Portfóliók

A tükröződés kettőssége Nárcisszus és Echo nimfák pszichéjében  

1.      Nárcisszus családfája

""Elnyúlva a fűben, mint ikercsillagot, nézte saját két szemét, Dionüszoszhoz vagy Phoibosz Apollónhoz méltó hajfürtjeit meg szakálltalan állát, elefáncsontfehér nyakát, szépséges arcának hószínnel kevert gyöngéd pirosságát."

                                                                                                                 (Trencsényi-Waldepfel Imre)

   Freud nem véletlenül érdeklődött a görög mitológia iránt, hiszen az képes olyan ősi történeteket, tudattalan folyamatokat közvetíteni, amik pontosan leképezik a pszichés működéseket. Oidipus, Medeia, Elektra, az őrület, bánat, könny és öröm színterei, a szárnyra kelő és lezuhanó Ikarusz, mind jelképezik a tudattalan működési mechanizmusait, a psziché fejlődési stádiumait, és a pszichoanalízisben jócskán akadunk példákra arra nézve, hogy Freudot mennyire bűvöletbe ejtette az ókori népek ősi mitológiája.  

 Például Nárcisszus mitológiája érdemes arra, hogy közelebbről megvizsgáljuk. Az eredeti mitológiában (Ovidius: Átváltozások) Nárcisszus boldogan vadászgat erdők és mezők rengetegében különféle élőlényekre, főként szarvasokra, és ezen kívül nem törődik semmivel önmaga szépítgetésén kívül. Hírlik róla, hogy nem foglalkozik a külvilággal, az ún. "boldog öntudatlanság" gyermeki, róla elnevezett nárcisztikus állapotában él. A gyönyörűbbnél gyönyörűbb nimfanők sorra  szerelmesedtek bele a daliás ifjúba, udvaroltak neki, ő azonban figyelemre sem méltatja őket, mindenkinek a csúfondáros elutasításban lesz része. Pedig lénye annyira lenyűgöző, szépsége ámulatba ejtő, nem lehet neki ellenállni. Ő, mondhatjuk úgy, érinthetetlen marad. Az egyik szép nimfa azonban, Echo nimfa, nem tud belenyugodni az eluatsításba, betege lesz a szerelemnek, úgy érzi, nem tud Nárcisszus nélkül élni. 

  Echonak is figyelemreméltó családi története van: nem más, mint a főisten, Zeusz (az istenek istenének) gyermeke, anyja pedig egy másik főisten, Héra. Ám amikor apja kalandozni indul, (pontosabban nőknek elcsavarni a fejét), ő fecsegéssel tartja fel anyját, nehogy az rájöjjön a turpisságra, készségesen falaz az apunak. A féltékenységéről híres Héra azonban, mégiscsak isten révén, hamar rájön arra, hogy folyamatosan átverik, ráadásul az áruló saját lánya, gondolkodás nélkül rögtön megátkozza. Echo nimfa, nem tud többé beszélni, "kitépték a nyelvét", így lett a neve is visszhang, örökre elnémult, sorsa, hogy már csak visszhangozni tudja mások szavait, de ő nem tud szólni, mintegy kitörlődött belőle az önálló nyelv. Visszahangoznia viszont kötelező: "hogy soha ne tudja szó nélkül hagyni, ha más beszél."[1] Belekerült az ödipális hármasság útvesztőibe, beleveszett oda, ahonnan nincsen kijárat, ahol nincsen bocsánat, a "bűn" következménye, a kettősség őrülete, mások szavainak, mindig csak mások gondolatainak, mások érzéseinek az öröklétbe nyúló repetíciója. Ő, a másik, aki elkülönböződik, hiszen innentől nem is ’létezik’, úgy ahogyan léteznie kellene, egy teljes individumként.

   Az apja iránti szerelemben elfeledte és befedte önmagát, feladta. A Visszhang kettős tükröződése beszippantotta. Véletlenül, de tudjuk egy pontos analitikus számára nincsenek véletlenek, éppen ő szeret bele Nárcisszusba, követi hegyeken, völgyeken át, fanatizmusa és megrögzöttsége, amivel a tárgyat szereti, határtalan. Az átok az, hogy örökre néma. A mitológiai példák eltérnek abban, hogy mielőtt megszólította volna Nárcisszust is néma volt-e, vagy csak akkor döbben rá, hogy már az. Nárcisszus nem reagál jól Echo szerelmére sem, amikor meglátja a nimfa érte remegő szívét, aki végre előállt a nagyon hosszú követés után szemérmesen és félénken, csak annyit mond, inkább a halált választja, de soha nem lesz Echo nimfáé. Kaphat nő ennél nagyobb megszégyenülést? Echo tudja, hogy ez az a pont, amikor minden elveszett. Egyes mitológiák szerint Echo barlangba bújt és ott sorvadt el, így lett a neve Visszahang, hegyek, völgyek, fák visszhangja, de Ovidius mitológiája szerint Echonak van annyi ereje, hogy panaszt tegyen a Bosszúállás istennőjénél, ezt nem tudjuk hogy tudta megtenni, ha néma volt, azt állítja, Nárcisszus túl sok nimfát utasított már vissza, (ezt amúgy sem nézik egy egészséges tárgykapcsolatokra működő világban jó szemmel), nemcsak Echo nimfa, de a fél nimfakar is haragszik rá, és a Bossszúállás istennője hallgat a "jó" szóra, beteljesíti Nárcisszusnak a sorsát, bosszút a bosszúért, a láncolat Héránál indult, az eredeti féltékenység révén. 

   A vádlók állítása szerint Nárcisszus túlságosan flegma és fennhéjázó volt, nemcsak hogy Echo nimfának de senkinek a szerelmét sem viszonozza, az Istennő megsúgja Echonak, hogy mit kell tennie az átok beteljesítéséhez. Bizonyos mitológiai történetváltozatok szerint a dupla bosszútól némul meg Echo, meglátja Nárcisszust és nem tud hozzá szólni. Echo az egyik vadászat során úgy vezeti az eseményeket, hogy Nárcisszus megpillantsa magát az egyik folyó tükrében, megfogan rajta az átok, beleszeret önmagába, nézi a tükörképét, nem hallgat semmilyen szóra, hiába beszélnek hozzá a testvérei és próbálják onnan elhívni, először azt hiszi az a gyönyörűszép ifjú a víztükörben valaki más, de aztán a mozdulataiból rájön, hogy ez önmaga és akkor roskad össze végleg, rájön soha el nem érheti, hiába nyúl felé, a tükörkép elillan előle. Nárcisszus belezuhant a lacani tükörstádiumba, abba az őrületbe, hogy az ember soha nem látja önmagát kívülről, mindig csak két dimenzióban, a tükörképben, amely eleve egy hamis imágót közvetít felé. Vajon néztem már valaha a saját szemembe? Meg tudom csókolni önmagamat? Tudok magammal csókolózni? Bizonyos helyeken nem. Ez Nárcisszus őrülete. Majd szabályosan meghal, elsorvad a folyóparton, másnap testvérei jönnek temetni, elég gyors lefolyású volt halála Ovidius szerint (egy nap), más mitologiai példák szerint egyszerűen éhen hal, mivel nem bírt fél másodpercre sem elszakadni a látványtól, magával bűvölte, bevonta, behúzta a vízbe, vagy hova?, hiszen a testét nem találták meg. Csak egy virágot, melyet róla neveztek el Nárcisznak, találnak a helyén.  "Könnyen halnék meg, hisz kínomat oldja halálom. / Bárcsak, akit szeretek, túlélne, de nem lehet ez sem: / egy lelket veszítünk ketten, mikor így lehanyatlunk". (Ovidius, 1964, p91)

   Itt már megtapasztalhatjuk a megkettőzött lacani ént, a képet, amely csak hasonmás, mégis akiről elhisszük a létezését és ezért valójában megkettőzve élünk. "Szólt, s valamint eszelős, sietett ugyanahhoz az archoz, / könnye zavart habokat, s miután megrezzen a vízszín, / hull a homályba a kép. .." (Ovidius, 1964, p91)  Itt kiemelendő a kép, a lacani imágó hangsúlyossága, amit Ovidius talán tudattalanul olyan pontosan lejegyzett. És azt is, hogy a fanatikusságát senki, de senki nem tudta megállítani, még közeli hozzátartozói sem. Nem lehetett rajta segíteni. Arról viszont nem szól a fáma, hogy anyja, sőt esetlegesen apja, hogy reagált halálára.

   "Akkor is orcáját, hogy a lenti világba leszállott, / nézte Styx vize közt. Naias-nővérei sírtak, / hintették lenyesett hajukat testvér-tetemére; / sírt a Fa-tündér mind; jajaik viszonozta a Visszhang." Echo nimfa, bár később megbánta tettét, de lelkesen végigasszisztálta a történeteket, ő sírt a éeghangosabban, és visszhangozta a történeteket hűségesen, merthogy már csak azt tudta, végül ő is elsorvadt, belehalt bánatába. N. teste, a bizonyíték azonban eltűnt.  "Már máglyát, remegő fáklyát, hordágyat emeltek: / s teste sehol nem volt, a helyben sárga virágot, / hószínű szirmokkal körítettet, lelnek a réten." (Ovidius, 1964, p91) Állítólag azért mert amikor a Halál (Styx) folyóján átment, ott is megkettőzödött, és még mindig saját magát nézi már nem a kinti "normális" világban, de még a lenti világ, az Alvilág, a túlvilág vizeiben is, nem kevesebb időhosszig, mint az örökkévalóságig. Önmagát kereste még ott is és mivel van ott egy víz, amin át kell kelni, ezért ő már nagyon is a vízhez rögzült. Az Alvilág vizeihez.

   Nárcisszust tehát semmi nem tudja feloldani, még a halál sem, végzetesen belezuhant valamibe és ennek a valaminek a súlyosságát fogjuk most megvizsgálni. Mibe halt bele? "amiben gyönyörködött, ugyanaz volt, aki gyönyörködött" (Trencsényi, 1976, p273), az imágó feloldhatatlan kettősége, hogy önmagammal hol és hogyan tudok valaha találkozni, megérinteni, elvinni és megismerni?  A történethez hozzátartozik, hogy Nárcisszus kíváncsi szülei megkérdeztek egy jóst kiskorában, Teiresziaszt, hogy meddig fog élni ez a gyönyörű gyermek. Sokáig, ha nem ismeri meg saját magát, így hangzott a jóslat, amit mivel senki sem értett, nem is nagyon vett komolyan. Nos, mi vitte Nárcisszust tovább az önismeret útján? Egy pszichoanaltikus rögtön a múltra gondol és a családi történetei után kezd kutatni. És a múltban természetesen minden egyszerűen megtalálható és visszavezethető, ez a rémséges és végzetes történet, az összes átokkal és bosszúval együtt. Nárcisszusnak történetesen "véletlenül" mindkét szülője folyó volt, azaz maga a víz, a víznek az entitása. Anyja, Leiriopé, a szépséges kék nimfa, folyótündér. Apja pedig, Kephisszosz, egyenesen az összes létező folyó istene. Egymásba szeretnek, a két víz egyesül, és Nárcisszus megszületik, a folyók, a vizek nászából. Már kiskorában is mindenki csodálja szépségét, természetesen főleg az anyja. N.nak mindez a tudattalanjában zajlott le, nem volt tudatos, és pont ez elég is ahhoz, hogy belehaljon.  Azt viszont megemlíti Ovidius, hogy a találka előtt víztükörrel, nem nézett még szembe Nárcisszus.  

2. Ödipális víztükör

"Tapasztalatunk arra tanít, hogy inkább a félreismerő funkcióból kell kindulnunk, amely az egóra (moi) minden struktúrájában jellemző, s amelyet Anna Freud oly világosan felismert. Hiszen ha a Verneinung (tagadás) a legnyilvánvalóbb formáját képviseli is, hatásai rejtettek maradnak mindaddig, amíg nem vetül rá vala­mennyi fény a sorsszerűség szintjén, s ez az, ahol az "ösztön-én", az Az ($a) megnyilvánul."

                                            (Jacques Lacan)  

A víz őselem, a négy alapelemek egyike.  Lou Andreas Salomé: A nárcizmus kettős iránya[2] című tanulmányában ír arról, hogy az anya azért dupla annyira nárcisztikus, amikor megszületik gyermeke, mert önmagát a reprodukció által  helyettesíti vele tudattalanul és ez megkettőzi gyönyöreit. Minden, amit ő nem ért el, szublimálja gyermekében, Lacan szerint ezért jobb véletlenszerűen megkonstruálódott, nem várt gyermeknek lenni[3]. Az anyának önmaga iránti szeretete megkettőződhet a gyermeke láttán, viszont ha az anyán eluralkodik valamilyen betegség, azon nyomban  imitálja a gyermek. A mitológia különös módon beszámol arról, hogy a gyönyörű Kék nimfa mennyire szeretette szépséges fiát, Nárcisszust. Ha az anyai azonosulás túlzott mértéket ölt, Nárcisszus leragadhat a róla elnevezett elsődleges nárcisztikus stádiumnál. És nem lép át a tárgyszeretet világába. A tükör stádium folyamata akkor éri utol, amikor belenéz a Kék folyóba, rabul ejti az ödipális háromszög félelmetes ereje, maga az anya teste és az apa teste egyszemélyben. Talán ezért nem találták meg utána a testét, minden beszippantotta egy csapásra a születéstől a halálig, az egész álom, a tudattalan álom.

   Találkozik a víztükörrel, tehát egyidőben átéli a tükörstádiumot és ödipális korszakot, túl sok ez egy ’gyereknek’ egyszerre. A Trencsényi-Waldapfel féle mitológialeírásban 16 éves volt N. amikor mindez megtörtént vele. Lacan szerint a normális működésben másfél év választja el egymástól ezeket a fejlődési stádiumokat. Az apa az, aki tiltja, hogy a gyermek ödipális vágya teljesüljön, így az apa lesz az anya vágya, a gyermeknek pedig az anya vágya kell, Nárcisszus belenéz a vízbe és a folyóistenben (apjában) meglátja múltját, önmagát, amitől óvta Teiresziasz,  tükörképét, és ebből a primér azonosulásból nem tud kiszabadulni.  

   A mitológiai történetmesélések a hasítás elhárító mechanizmusvával élnek, nem említik egyidőben, hogy kik N. szülei, és miért a vízbe és a tükörbe halt bele. Hosszas kutatás után derült ki ez a tény, hogy nincsen olyan mitológia, ami Nárcisszus születését és halálát össszefüggésbe hozná a vízzel, ahonnan fogant, külön kontextusban említik ezeket a tényeket. Végül megadta magát az örök körforgásnak, ’mintha sosem létezett volna’, hiszen felnőtté válni nem tudott, az Alvilág vizeiben is önmagát kereste, tehát a tudattalan világ ősi ösztönei őt is arra a sorsa ítélték, mint Echo nimfát, akinek szerelme apjának és Nárcisszusnak egyárant szólt. Mindez fényt derít arra, hogy a görög mitológiában a tudattalanban zajlanak a narratívák, a szálak és a miértek nincsenek a tudat szintjén összekötve. Maga a történetmesélés az, ami erre ráeszméltet. Jelen esetben ez, az örökké tartó halál és születés között van.

   Rohini Prijá dévi: A napkelet rejtett kincsestárában kifejti, hogy mit tulajdonítottak az ősidőkben az emberek a tükröknek és a vizeknek. Féltek attól, ha tükörbe, azaz a vízbe néznek, az ott lakó szörnyek elrabolják lelküket, amit a tükörképpel azonosítottak, a lélek tehát a tükörkép, és mintha az azzal való szembesülés rögtön halálhoz vezetne. A tükörkép halála azonos az igazi emberlélek halálával, ezért a kisgyereknek megtiltották hogy egy éves kor előtt tükörbe nézzen. Az emberiség törétnetében az első tükör a víztükör volt, az első tükröket Egyiptom földjén készítették, aztán az etruszkok is használták ezt a technikát, az egyik oldala csiszolt fémlap volt hordozható kör alakú tükröknek, de állandóan elhomályosultak és törölgetni kellett őket, hogy kikristályosodjanak. Az egyiptomi és zsidó nők régen tükröket aggattak a ruháikra, mert azt gondolták, hogy ezáltal közelebb kerülnek az istenekhez, mert így duplán verik vissza a fénysugarakat, és az szertartásos ünnepségeken hatalmas tükrölapokkal vonultak fel, de a hatóságok ebben érdekes módon veszélyt láttak és betiltották ezt a használatot. Az indiaiak máig ékesítik kis kör alakú tükrökkel ruháikat, öveiket, fejdíszeiket, azért, hogy az istenek rájuk vetülő energiáit megkettőzzék. Hisznek ebben. A tükör végül a XVII. századtól került be minden háztartásba az üveggyártás elterjedésével és nagyiparivá válásával. Minden fürdőszobában van tükör jelenleg, ahol. A víznek a tetthelyén van oly nagy szükség a tükörre. Láthatjuk, hogy milyen ősi hiedelmek és szokásrendszerek kapcsolódnak a tükörhöz. És mindez csak a jéghegy csúcsa.

3. Echo szerelme

"Majd saját szerelmi vágyában megcsalatva éli át, hogy hatalma önmaga ellen fordul akkor, amikor sorsa (szerelme) irányításában a legnagyobb szüksége lenne rá. Az őt kényszerítő erők saját traumatizáló helyzetének a kivetítései."

                                                                                                                                 (Halász László)

  Nárcisszusz tükre a kettőződés révén Echo tragédiája is. Nárcisszus énje, a pszichében lakó tükör önmagát szemléli. Echo a visszhang révén kettőzni tud és innen tehát nincs kiút a mitológia szerint egyikőjüknek sem. Echonak Nárcisszus kell, N.-nek pedig önmaga, az elérhetetlen tárgy után sóvárognak. A tükörkép viszonozza a képet, a visszhang pedig hangot. Így lesznek ők Halász László szerint egy ikerpár, mivel családi történetük annyira hasonló. "Echó attól kezdve, hogy sérülése jeleit észlelhette, bizonyosan a legmerészebb freudi várakozások szerint járt el…. S most a monumentális apafigurával, az egek urával azonosulva, egyikük beszéde bűverejével segédkezik neki a föld-anyaistennő megcsalásában.

…… Tudattalan önbüntetéssel ítéli bénító ismétlésre, végül is halálra önmagát." (Halász, ILA)"[4] Az anya átka által Echo bosszút áll önmagán, hogy megbüntesse magát amiért elárulta az ödipális szintnek megfelelően a legszorosabb kötődését, a saját anyját, engedve az apa iránti szexuális vágynak, reménykedve, hogy az apa tárgya ő lesz, ám az apa ugyanúgy megcsalta Echot is. Anyja a XX. Századi pszichoanalízisben nem is kell, hogy megbüntesse, ő csupán az ok lehetne az önmagát sújtó bűntudathoz, regressziója maga a visszhang, logikusan csak olyanba szerethet be, aki nem szereti őt viszont, hiszen akkor a bűntudat és bűnhődés nem lenne teljes. Hogy miért van bűntudat? Mert az ödipális korszak tünete, amelyek már már közhelyek, hogy a hármas "szerelemben" a gyermek el akarja pusztítani az anyát és meg akarja szerezni az apát. Elsődleges ösztönei a szexuális tárgy megkeresése, erre a működési módra jött rá Freud zseniálisan először az emberiség történelmében.  

  A regresszióba esett Echo így bosszút áll Nárcisszuson is, ’hűséges ismétlő’. "A tükröződő emberi alaktól elbűvölt kisgyerek énje elvesztése árán fedezi fel magát a másikban. (7) Nárciszszusz legkevésbé sem a hűvös megfigyelő tekintet kíváncsiságával nézte tükörképét. Nem felfogni, hanem megfogni akarta (nem tanulmányozni, hanem egyesülni vágyott vele. Ha az imént Echó és Nárciszszusz ( kétpetéjű ( ikertörténetéről szóltunk, maga a víz fölé hajló és vízben rá visszapillantó Nárciszszusz az egymás tükörképét alkotó egypetéjű ikerpárra emlékeztet. (Halász, ILA)" Ők azért is ikrek, mert bár Nárcisszus ágálna ez ellen, sehol sem említik őket külön, nevük mind "örökké" összeforrt.

   Nárcisszus átka, az apával való konfliktus, megfelelési vágy, az apa nevének hatalma öli meg, az ödipális hármasban reked meg, ahogyan Echo. Az ősbűn is innen ered, elpusztítani az egyik felnőttet, és miután megöltük, vagy meg akartuk ölni, (a testvérekkel), a bűntudat az, ami maradandó nyomot hagy a pszichében, a lelkiismeretfurdalás, hogy egyáltalán ilyen eszébe jutott. De Freud szerint ez az ősbűn még régen, az idők homályában elkövetésre került, és innen ered minden további bűntudat, ami veleszületett. A testvérek fognak össze. Nárcisszust tehát mindkét szülője ölte meg, lacani terminussal az anya azzal, hogy nincsen fallosza, és a falloszra vágyik, az apa pedig azzal, hogy kijelöli a törvény helyét és e törvény a víztükör, amibe Nárcisszus csak úgy óvatlanul belenéz. Az ödipális szögben a gyerek nem tud mit kezdeni az "anya vágyával", hiszen az a képzetes Falloszt, az apát akarja, a gyerek mégis helyettesíteni próbálja, meghasonul, a Másik képével, a Másik vágyával való azonosulás nem lehetséges.[5] Az Apa az, (az Apa neve) aki kizárja a vérfertőző viszonyt a tiltással és a másodlagos nárcisztikus azonosuláson keresztül a jövő felé vezetné az ént. Nárcisszust azonban elárulja a folyóisten, azért mert nem tudja túlélni, hogy az önmagával való szembesülés tükör –stádiuma és az első trauma is egyidőbe esik. Ezenkívül átok száll ár, mert már jóval előtte sem volt hajlandó az egészséges tárgykapcsolatok világába belépni, azaz viszont szeretni egy nőt, akit bármelyik nimfa képviselhet. Mindezt a magabiztosságot anyja iránti szerelméből merítette, azt a végtelen önszeretetet is, ami miatt mindenki rögtön beleszeretett. Az elsődleges nárcizmus révén az önmaga iránti szerelem vérfertőző viszonnyá vált a tükörbe nézéskor, belenéz az apa és anya mélyére, mi is van ott?, és onnan az Alvilág vizei felé vezet egyenesen útja.

  Tragédia? Súlyos meghasonlás és büntetés Nárcisszus része, mert egy olyan családba született, ahol az anya túlszerette. Echo apja, pedig túlságosan csalafinta, hazug, sőt ’perverz’ volt, hiszen egy normális apa nem kéri fel lányát, hogy álcázza a szeretőivel való kalandjait. Ferenczi Sándor részletesen bemutatta ezt Felnőttek "gyermekanalízise" című tanulmányában, hogy egy gyermeki ragaszkodást a felnőttek a tudattalan szintjén szexuális vágyakozásnak értenek. Echo és Nárcisszus mindketten a túlzások áldozatai és mint minden családban, a gyermekek lekövetik a szülőket. Az apa és anya bűne áttevődik és hagyományozódik évtizedekig, esetleg évszázadokig családról családra, míg nem a kör előbb-utóbb megszakad, ha megszakad. Szerencsés esetben a pszichoanalízis, Freud találmánya az, ami egyedül képes a csomók felbontására. És a feloldozásra.

   Lacan szerint a tudattalan maga a nyelv, így Echo jelképezi a tudattalant, ami nem akarta Nárcisszust az elsődleges nárcizmus állapotában tartani, az átok által a felnővésre kényszeríti, a felnövés fájdalmas, sőt bizonyos esetekben egyenesen halálos.

4. Kettős visszhang

"Akkor kapott észbe és megértette, saját tükörképe keltett olthatatlan lángot a szívében." 

                                                                                               (Trencsényi-Waldepfel Imre)

   A szerelmi kettősben Echo csak visszhangozni tudja a másikat, azaz a helye valaminek, ami nincsen, Nárcisszus pedig a másik üres képének az áldozata lesz. "A vágy éppen a jelölő [signifiant] szenvedélye, azaz a jelölő hatása a lényre (animál), amelyet megjelöl, s amelyből a nyelvhasználat egy szubjektumot teremt - nem egyszerűen decentrált szubjektumot, de olyan szubjektumot, amelynek sorsa az, hogy kizárólag egy önmagát ismétlő jelölőként, azaz megosztottként tartsa fenn magát. Ebből ered a másik formula: az ember vágya (ha mondhatjuk ezt így) a Másik vágya." (Jacques Lacan, 1993b, p14) Nárcisszus pszichózisba zuhan a tükrön át, Echo tárgyszeretete öngyűlöletté fajult, ezért elveszti hangját (túlzott infantilis tárgyszeretet), végül ő is meghal, elenyészik, a bánat lassan megöli. "Echó esetét manapság kevéssé lennénk hajlamosak isten(nő)i bosszú következményének tartani. Inkább olyan sorscsapásnak tulajdonítanánk, amelyet tudtán kívül a hősnő maga idézett elő." (Halász, ILA) Nárcisszus és Echo viszonya tehát a vágy lehetetlensége, és a vágytárgyak találkozásának példája, amik elcsúsznak egymás mellett és ezáltal mégis reprezentálhatják pontosan egyMÁSt. Azt a szünetjel, amelyet a lacani pszichoanalízisben Hamlet tragédiája folytán a jelölő szenvedélyének üres helye lelképez, a másiknak egyszerűen nincs másikja, ilyen egyszerű. Azt se felejtsük el, hogy N. inni akar a vízben, szomjas, orális szükségleteit akarja kielégíteni, amit előtte sosem tett meg, és állítólag Echo nimfa vezette erre az útra. Nárcisszus a szem, a látás, Echo a hallás és beszéd csapdája. Az önismeret a tudatosság felé vezet és veszélyes. Ennél már csak a tudattalanba való beleesés veszélyesebb. Ők tehát saját családi hálójukból kikerülni akaró, de nem tudó lények. N. pszichózisa a tükrön való átlépést vonja maga után.[6] Mivel gyermekkorában nem megy át az önmagától való elidegenedésen, ezért tudja mindvégig annyira szeretni önmagát. "Nárciszszusz libidóját mindig visszavonta énjébe a külvilágtól. Már azelőtt végzetesen nárcisztikus volt, mielőtt az erdei forráshoz ért volna. Felülmúlhatatlanul szerette (volna szeretni) önmagát. Vajon az önszeretetről szóló történet az önismeretről is szól?" (Halász, ILA)

 Az ókori törzseknél nagy szerencsétlenségnek tartották, ha valaki meglátta saját tükörképét. Nárcisszus anyját Leirokének hívják, a Nárcisz nevű virágot, a piros-fehér pártás nárciszt pedig leironnak a görögök. N. tehát az anyja nevét kapta és nem tagozódott be oda, ahol mindenki az apa nevét kapja, a hagyományos rendbe, amit megörököl. A népi hiedelemben "A betegszobában letakarták a tükröt, nehogy a legyengült lélek gyanútlanul odamenjen, aztán meg ne tudjon visszatérni. De ott is letakarták a tükröt, ahol valaki meghalt, mert a lélek visszatérhet, most már kísértet formájában, és magával viheti valamelyik családtagot." (Rohini Prijá dévi, ILA) Az ókori népek nagyon féltek attól, hogy elvesztik a tükörben a lelküket, és elviszi az a valami. Az őrület, a pszichózis? És megérezték a tükör – stádium dráma jelentőségét: "Egy éves korukig a kisgyerekeket egyáltalán nem engedték tükörbe nézni; azt gondolták, még nagyon gyengék, nem tudják elviselni, ha a lélek egy időre elhagyja a testüket, és beleköltözik a tükörbe." (Rohini Prijá dévi, ILA)

  Echo és Nárcisszus, a szerelmesek, a mást szeretők, az ikrek, a regressziós ismétlés áldozatai, nem tudnak kitörni, felemészti őket a rögzülés. Összefoglalva Nárcisszus a boldog öntudatlanság állapotában élt, magában a tudattalanban, származásáról mit sem tudva és nem kérdezősködve a miértek után. Echo pedig az átoktól ébredt öntudatra és ez főképpen fájdalmas volt neki. Mindkettőjüknek a valós megismerése, a szembeszegülés, lázadás, majd a túlzott elburjánzás, ami sorsuk felé vezette őket. Ez a realitáselv könyörtelensége, melyet a görög mitológia számos története páratlanul tud visszaadni. Az emberi psziché borzalmaitól a tudattalanban lévő őskövületekkel való szembenézés az, amely megszabadít minket. Ezért szédületes az, hogy ezt a hatalmas erőt Freud felfeldezte, azt az erőt, melynek puszító és jótékony voltáról megannyi csodálatos mitológiai őstörténet született. Nárcisszus elhárító mechanizmusai főként az ellentétbe való fordítás: először elutasítja a nimfákat, aztán rajong önmagáért, Echoé az átfordítás: az elérhetetlen szerelem fájdalma, mely apja és Nárcisszus iránt egyaránt dúlt, de paradox módon Nárcisszus és Echo ugyanabba a valakibe voltak szerelmesek, Nárcisszus nimfába. Az egyiknek ez egy imágó volt, a másiknak pedig egy valós selftárgy. A tükör mely tükröződésében éppen önmagát nézi, mint tükröződő én és éppen ebben a tükröződésben válik skizofrénné. Lacan zseniálisan felismerte ezt, amikor bevezette az imágó foglamát, azt az imágóét, mely tükröz és pusztít égen és földön és hamis álarcokba bújtatja a pszichét, akinek a társadalomnak nevezett szervezetben lévő mások által precízen meghatározott helyén kívül fogalma sincs, hogy ki is az önmaga. Camus és a modernitás számos nagy elméje megfogalmazta azt az ürességet, amelyet Lacan szadisztikus és egész társadalmakat átfogó nárcizmusnak nevez. Vajon létezik-e önmaga? Vagy csak az aki a tükröbe néz és benne önmagát látja, de ki az, aki csodálja? Ezen már sokan elgondolkoztak és mi most a több ezer éves mitológia hőseihez nyúlunk, a szimbólumokhoz, Nárcisszus és Echo nimfa szerelmi kettőséhez, és ennek ikerpárnak családi hagyományaihoz: "Megcsodált mindent, ami őt magát tette csodálatosan széppé, esztelenül saját maga után kívánkozott, amiben gyönyörködött, ugyanaz volt, aki gyönyörködött, s a csalóka tükörképét akarta megcsókolni, de hiába!" (Trencsényi, 1976, p272) Helyzetének és valódi önmagának megismerése abban állt, hogy amikor belenézett a tükörbe jött el az a pillanat, hogy tudta, már nem az anya birtokrésze. Meglátta azt, amit az anya mások kívülről láttak benne. Ezért olyan lényeges fejlődési fokozat a tükör-stádium dráma, mely gyökeresen megváltoztatja a csecsemő önmagáról alkotott képét. Visszavonhatatlanul. Aki egyszer tükröbe nézett, többé már nem ugyanaz az ember, mint aki sosem tette meg. A tükörbenézés előtt az ember elképzelheti csak, hogy milyen, hogyan néz ki, képzelheti azt is, hogy öt feje van és zöld a haja, de amint ott a tükör, az önmagunkról alkotott fenséges képünk kétdimenziós szabvánnyá rögzül. Echo a tehetetlen vágyakozás áldozata, Nárcisszus pedig a vágy tárgyának tárgyát szereti, "…mikor látszólag mindenestől egy másik felé fordulunk, akkor is önmagunkat látjuk, ha a másikat bennünket tükröző testnek tekintjük. Időbe telik, míg megtanuljuk a(z ember)tükröket használni." (Halász, ILA) A tükrözés elve szerint a külvilágra adott reakciókat tükrözzük, mindent, ami körülvesz minket, hiszen winnicotti értelmezésben az anya gyerek kapcsolatban a csecsemő visszatükrözi az anya énjének minden rezdülését.

    Reméljük, mi sosem lépjük át azokat a tükröket, ahonnan már nem tudunk visszajönni, vagy ha átlépjük, nem kell róla számot adnunk, mint Alice-nak csoda és tükörországban.

Felhasznált szakirodalom:

Andreas Salomé, Lou: The Dual Orientation of Narcissism. Psychoanal. Q., 31:1-30 (PAQ), 1962

Bálint Mihály: Elsődleges Szeretet és pszichoanalitikus technika I. Animula 1999

Erős Ferenc: Jacques Lacan, avagy a vágy tragédiája. Thalassa 1993/2

Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi működésben. Pszichoanalitikai tanulmány. Pantheon, Bp., 1927.

Ferenczi Sándor: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Neumann Kht. 2004

Freud, Anna: Az én és az elhárító mechanizmusok. Párbeszéd könyvek. 1994

Freud, Sigmund: Az ősvalami és az én. Budapest, Hatágú Síp Alapítvány. 1991

Freud, Sigmund: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat. Talentum. 1994

Freud, Sigmund: Három értekezés a szexualitásról. Kötet Kiadó. Nyíregyháza. 1995

Freud, Sigmund: Ösztönök és ösztönsorsok Filum Kiadás. 1997

Füzesséry Éva: Lacan és az "Apa" neve. Thalassa 1993/2

Halász László: Az ismétlés fonákságai. Inernetről letöltött anyag, röv.: ILA: http://epa.oszk.hu/00000/00002/00029/halasz.html

Hárs György Péter: "Az egyik én valék..." Irodalomtörténet, 1991. 3–4. szám

K. Kabai Lóránt: Mit tudunk a tükörről. Internetről letöltött anyag, röv.: ILA http://209.85.129.104/search?q=cache:S1xGlN40OqEJ:hajastiborkonferencia.freeblog.hu/Files/kkabailorant_hajas.doc+ech%C3%B3+nimfa&hl=hu&ct=clnk&cd=1&gl=hu&lr=lang_hu

Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat, Bp., 1977

Klein, Melanie: A szó előtti tartomány. Akadémiai Kiadó. 1999

Lacan, Jacques: Agresszivitás a pszichoanalízisben Thalassa 2007/1

Lacan, Jacques: A fallosz jelentése Thalassa 1998/ 2-3

Lacan, Jacques: A tükör stádium, mint az én funkciójának kialakítója. Thalassa 1993a/2

Lacan, Jacques: Részletek a Hamlet szemináriumból Thalassa 1993b/2

Ovidius: Átváltozások. Magyar Helikon. 1964

Rohini Prijá dévi: A napkelet rejtett kincsestára, Internetről letöltött anyag, röv.: ILA

http://bhaktipedia.org/hun/pmwiki.php?n=Rohini.Napkelet_rejtett_kincsest%c3%a1ra_101

Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög Regék. Móra Ferenc Könyvkiadó. 1976

Winnicott, D. W.: Játszás és valóság. Animula. 1999