Portfóliók

 Engem kiver a veríték. Már megint azt akarja. Néz azzal a buta, alázatos szemével, és fújfujfujfúj, arra gondol. Már a klumpája kopogásából hallom, ahogy a jön föl a lépcsőn. Tesz-vesz, semmi dolga, csak azért jött fel, mert várja az alkalmat. Hogy nekem essen. Laposan pislog rám, lesi, hogy mit csinálok, hogy jön-e az alkalom. Én résen vagyok. Feljajdulok, hogy már megint görcsölök, fáj, hol az ecetes borogatás, és hogy hozzon valami hideg vizet. Látom rajta, hogy csalódott, tudja, hogy már megint nem kap. Majd én fogok neki segíteni! A műhelyben felhorgad a három lányon, aztán jönne hozzám. Na igen. Fehér bóbitával a fejükön, fehér kötényben forgolódnak a műhelyben. A fehér kötény alatt fekete rövid szoknyácska, abból kinn a formás fehér fenekük. Cukkolják. Hajlonganak előtte. Villog a bugyi, a popsi, szórakoznak. Nem vesznek melltartót, ugrál kis cicijük a blúz alatt, majd kiböki az anyagot. Csak Flórának nem, mert annak nem olyan hegyes kis semmire se jó vacak, hanem súlyos, telt, formás, mint nekem, hát melltartót hord. De ő se jobb a többinél. Köldökig kigombolkozik. Na, a rendőr is, amikor beugrik ingyen zserbóért, annak is majd kiesik a szeme, mert a három lány ügyel ám arra, hogy a vevők lássanak is, meg nem is. Persze főleg hogy lássanak. Nem baj, legalább nem nekem kell. Harminc fölött már nincs is kedvem mutogatni magam. Én tudom, hogy emiatt jár ide a jegyző, meg az önkormányzatiak. A látványért. Mert ez egy látványcukrászat. A fél gimnáziumnak is itt esik ki a szeme, meg az autószerelőknek, műszerészeknek, a bőrdíszműveseknek az utca végéből, de még Gábor atya is ezért jön, tudom én. És jön utána Ibolyka, a fekete özvegyi ruhájában folyton csak utána, utána. Mint aki megkergült. Szerelmes Gábor atyába, a hülye is látja. Addig-addig gyászolt, ameddig már nem a fajdalom, hanem a fene nagy hiányérzet hordatja vele az özvegyi ruhát, hogy az atya szóba álljon vele. Én nem tudom, hogy mi mozog ott a fekete ruha alatt, de hát a pap is férfi. Ez a Gábor atya meg nagyon az. Majd szétveti a válla a reverendát, meg ahogy megy, nem is megy, hanem tör előre, tör előre, de hova? Hát nekem lennének elképzeléseim. Nem mintha tudnék bármit is. Én azt nem mondom, mert ugye reggelenként fut végig a városon abban a buta kék melegítőjében, meg hallani a súlyzók csörgését a parókia táján, hát én azt hiszem, hogy nincs is rá szüksége. Persze akkor minek az a sok asszony körülötte? Nyüzsögnek: lelki gyakorlat így, útmutatás úgy, persze Dior-parfüm, meg kis szájfény, meg a csipkés fehérnemű, ami véletlen kivillan valahogy, jaj a blúzom, ez a vacak gomb leesett, lefutott a harisnyámon a szem? De én nem tudok semmit. Néha azt gondolom, bárcsak tudnék. Minek az a szüzességi fogadalom? Nem? Azt viszont tudom, és ez biztos, hogy hiába nyitott ki a csirkefalatozó, a város édességet eszik, nem rántott húst. Még a pap is. A mi csirkéink combja kapósabb. Be is fog zárni az a csirkés, hacsak nem viszi el a lányokat, de nem tudja. Hogyan is tudná! Ez a klumpás meg itt hátul, kukkol ki a műhelyből, hívja azt a lassú víz partot mos Margót, „verd fel a tejszínt”, meg a minden lében kanál Szonját, „hozd ide a lekvárt”, mintha ő nem tudná. Bezzeg Flórát nem. Mert miért is? Gusztusos lány, de ennek a vékony az ízlése. Akkor meg miért engem vett feleségül, most nézhetem a kopasz foltot feje búbján innen fentről, ahogy lesi a két gebe kivágását, hogy elkapjon egy pillanatot, amikor végre látja Szonja vagy Margó izgő-mozgó mellbimbóját. Azok meg ide is, oda is. Egy kicsit mutatunk a jegyző úrnak, egy kicsivel többet a rendőr úrnak, még egy kicsivel többet a cukrász úrnak. Cukkolhatják, én ugyan nem segítek rajta. Éjjel is felébredtem, hogy sóhajtozik mellettem az ágyban, és azt akarja. Sóhajtozik persze, mert mindig csak azon jár az esze. Leskelődik a szekrény előtt, a tükörbe, de én láttam ám, hogy néz, én elfordultam, hogy ne lásson semmit, de rájöttem, hogy neki az is jó. Mit tehettem, bemenekültem a fürdőszobába. Akkor meg ott volt dolga. Már öltözni is csak a gardróbban merek, hogy ne lássam bámulni. Elmegy mellettem, és hozzám ér. Hát engem ne simogasson ez az édes szagú nyápic. Tőlem akár a pimasz kis Szonját, akár az alamuszi Margót, de engem ne, mert sikítok. Amikor megéreztem, hogy megint jön, fogtam a széket, közénk raktam. Átesett rajta. Hát mennyi mindent ki kell találni az embernek, hogy békén maradjon. Praktikák, igen, azok kellenek. Mit jártam, ameddig azt a flanel pizsamát megtaláltam, hogy nyakig záródjon, hogy bolyhos legyen, hogy ne induljon be tőle. Még nyáron is abban alszom, csak ne mutassak semmit se, amitől oka lenne nekem esni.
Nem volt ez mindig így, mert amikor hozzámentem, nem zavart, ha jött, ha lihegett, tapogatott, rám mászott, akkor még akartam, mert akkor még jó volt. Nem is tudom, hogy mi volt velem, de hogy mi történt aztán, azt sem tudom. Egyre kínosabb volt, egyre nehezebb vele. Láttam rajta, hogy akarja, akkor is, amikor én nem, de ő csak jött, nem lehetett leállítani, nem értett a nézésemből, mozdulatomból. Nem simogatott, hanem fogdosott, nem becézett, hanem pusmogott, nem csókolt, hanem maszatolt. Meguntam. Untam a szavait, untam a közeledését, a szokásait. Untam a tortáit. Folyton arra gondoltam, hogy ujjával nyúl bele a habba, krémbe, de nem azért, hogy megkóstolja. Undorító. Csak azért, mert torkos. Ezt szereti. Meg a grillázs szagot, ami állandóan arra jár, amerre ő is. És untam a korai kopaszodását. Nem. Azt már nem untam, az undorított. Nem azért élek, hogy egy kopasz, nyápic, fehér ruhás cukrász koslasson utánam egész életemben.


Csengett a kis harang az üzlet ajtaja fölött. Flóra felpillantott kedvenc regényújságjának legfrissebb példányából. Hawaii románc. A címlapon Smiles kapitány és szerelme, Samantha volt látható, egymás karjaiba omolva. Szájuk egy végtelen csókra forrt össze, mint ahogy ez a regény utolsó soraiból megtudható. A harang még bongott, nem tévedés. Az ajtó csukva volt, márpedig ha a harang cseng, akkor azt jelzi, hogy kinyitották, ha még egyet, akkor becsukták. A harang csak egyet szólt, tehát az ajtónak nyitva kell lennie. Még sincs nyitva. Kiment a pult mögül, hogy megnézze mi is történt. Kinyitotta az ajtót, csengett, becsukta, csengett. Nem értette. Nyitás: csengés. Csukás: megint csengés. A csengés halkul, és valódi bongás lesz belőle. Bong még egy kicsit, aztán az is elhal. Csend. Neszt hallott maga mögül. Ijedten sarkon fordult, és akkor az egyik márványasztalnál sötét hajú férfit látott. Kezében a cukrászda árlapja. A férfi állt, és olvasott. A férfi alacsony volt. Fekete zakót, fekete inget, fekete nyakkendőt viselt, mint Hacker kapitány a Hawaii románc című füzetben. Szúrós szemének fekete pillantása mintha azt is észrevette volna, hogy Szonja és Margó a műhelyben segítenek a mesternek, ezért nincsenek itt, hogy a mester felesége most végez az emeleten sminkjével, és hogy őt, Flórát mindennél jobban izgatja, vajon Jack Smiles és Samantha összejönnek-e a Mauna Loa tűzhányó alatti fekete homokos tengerparton, vagy Hacker kapitány embereinek még azelőtt sikerül megtalálni a menekülő szerelmeseket, hogy szerelmük beteljesedik.
- Herman vagyok, - mutatkozott be a fekete ember, - szóljon a főnökének.


A mester selyempapírral letakart tálcával jött ki a műhelyből az üzletbe, mögötte kíváncsi Szonja és szolgálatkész Margó. A fekete ember márványasztal mögött ült. A mester elétette a tálcát. Óvatosan leemelte a selyempapírt, nehogy szétkenje a habot, és várakozóan a vendégre nézett. A tálcán a mester minden létező tortájának egy-egy kicsi darabja, falatnyi mind, habosak, krémesek, rezgő zselések, száraz sütemények, leveles tészták.
- Kisasszony, egy nagy pohár is vizet kérek, - mondta határozottan a fekete ember. Ez már nem is kérés volt, hanem parancs. Vagy legalábbis Flóra így értette.
A víz érkeztével Herman kézbe vette az első süteménydarabkát. Csokoládé bevonata csillogott, dió tölteléke párállott. A fekete ember szimatolta, vizsgálgatta az apró remeket.
– Zserbó, - suttogta a mester. Herman bekapta a falatot, ízlelt, rágott, nyelt, aztán elismerően bólintott. – Esterházy. – Herman egy korty vizet ivott, utána szemügyre vette a következő tortát. – Dobos… Feketeerdő… Erdőmester… Joghurt… - A három lány áhítatos csendben nézte Hermant, ahogy sorra kóstolta remekeket. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, de állat a mester üzletében nem volt honos. – Sacher. Oroszkrém. Puncs. Grillázs. – A mester szertartásosan jelentette be minden újabb torta nevét, amit Herman kezébe vett. A lányok érezték, hogy valami nagy jelentőségű esemény részesei. Herman és a mester találkozik a nevezetes kóstolási szertartáson, ami előtt a világ nem olyan, mint amilyenné általa válik. Magas sarkú cipő kopogott le a lépcsőn. A cipő fölött a karcsú boka, rajta vékony aranylánc, formás, harisnyába bújtatott lábszár, a félig fedett comb, piros kosztümszoknya, kosztümkabát fekete reverrel, csinos kis fekete táska, és a mester feleségének kisminkelt, ünnepélyes, szép arca, besütött, bodros haja.
- Jó napot, asszonyom, - állt fel Herman. A mester felesége megborzongott a mélyen zengő férfihangtól. Ez csiklandozóbb, mint…


Mert Mihálynak nem szól a hangja, hanem simogat. Mihály férfi. Olyan nagyon férfi, mint senki más. Mihály körül nem édes szagok járnak, hanem fanyar, füstös parfümillat. És pörköltszag. Mert Mihály nem eszik édességet. Ő pörköltöt eszik csípős paprikával. Sose elég erős neki. Belevágja a piros paprikát a szaftba, keveri, vár, míg átjárja, de jó is egy ilyen csípős száj csókja. Éget. Mihály szürkében jár, nem fehérben, mert a bankban dolgozik.
Mihály nyakkendője színes, elegáns, nem egy fehér vászonkendő, amit puszta bőrére köt, mint a cukrászok. Mihályon csak az inge fehér, de az sem vakít, hanem cirógat. Tört fehér. Tojáshéj színű. Halvány barack. Mint a barack húsa. Mint a köd. Mint árnyék a lepedőn. És Mihály szőrös. Mindenütt. Bozontos a melle, szőrös a háta, de lejjebb is, még a keze fejére is kikúszik gyapja. Amikor először láttam meztelen, megijedtem. Mondtam is, te az ördög vagy! De nem. Nem az ördög. Egy brutális ősmajom. Az vetette rám magát, szaggatott, tépett. Aztán hazamentem, és megint szőrhiány, meg mandula, fahéj, kókusz, rum, csokoládé, vanília, fehér, fehér, fehér, még a lányok bőre és a hajukba tűzött bóbita is fehér.


- Jó napot, asszonyom, - búgott a fekete férfi basszusa – Herman vagyok.
- Jó napot, - nyújtotta kezét a mester felesége. Herman meghajolt, és az asszony kézfeje fölé csókot lehelt. A mester felesége önkéntelen szorította meg a fekete férfi kezét. Magabiztos, kihívó, felsőbbrendűnek szánt mosolya nem felháborította, hanem elgyengítette. Eddig tele volt azzal a vad izgalommal, amit mindig érzett, mikor Mihályhoz indult, de most ez a „jó napot, asszonyom!” elsöpörte a szőrös férfi iránt érzett kívánságot.
- Khm, - köhintett, mert túl hosszúra nyúlt ez a pillanat, a kéz a kézben, az égetően forró lehelet kézfején. Megpróbálta kihúzni a fogva tartott ujjait. – Izé. Hogy ízlenek a férjem remekei?
- A mester valójában művész, de egy torta mégiscsak hiányzik.
- Minden tortát nem készíthetek el, - szabadkozott álszerényen a mester.
- Félreért, - engedte el végre Herman a mester feleségének kezét, - én nem minden tortára, hanem csak egyre gondolok. A tortára.
- A torta? – a mester hiába próbálta leplezni, hangjából érződött a műkedvelőknek szóló csalódott lesajnálás. Hogy tagadhatná meg bárki is magától a világ ízeit, egyre korlátozva kívánságát, még ha az íz oly kellemes is. - Egyetlen torta, ami jobb a többinél?
- Több mint jó.
- A torta, amiben minden ízt megtalál? – kérdezte talányosan a mester felesége, mert pontosan ez a kívánság hajtotta lánykora óta. Ahogy kimondta, megijedt saját, árulkodó szavaitól.
- Úgy van.
- Egy torta, amivel teljes az élet, - helyeselt a mester szervilisen.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a torta, ami teljes, mint az élet.
- Na nem, - ellenkezett a szépasszony, - az élet teljessége egy tortában? Lehetetlen. Ez azt jelentené, hogy egy tortában találjuk meg a világot.
- Mint cseppben a tengert, - villant meg Herman szeme, és a mester felesége megint érezte azt a fogva tartó erőt, amit ez előbb. Úgy hitte, hogy az idegen pillantása, mint valami szonda, vagy inkább katéter, nagyon mélyre hatol. Valahogy kiszívja belőle az erőt, a múltat, a tapasztalatot, az akaratot. Tudta, hogy ha most nem indul el, akkor elveszik számára az élet szőrösebbik fele. Tisztában volt azzal, hogy a fekete férfi már tudja, kinek öltözött fel, kinek festette ki magát, kinek szánja az elkövetkezendő másfél órát, de nemcsak tudja, hanem véleménye is van. Nem akarja, hogy az asszony elmenjen az őserőhöz, Mihályhoz. Szédült. Eltűnt a cukrászda, el a mester és a három lány, csak az égő szemű férfi maradt, a gyengeség, a zuhanás. Felrémlett előtte a szőrös férfi, most fenyegetően és gusztustalanul, és először érezte, hogy zavarja a sok bozont, a férfi kesernyés szaga, erőszakossága, leplezetlen durvasága. Izzadtnak látta, nyákosnak és fénylőnek. Barna színei, nikotinos ujjai, sárgás szeme fehérje, elszíneződött fogai taszították. Bőre arca két oldalán ráncot vetett, szeme megtáskásodott… Megöregedett volna?
- És mi ez a torta? – hallotta a mester hangját. Ahogy Herman elfordította tekintetét, az asszony megszabadult tőle. Tüdejébe levegő tolult, kifényesedett a világ.
- Négyszáz éves recept. Vagy talán még több.
Most kell menni, gondolta. Megmozdult. - Mielőtt elmondja, én indulok. Örülök, hogy megismertem… Khm… Hogy is… – „hívják?”, akarta kérdezni.
- Herman.
- Herman. Úr. Viszontlátásra!
- Viszontlátásra asszonyom, és üdvözlöm Mihályt.
A harangocska csilingelt egyet, ahogy a mester felesége kinyitotta az ajtót, csilingelt másodikat, ahogy becsukta. Kint mélyet szippantott a levegőből, aminek nem vanília, hanem benzinillata volt. Mámorító. És vidáman kopogó léptekkel indult a szabadság felé.


Nahát ez a látogatás rosszul sikerült. Felmentem az emeletre. Ez rendben. A szomszédasszony otthon volt, mert láttam az árnyékát a függöny mögött, ahogy leskelődött. Mindig leskelődik. Nem érdekes. Kopogás. Nem csengő, az hangos. Beeresztett. Leültem a heverőre, hogy magamhoz térjek, de ő rögtön fölém hajolt, csókolt, markolta mellem. Majdnem rálépett földre tett táskámra, de azt sarkammal ügyesen a heverő alá toltam. Dőlt és nyomult, nyomult és szorongatott, és ahogyan szorongatott, megcsapott az a pörköltszag. Miért eszik ez mindig pörköltöt, amikor én jövök hozzá. Ennyire se tisztel? Fintorítottam az orrommal. Ezt elég jól tudom, sokat gyakoroltam lánykoromban a tükör előtt. Nem látta, akkor már nyakamat legelte. Mit strapálom itt magam? Aztán az a verítékcsepp, ami ott csillogott a halántékán öt centire tőlem. Szőrszálak, rajta egy csepp. Bandzsítottam, mert nagyon közel volt. Nem erre volt hangulatom. Persze megint nem vette észre, és támadott, dulakodott. Reggel óta kinőtt a szakálla, dörzsölt. Szoknyám alá nyúlt, hogy lehúzza harisnyám, goromba volt. Felnyúlt a derekamig, beakasztotta a karmait, és húzta. Karcolt a körme és éreztem, hogy szakad a harisnya. Elszakadt. Máskor is ilyen, én az tudom, de akkor nem zavart, sőt libabőröztem tőle, kapkodtam a levegőt, ha csak megláttam. A hasamban, ott lent, tudnivaló, hogy hol, jó melegség támadt. De most nem. Kifejezetten zavart ez az izé. Ez az eltúlzott, eljátszott férfi szerep. Ez nem lehet állandóan igaz. Ez hamis. És akkor eszembe jutott. Olyan, mint egy rossz operaénekes. És ki is mondtam - magamban, - de hát ez tényleg olyan, mint egy operaénekes. Hogy nem láttam eddig? Milyen lehet a mantuai herceg jelmezében? Vastag, zöld harisnyanadrág, puffos piros bugyi, bordó köpeny a vállon. Nem, ez nem a herceg, ez Rigoletto. Akkor kirobbant belőlem a röhögés. Hanyatt vetettem magam a heverőn, és csorgott a könnyem. Rigoletto. Ő meg nem tudott mit kezdeni velem, hát várt, és felállt. Fuldokoltam, fetrengtem, már-már sírtam. Annyira nevetséges volt kigombolt ingében, szőrös mellével, kioldott övével. És annyira nevetséges voltam én is. Harisnyám egyik szára félig még combomon, másik lehúzva, eltépve, leng a levegőben, mint egy zászló, szoknyám a nyakamba csúszott, és kenődik el a festékem a csurgó könnyeimtől. Micsoda marhaság! Még mindig fuldokolva a nevetéstől a heverő alá nyúltam, kihalásztam táskámat, zsebkendőt vettem elő, megtöröltem arcom, vele a sminket, kifújtam az orromat. Hangosra sikeredett. Ezen is nevetnem kellett. Az ősmajom meg csak állt, egyik lábáról a másikra nehézkedve, idegesen. Én meg felálltam, lekaptam lábamról harisnyám, cipőbe bújtam, a harisnyát a heverőre dobtam, legyen neki emléke, és otthagytam. Örökre.


A mester maga elé tette a receptet. Barna kartonra vastag, fekete tintával, kacskaringós régi betűkkel másolták. Margó várt a szokásos szertartásra. Hozzávalók, tésztakeverés, sütő, krém, már ami kell. A mester diktálni kezdte: liszt, tojás, vanília, élesztő… Margó sorra hozta az összetevőket. Aztán a mester elkezdte olvasni az elkészítés rendjét. Az első sort hangosan olvasta: „Mikor minden együtt lészen, végy olyan vásznat, melyet sem férfi, sem asszony, se gazda, se szabados, se inas, de még csak segéd sem érintett: fehércseléd ruháján készítsd el étked…” A mester szája tovább mozgott, de hang nem hagyta el száját. Végig olvasta a receptet, mögötte Margó lesett az írásba, és olvasta a mesterrel egy ütemben. Mikor a recept végére ért, várt, míg mellkasából szökni akaró szíve lecsillapodik, lélegzete lelassul. Margóra nézett. Margó arca kipirult, soha nem olvasott még ennyire izgatót. Lesütötte szemét, bólintott. A mester az üzletbe vezető ajtóhoz sietett, és kiszólt a két másik lánynak:
- Most egy fél órát senki, mondom, senki ne zavarjon. – Becsukta az ajtót, kulcsra zárta. Mire megfordult, Margó már levette ruháját, meztelen állt a pult mellett. Elsimította ruháját, és kiszórta a lisztet…


Hazafelé menet még harisnyát vett, benézett a fodrászhoz, csak egy fél órára, aztán vissza az üzlet felé még látta Gábor atyát a parkban egy padon. Tortát evett. Teli szája miatt köszönés helyett nagyot bólintott, amit az asszony illedelmesen viszonzott. – Micsoda férfi, - gondolta közben. –Micsoda nő, - gondolta Gábor atya. Az üzletbe visszaérve persze már nem találta Hermant. Margó is hazament, átöltözni. Flóra Ibolykát szolgálta ki, aki azt kérte, mint amit Gábor atya az imént kapott Szonjától.
- Az új tortát, - rebegték csaknem friss özvegységéhez képest illetlenül piros ajkai.
Az új torta szemrevaló, mázas kis sütemény volt. Talán csak alakja hozta némiképp zavarba az asszonyt. Gömbölyű, formás, minyonszerű, de nem az. Csúcsos, de mégsem. Rajta hasíték, de mégsem. Határozottan áradt belőle valami férfias. Vagy nőies? Valami, aminek a nemiséghez köze volt, de nem tudta eldönteni, mi.
- Flóra, rakjon ki egyet kistányérra. Majd én is megkóstolom, - mondta, és átment a műhelybe. A mester a Rákóczi túróshoz vert habot rézüstben. Félbehagyta.
- Ez a Herman ma délutánra hat tálca tortát rendelt, ja, és egy tucatot az ő receptjéből, az még egy tálca, - újságolta a mester. Mutatóujjával a habba nyúlt, megkóstolta. Az asszony régebben még szólt a torkoskodás láttán: „ez nem férfias”, aztán csak az epe öntötte el. Most valahogy nem zavarta, sőt… tetszett.
- Megvette a Park Szállót. Konyhája van, de cukrászt nem akar. Innen viszi a süteményt.
- A Park Szállót? Tíz éve bezárt. Az erdei utat se javították meg azóta. Pénzkidobás, - sommázta véleményét.
- A fene tudja.
- Nem megy oda senki. Park Szálló? Szemétdomb. Mit lát benne?
- Azt mondja, hogy itt nagy dolgok fognak történni, - a mester vert kettőt a habon. - Azt mondja, hogy a világ nem változik, csak a fontos helyek cserélődnek időnként. A Park Szálló körüli erdő fontos volt valamikor, most megint az lesz. Letette az üstöt. Túrót tett tálba, ráöntötte a saját készítésű halvány barna színű vaníliás cukrát. - Azt is mondta, hogy városi szálloda kicsi, és özönleni fognak az emberek.
- Ide? – húzta el száját az asszony.
- Azt mondja. - Citromhéjat reszelt a túróra. - Lehet, hogy valami különleges programot talált ki, vagy tud valamit, amit mi nem. Nem tudom.
- Nem látszik olyan embernek, aki ne tudná, mit akar, - mondta a mester felesége, és kisujját a felvert habba mártotta. A hab, ahogy ujja elmerült benn, bizsergetett. Habfoszlányt emelt ki kisujjával, szájába dugta. A tojáshab jó volt. Pattogtak a buborékok, édes ízt érzett, csúszósat, érzékit, zavarba ejtőt. A mester nézésétől még jobban zavarba jött.
- Nem… Nem olyan ember – vélte a mester.
- Hát ki? Ki nem olyan ember?
- Ez a Herman. Nem olyan ember, aki ne tudná, hogy mit akar.
- Akkor meg jó, hogy ideköltözött, - mondta vidáman az asszony.
- Elviszed a rendelést? Herman délre várja.


Megkérdeztem, hogy mit tervez délután, erre azt mondta, hogy neki újabb adagot kell készíteni a Herman tortából. Mert mindenki azt akarja, azt viszi. Mondtam, hogy jó, elviszem a furgonnal, de jöjjön velem egy lány. Nem akartam egyedül menni ahhoz a fura fekete férfihoz. Különben is. Ha számlát érvényesít az ember, legyen ott egy lány, arra figyeljen a vevő. Flóra épp egy csapat gimnazistának csomagolt, akik vihogva várták tortájukat. Hát Szonjának szóltam, készítse elő a tálcákat, én fölszaladtam a lakásba átöltözni. Farmert, trikót húztam, tornacipót vettem, vezetéshez az a jó. A hátsó bejáraton át a garázsba mentem, innen belátni a műhelybe. Benéztem. Ott állt kezében barna kartonnal, amire fekete betűkkel írtak valamit. Az utcáról csak a gondosan cirkalmazott kezdőbetűket lehetett kivenni, a szöveget nem. Állt fehér ruhájában, nyakában fehér kendő, és mintha több haja lett volna. Mintha fiatalodott volna. Most férfias volt, és mégis érzékeny. Titokzatos és izgalmas. Mint régen. A barna kartont egy mágnessel a hűtőszekrényhez tűzte, én pedig elindultam, mert nem akartam, hogy észrevegyen. A kocsival az üzlet elé álltam. Szonjával kihordtuk a tálcákat a furgon rakterébe. Mikor az autót megvettük, kétoldalt polcokat szereltettünk fel, oda lehetett csúsztatni a tálcákat. Megnéztem, hogy benzin, olaj, gumi rendben, mert nem akartam az erdőben maradni. Szonja beült az anyósülésre, én még visszamentem, mert eszembe jutott, hogy Flórával tányérra rakattam egyet az új tortából, hogy megkóstoljam. Flóra akkor nyelte le az utolsó falatot, amikor beléptem. Még nekem kellett nyugtatni, hogy semmi baj, végül is a kereskedőnek ismernie kell az árút. Azért bosszantott, hogy Flóra ismerkedett meg vele, és nem én.
Szonja végig fecsegett az úton. Előbb Hermanról, meg Herman süteményéről beszélt. Aztán arról, hogy cukrász akar lenni, olyan nagy cukrász, mint a mester. Aztán elvesztettem a fonalat. Igennel, meg néha, hogy ne legyen érdektelenségem feltűnő, nemmel válaszolgattam. Nem mindenre figyeltem, de az mégiscsak különös volt, hogy itt ül mellettem ez a húsz éves lány, kicsattan az erőtől, élettől, és nincs más témája, mint a torta, az édesség és a mester. Élveztem a vezetést. A főút a hegyek, az erdő mellett visz az autópályához. A Park Szálló felé el kell kanyarodni, és utána három kilométer aszfaltút következik az erdőben, hegynek fölfele a völgyben. Az úton látszott, hogy nem használja senki. Az árkot és a padkát egészen az aszfaltig benőtte az erdő. Kátyú kátyút ért. Visszakapcsoltam kettesbe, próbáltam kikerülni a gödröket, útra esett ágakat. Persze, nem mindig sikerült. Szonja meg beszélt, beszélt. Én meg egyre jobban figyeltem rá, és egyre kevésbé a vezetésre. Most már arról beszélt, hogy neki nem is annyira a mester élete tetszik, persze az is izgalmas, hanem az enyém. Mert én mindig tudom, hogy mit kell felvenni, mondani, és kézben tartom a dolgokat, és gyönyörű vagyok, különösen, ha kifestem magam, és hogy lehet, hogy én sohasem vagyok illatosabb, mint, ami jó, mert például Ibolya mindig szörnyű kölni felhőben jár. És hogy az egész városban én vagyok, akire oda kell figyelni, és hogy azért pimasz velem, mert így legalább tudja, hogy nem csak árnyék, hanem valaki, aki él. Egy pillanatig se maradt nyugton, tekergett, izgett-mozgott az ülésben, feltette lábait kesztyűtartóra, csavargatta blúzgombját, nem maradt nyugton. Azért kedves volt. Végre jött egy jobb szakasz, ahol vesztemre felgyorsítottam. A szakasz végén kanyar, a kanyar után kátyú, mélyebb, mint a többi, én meg beleszaladtam. A jobb első kerekem azonnal kidurrant. Kiszálltunk. A felni kétujjnyira behorpadt, mellette nagy hasadás a gumin. Szonja úgy nézte, mintha elgázolt kutyát látott volna. Megkérdeztem, hogy cserélt-e már kereket, de nem. Én sem. Annyit tudtam, hogy emelő kell, meg csavarkulcs, és főleg pótkerék. A pótkerék a raktér padlója alatt volt. Ahogy kinyitottam a furgon hátsó ajtaját láttam, hogy pont Herman süteményének a tálcája borult le. Fölszedegettük, papír zsebkendővel föltöröltük. Majdnem mind épen maradt, ezeket visszatettük a tálcára. A veszteség mindössze két darab volt. Az egyik felhasadt, belsejéből valami piros szivárgott, a másik megnyomódott, máza mozaikra tört. Együk meg, mondtam, és Szonjának adtam a megnyomódottat. A másik márványos máza ép maradt, de hasadéka kinyílt, láttam a rózsaszín és vörös tölteléket, ami nem zselé volt, nem is dzsem, de még csak krém sem. Ahogy számhoz emeltem, megszédültem. Ugyanaz a vágy fogott el, mint amikor Mihályt először megláttam, az, hogy ha belehalok is, enyém kell legyen. Forróságot, hiányt, és bizsegést éreztem, szerveim külön életet éltek, megszűnt az agy, és csak az ölem maradt. A szivárgó piros már nem szivárgott, hanem összeállt, zselésen remegett, életre kelt, kinyújtózott, mint egy csáp, tapogatózva, vakon, határozatlanul, és végig simogatta szám.


Arra tértem magamhoz, hogy autó búgását hallom. Messze, nagyon messze, túl a lombzúgáson, túl a madarak csicsergésén. Szájamban torta íze, és még valamié. Valami más, határozott sós íz. A furgon hátsó, dupla ajtaja félig nyitva. A platón feküdtem. Bugyim a nyitott ajtó belső kilincsére akadt, egyik cipőm a sarokban, trikóm a fejem alatt. Elzsibbadtam. Hol van a nadrágom? Hol a másik cipőm? Körülnéztem. Mellettem Szonja ébredt, és nyújtózott, mint valami jóllakott süldőmacska. Rajta se volt semmi, leszámítva a torta habját, amit valaki illetlen vágyában rákent. Mint rám. Hozzám hajolt, megcsókolt, és én visszacsókoltam. De hát ez nem én vagyok! Nem, nem, nem! Soha nőt nem kívántam, soha, még eszembe se jutott. Perverz, tiltott dolog. Annyi szép lányt, asszonyt ismertem, együtt öltöztem velük strandon, üzletekben, iskolában a tornaórán, de egyre se néztem úgy, mint lehetséges szeretőre. Még bakfisként sem, pedig akkor sok mindent kipróbál az ember lánya. És akkor itt van ez a nyeszledék. Csókol. Keze mellemről ágyékom felé vándorol, és én nem tiltakozom, nem lököm el, hanem magamhoz húzom, hogy jobban érezzem forró bőrét. Én nő vagyok! Tiltakozom! Dehogy tiltakozom, tetszik nekem.
Akkor kinyílt az ajtó. A furgon félig nyitott, hátsó ajtaja. Egy sötét ruhás alak állt az ajtóban, kezében a nadrágom, a fél pár cipőm, és pimaszul vigyorogva bámult, hogyan takargatom ragacsos ágyékom, krémesen síkos mellem, közben pedig szabadulni akarok Szonjától.
- Ha a hölgyek megengedik, kicserélem a kereket. De ahhoz hozzá is kell jutnom.
Amikor kikászálódtunk a furgonból, ránk se nézett, csak a tortakrémmel összekent padlószőnyeget hajtotta fel, és kivette alóla a pótkereket, emelőt.
- A kocsimban találnak egy kanna vizet, ha mosakodni akarnak.
Szemtelen alak. De stílusa azért van. Az autó mögé mentünk, lemostuk a ragacsot. Szonja segíteni akart, de én nem hagytam. Mondtam neki, hogy inkább tartsa a kannát, öntse a vizet, annyi épp elég. Nézett rám, nagy kék szemeivel, szép volt. De hát ha nem, akkor nem, ezt meg kell értenie. Végül is én vagyok a főnökasszony. Mire Herman kicserélte a kereket, mi is felöltöztünk. Mondta, hogy kövessük a szállóhoz, és óvatosan menjünk, mert az út ugyebár, még nem egy autópálya.
Megtörölközni nem volt miben, ezért a blúz zavarba ejtően tapadt Szonja nedves testére, de én azért is csak az utat figyeltem. Ő pedig, mint egy állatka, le nem vette rólam a szemét. Teljesen kiesett emlékezetemből az a fél óra Herman érkezése előtt. Mit csinálhattam, hogy ennyire hálás nekem ez a lány? Sajnos voltak elképzeléseim. Herman kocsijának nyomát követtem, abból nem lehet baj.
A Park Szállón nem fogott az idő. Bejárata tárva, semmi törmelék, de még por sem. Az előcsarnokban fényes bőrfotelek, csillogó rézasztalok. Az étterem terítéke kifogástalan. Nem értettem. Egy lelket se láttam Hermanon és Szonján kívül. Ki hozta rendbe, ki takarított ki? Behordtuk a megmaradt tortákat. Szonja elrendezte a hűtőpultban, én el akartam köszönni Hermantól, de ő nem hagyta.
- Nem mehet még haza.
- Már miért nem?
- Mert az élet bonyolult. És ha maguk bonyolítják, akkor még bonyolultabb lesz. Sőt szövevényes.
- Szóval Flóra.
Vállat vont. Érzéketlen cinizmusára feldühödtem.
- Ki maga? És mit akar? Mióta megjelent minden kifordult a sarkából.
- Áh.
- Szóval ki maga?
- Minden kifordult a sarkából, - ízlelte vigyorogva szavaimat. – Kifordult? Butaság. Miért kell ennyire szélsőségesen gondolkodni? Ha Flóra, akkor Flóra. Na és.
- Az ördög? Maga az ördög?
- Ördög, angyal. Ezek csak szavak. Nagy szavak. Fekete, fehér. Rossz, jó. Bűn, erény. Ilyen nincs. Fel kellene nőnie, hogy ezt lássa és be is lássa. Az ördög nem más, mint ürügy. Csak ürügy. Felmentés. Milyen jó minden gyengeségét rákenni valaki másra. Ő törte el a vázát, nem én. Ő dugott bogarat a Panni nyakába, nem én. És ezzel a lánnyal is. Ő tétetett velem mindent, amire vágytam. Gyerekes dolog.
- Kigúnyol engem.
- Nem. Én tisztelem magát. Mint ahogy tisztelem az embereket. Segítek. Mindenkinek. Magának is. A férjének is, és ennek a lánynak is, - nézett a tortákat óvatosan rakosgató Szonjára, akin nem látszott, hogy bármit is hallana beszélgetésünkből. – Én csak segítek.
- Hogyan? Hogy felkavar mindent? Ki tudja, hogy mit tétetett abba a híres tortájába, és most kinevet.
- Ha nevetek, csak magamon nevetek, - hagyta abba a vigyorgást. - Nézze, maga valamiért fél tőlem. Nem tudom, miért, én nem adtam rá okot. E miatt a félelem miatt pedig ködösít. Azt gondolja, hogy mindenható vagyok. Pedig nem. Senki sem mindenható. Csak próbálkozom, mint ahogy maga is, a férje, mindenki. Próbálkozom, és gyakran nem az sikerül, ami a szándékom volt. Adtam egy receptet a mesternek. A mester elkészítette. Ettől boldogabb lett. Nagyon boldog. Azt a tortát megkóstolta… hogy is hívják azt a lányt… Margó. Boldog lett. Mások is megkóstolták. Talán nem éppen azt a tortát, amit kellett volna. Például Flóra. A maga tortáját ette meg. De ő is boldogabb lett. Végül maga is…
- De én nem vagyok boldog.
- Kényszeríttetem bármire?
- Nem tudom… Nem, - ismertem be. Mindent önként tettem.
- Maga… és ez a lány… Még nem tudják, de boldogabbak lettek…
- Nem igaz. Maga mocskos! Nem akarok tudni róla, nem akarok erről beszélni, főleg magával nem akarom megbeszélni, és főleg azelőtt, hogy nem tudom, kivel is beszélek. Tehát. Kicsoda az úr?
Herman nem válaszolt, csak ült, és elnézett mellettem az erdőbe, a fák közé. Szonja elkészült munkájával, és odajött hozzánk. Kérdezés nélkül leült, és sürgetett, hogy induljunk végre. Mintha megint a régi tiszteletlen, neveletlen Szonja lett volna. Én erre azt mondtam, hogy kérdeztem valamit Herman úrtól, és még megvárom, mit felel. Herman erre megint nevetett, és azt mondta, hogy majd otthon megtalálom a választ. És akkor már bizonyosan tudtam, hogy ő az ördög. Csak azt nem tudtam eldönteni, és azóta sem tudom, hogy örüljek, vagy kétségbe essek a találkozás miatt. Nem sürgős. Van még időm.