőn hozod fel nekem, vegyem fel. A megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, ezt már te sem gondolod komolyan, már te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye.

  Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon,

azért vagyunk, aztán görcsbe rándul a test, a rettegés előtti hajnalokon lesz úrrá bennem a rémület, hogy kiszolgáltatott és megaláztatott a testem. A test, amit bármikor megölhetnek, bezárhatnak, tönkretehetnek a nappalok.

  Ilyenkor, ilyenkor a rózsaszín fehérségű táj marad csak meg, a mosolygás és asztmaállapot, a horgolás csendje, a feloldozás utáni vágyakozás egyszerű vak ragyogása.

Hogy húsod megint olyan volt, mint ahogyan elképzeltem.

 Mosolygásod mindent betemet, a kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, nincsen itt velem senki, csak vak ragyogás. A húsom megint rózsaszínű, akárhány ébredés, az álmok előtt vagyunk, lépkedünk, halkan a tájon.

  Csak a testet láttam, a rózsaszín bőrt, a horgolás kék és fehérség előtti ragyogását, hangod mindig olyan lágyan csengett, csilingelt akkoriban benne az élet. És a fények is, úgy ragyogtak. Mosolyogni szoktak, ők az angyalok, hiszen azért kislányok. Mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a  part szétszakadt volna és lett volna bentlakásos rettegés a hajnal, a test márvány ragyogása, egy elfeledett utca, világít bennem, kivilágít belőlem mindent.

 Húsom ezen a reggelen is rózsaszínű, anyám után mentem, mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk, kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, de bátor vagyok, mert megint útnak eredek, mégha az angyalok vannak is csak velem és én megfagyok.

 A hús arany ragyogása betemet, olyan jó, olyan jó a tested.

Anyám teste melegséggel tölt el és élettel, bennem ilyenkor mindig felébrednek a hajnalok és boldog vagyok.  

  Sikításom idehallatszik. Arctalan fagyok, mégis, mégis úgy fáj, annyira fáj minden.

  Szerettelek volna, még idejében, ha nem kaparna ki a hús rózsaszín ragyogása, ha nem lenne ez is hús, mint minden. Az arcok után terek jönnek, a rózsaszín hajnalok mellett álmokat kap az ébredés, minden, amire választ adnál. Csak az üdvözülés kínjáról ne mesélj, kérlek, hiszen akkor fázósak a reggelek, bennem még nem temetett be mindent a hús ragyogása, a por és zuzódás hangja, dermesztő reggelek, a kopott falak, soha többé nem félni, nem félni többé sohasem, milyen lehet az.

  Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

A megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, a hangok, ezt már te sem gondolod komolyan, már te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye.

  Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

   A kislányok félnek, hiába vannak az angyalok velük, mégis olyan félelmetes itt minden, a rettegés szárnyakat kap, lehetnék nagy is, lehetne tárt karokkal élni, soha többé, soha többé nem félni. Ő ott van minden nap, a lelkemig ér, ott van a húsa is, akár egy feltámadott halott énekel a csöndben. Anyám után ott van minden, amit nem tudok elviselni, de aztán mindent eláraszt a gyűlölet, és az álom.

Rózsaszín bőröd alatt nincsen rémület.

Rózsaszín bőröd is arcomhoz ér.

Rózsaszín bőrödön arany ragyogásom.

Horgold meg a ruhámat kérlek.

Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

*A szöveget Ladjánszki Márta: Mi madre táncelőadása ihlette.