Portfóliók
A brazil David Hemmings - Cidade de Deus - Isten Városa (2002)
Rio De Janeironak is megvan a maga nyomornegyede, amit Isten városának nevezték el, hátha az egy kis lelket önt a lehetetlen körülmények közt élő szegényekbe. Főszereplőnk ez a 60-as években felhúzott lakótelep, amit egészen a 80-as évekig követünk nyomon, de Mairelles filmje sejtelmesen előrevetíti, hogy a dolgok nem oldódtak meg, és a káosz ma is honos az Isten fellegvárában.
Isten Városát a fiatal Buscape szemén keresztül ismerjük meg, aki gyermekkora óta lakosa a fejetlen kavarodásnak. Ő maga mindig tartózkodik, nem folyik bele az eseményekbe, csak szemlélőként kíván részt venni a a dolgokban, személye mégis fordulópontot jelent. Sok kis történet fonódik össze, sok szerencsétlen, nyomorgó, egyenesen kilátástalan gyermek története, akik a bűnözésben látják a mentőövet. Lehetne különbséget tenni rosszak és rosszak között, ahogy a film meg is teszi, de végső soron a legtöbben fegyverrel kóboronak, drogot árulnak és ölnek. Indítéka éppenséggel mindenkinek akad (legtöbbször a bosszú), a rendőrség pedig ijesztően korrupt, úgyhogy remény sincs a változásra, még ha a sajtó elég szabadelvű is, így bátran hoznak le leleplező értékű fotókat.
Mairelles nagyon ügyesen bogozza össze a sok apró tragédiát, nehéz összeszedni a különféle aspektusok sokaságát. Feliratok tagolják ezeket az epizódokat és szereplőiket. A kamerát hasonlóan sokrétűen használják, amit kell, azt kimerevítik, a testközeli felvételek viszont mintha amatőr felvételek lennének, de eljátszadoznak a képernyő felosztásával is. A kicsit hosszúra nyúlt, kétórás játékidőben képi megoldások armadáját sikerült bele sűríteni, amik látványosan színesítik a reménytelen helyzetet.
A 60-as évek nyomasztóan barnás világában még nem voltak mindennaposak a gyilkosságok, és még a lopásokra is volt mentség, a hatalom nem a szegényekért volt, így állandó razziákat tartottak, az emberek viszont összetartottak, úgyhogy nem sokra jutottak.
A 70-es évek végére rideg kékes színvilág lett a trend és dúlt a funky. Az utcákon rend lett, mert a megjelenő dílerek rendet raktak (nem csak az utcán, egymás között is). Az erőszak, a korrupció, és egyéb csúnya dolgok viszont mindennaposak maradtak. De a helyi kiscsászár paranoiás volt, úgyhogy ez a rend sem tartott soká, és véres bandaháborúba fordult, ahol már senki sem tudta mit miért, csak minél gyorsabban. Hát annál hosszabb lett. A dolgok kiindulópontja a minden emberségéből kivetkőzött Zé, akit végül a hozzá hasonló gyerekek által veszti életét. A gyerekek egyébként is szörnyű kegyetlenségről tesznek tanúbizonyságot a filmben, bennük nem volt hogy kialakuljanak azok a normák, amik egy társadalmat élhetővé tesznek, így nekik indítékaik sincsenek a gyilkolásra. Az ő erőszakosságuk egyszerűen csak arra vezethető vissza, hogy a környezetük nagyon gyorsan kihozta belőlük a vérszomjat.
Az Isten városa Mairelles másik nagy dobásánál, az Elszánt diplomatánál is borúsabban látja a jövőt, ahol a gyógyszergyárak nem a betegeket pártolták, hanem saját magukat. A megoldás egyszerűnek tűnik, a Buscapehához és Ralph Fienneshez hasonló figurákból kéne néhány a magasabb körökbe. Mairelles pedig fejlődik ilyen téren, mert míg az Isten Városa a totális kilátástalanság, az elszánt diplomatában Fiennes még bemutat egyet a túlvilágról, a Vakságban pedig már mindenki visszanyeri a látását. Egy időre...
Isten Városát a fiatal Buscape szemén keresztül ismerjük meg, aki gyermekkora óta lakosa a fejetlen kavarodásnak. Ő maga mindig tartózkodik, nem folyik bele az eseményekbe, csak szemlélőként kíván részt venni a a dolgokban, személye mégis fordulópontot jelent. Sok kis történet fonódik össze, sok szerencsétlen, nyomorgó, egyenesen kilátástalan gyermek története, akik a bűnözésben látják a mentőövet. Lehetne különbséget tenni rosszak és rosszak között, ahogy a film meg is teszi, de végső soron a legtöbben fegyverrel kóboronak, drogot árulnak és ölnek. Indítéka éppenséggel mindenkinek akad (legtöbbször a bosszú), a rendőrség pedig ijesztően korrupt, úgyhogy remény sincs a változásra, még ha a sajtó elég szabadelvű is, így bátran hoznak le leleplező értékű fotókat.
Mairelles nagyon ügyesen bogozza össze a sok apró tragédiát, nehéz összeszedni a különféle aspektusok sokaságát. Feliratok tagolják ezeket az epizódokat és szereplőiket. A kamerát hasonlóan sokrétűen használják, amit kell, azt kimerevítik, a testközeli felvételek viszont mintha amatőr felvételek lennének, de eljátszadoznak a képernyő felosztásával is. A kicsit hosszúra nyúlt, kétórás játékidőben képi megoldások armadáját sikerült bele sűríteni, amik látványosan színesítik a reménytelen helyzetet.
A 60-as évek nyomasztóan barnás világában még nem voltak mindennaposak a gyilkosságok, és még a lopásokra is volt mentség, a hatalom nem a szegényekért volt, így állandó razziákat tartottak, az emberek viszont összetartottak, úgyhogy nem sokra jutottak.
A 70-es évek végére rideg kékes színvilág lett a trend és dúlt a funky. Az utcákon rend lett, mert a megjelenő dílerek rendet raktak (nem csak az utcán, egymás között is). Az erőszak, a korrupció, és egyéb csúnya dolgok viszont mindennaposak maradtak. De a helyi kiscsászár paranoiás volt, úgyhogy ez a rend sem tartott soká, és véres bandaháborúba fordult, ahol már senki sem tudta mit miért, csak minél gyorsabban. Hát annál hosszabb lett. A dolgok kiindulópontja a minden emberségéből kivetkőzött Zé, akit végül a hozzá hasonló gyerekek által veszti életét. A gyerekek egyébként is szörnyű kegyetlenségről tesznek tanúbizonyságot a filmben, bennük nem volt hogy kialakuljanak azok a normák, amik egy társadalmat élhetővé tesznek, így nekik indítékaik sincsenek a gyilkolásra. Az ő erőszakosságuk egyszerűen csak arra vezethető vissza, hogy a környezetük nagyon gyorsan kihozta belőlük a vérszomjat.
Az Isten városa Mairelles másik nagy dobásánál, az Elszánt diplomatánál is borúsabban látja a jövőt, ahol a gyógyszergyárak nem a betegeket pártolták, hanem saját magukat. A megoldás egyszerűnek tűnik, a Buscapehához és Ralph Fienneshez hasonló figurákból kéne néhány a magasabb körökbe. Mairelles pedig fejlődik ilyen téren, mert míg az Isten Városa a totális kilátástalanság, az elszánt diplomatában Fiennes még bemutat egyet a túlvilágról, a Vakságban pedig már mindenki visszanyeri a látását. Egy időre...
