Portfóliók
(Nem) kedves naplóm!
Ugyan ez az íras recenzió, mégis személyes élményként, egyfajta olvasónapló formájában tudom leginkább megírni különös, hetekig tartó találkozásaimat Viktóriával és népes ismeretségi körével.
Egy olvasónapló legfontosabb kérdésfelvetése talán az, hogy az olvasottak hogyan hatnak. Az olvasott mű pedig Czapáry Veronika Anya kacag címmel 2012-ben, a Jelenkor gondozásában megjelent könyve. Talán azért is ez kisiskolásan dacos kritikai személyesség, mert Czapáry Veronika regénye nem keresi az olvasó kegyeit. Sőt, az olvasó akárki is lehet, bármit láthat és mindent érthet egyszerre, de az sem érdekli az elbeszélőt, aki azonos a főszereplővel, ha a nyájas olvasó történetesen semmit sem tud követni. Hogy ki az a Léna barátnő? Hogy Léna létezik –e vagy csak egy kitalált alak? Mi a csudák a halott kisállatok? Hogyan halt meg Viktória nővére é édesanyja? Mikorra nyúlnak vissza a megmagyarázhatatlan szerelmek és vonzalmak, honnan vannak ezek a szerteágazó ismeretségek? Viktória nem válaszol és nem magyaráz. Nem tisztáz olyan dolgokat sem, amikre a cselekmény megértéshez szükségünk lenne, a szereplőkről pedig ritkán kapunk részletesebb leírást. Viktória életének egyik nagy szerelméről, Karcsiról például annyit tudunk meg elsőre, hogy jó fej kék a szeme és hisz az ufókban. Kicsit később még az is kiderül róla, hogy egy szélsőjobboldali újságba ír. A hirtelenség, ahogy a regényben a szereplők feltűnnek, pontosan megegyezik azzal a hirtelenséggel, ahogyan eltűnnek.
Viktória nem a történetét, hanem a lelkét meséli és azokat a dolgokat, amik valamilyen relációban állnak érzelmeivel. A lélek szerelmi forradalmai mellett minden más unalmas részletkérdésnek tűnik Viktória naplójában, ami szűkszavúan, körkörös nyelvi szerkesztésű és véletlenül sem ömleng. Viszont ahogy halad a regény, egyre több elemzés és pszichoanalitikus értelmezés kap teret benne. Ezeket az emocionális jelentéseket azonban még mindig, véletlenül sem az olvasó, hanem a naplója elé tárja Viktória. Az elbeszélésnek nincsen megszólítottja, nincs kedves Naplóm, nincs drága Olvasó… nincs képzeld el. Nincs tegezés, sem magázás. Csak a bejegyzések felett olvasható dátumok és a közönség nélküli mesélés, csak a történet múlt időben és az emlékek dőltbetűs jelen időben. Érdemes eltűnődni ezen az időszimbolikán: a múlt a jelenben van és jelen időben beszél, a jelen történései pedig állandóan összemosódnak az elmúlt napok és bulik múltidejével. A mesélés vágya az az egyetlen biztos vezérmotívum, amit idősíkok burjánzása és a történetszálak szőnek át majd kuszálnak össze.
Kukkolóként nyomozni
Ezzel a mesélési szándékkal csak az az egyetlen bökkenő, hogy ennek a lánynak nincs mesélnivaló története, ennek a lánynak szinte csak traumái, gondolatfúgái és hullámzó kedélyállapotai vannak. Hívatlan tanúi vagyunk annak, ahogy Viktória a barátságaiban figyelemért és szeretetért zsarol, amint könyörög, vagy éppen végleg megharagszik pár napra. Ezeknek a benső és külső folyamatoknak tanúja a napló. Ennek a naplónak pedig nem feladata reflektálni vagy megérteni. A napló ugyan Viktória valóságának mozaikjaiból áll össze, de olvasásától nem rajzolódik ki róla egy portré, de még egy bizonytalan jellemrajz is alig. Ahhoz, hogy Viktória életét be tudjuk fogadni, bizony nem árt, ha néhány többezres ravensburgi kirakásán túl vagyunk. Akkor talán gyakorlott szemmel és biztos kézzel felismerjük, hogy a cserepeken látható néhány adhoc barát vagy alkalmi partner melyik emlékfoszlánnyal passzol össze éppen. Ha értőn végig akarjuk olvasni a regényt, akkor nincs más lehetőség, mint beleilleszkedni a regény által egyedül felkínált szerepbe: hívatlan kukkoló detektívként kell nyomoznunk. Azaz olvasnunk.
A regény elbeszélője változó intenzitással feszíti meg a cselekményszálakat, hogy aztán tetszése szerint elszaggassa vagy összegubancolja őket akár három mondat leforgása alatt. A cselekmény tehát nem egy iskoladráma kiszámíthatóságával halad előre. Viktória múltja csak nagyon finoman sejlik elő a sok pasi, szeretetkereső szex és csalódásokkal telezsúfolt, rapszodikus életének mozzanatai közül. Olyan ez, mintha egy monodrámát úgy néznénk, hogy közben pillanatokra felvillanna néhány képsor a színésznő öltözőjéről a háttérben.
Egy nőről
Az Anya kacag női irodalom. Azon felül női, hogy történetesen egy nőről szól és nemspecifikus női tapasztalatokról tudósít. A női test, vágy vagy szerelem női megélésének bemutatásán túl a regény formája, intuitív struktúrája is eltér el a szerkezet hagyományos hármas egységétől. Itt van rögtön az a meghökkentő dolog, hogy Viktória egy kislányba oltott pornósztár stílusában ír. Szexualitásának leírása egyszerre vulgáris és tükrözi azt a kiszolgáltatottságot és érzelmi függőséget, ami a bántalmazottakra jellemző. A szex Viktória életének része. Olyan természetességgel része, hogy az rendszerint ki is akasztotta eddig a legtöbb kritikaírót. Olyasmiket olvasok a kevesebb irodalmi igénnyel megírt recenziókban, hogy túl sok lenne a szexualitás Az anya kacagban, meg vulgáris, sőt hova tovább, pornográf. Pedig Viktória szexualitása olyan természetesen van jelen életében, mint a bulik, a drogok, vagy a bicikli, amin pasiktól kocsmákig közlekedik. Viktória szexualitásának leírása ezért bizton állítom, hogy nem verbális ajzószer, vagyis nem pornográfia.
Persze ettől még a leírt szex teszi a dolgát: zavarba ejt és meghökkent. Végre egy női regény, ahol nem olyan baromságok hangzanak el, amiknek köze sincs a valódi tapasztalatokhoz. (Egy ponyvánál olvastam egyszer, a főhősnő leírásánál, hogy „mandulaolajjal ápolt bőre”. Ilyet is csak az ír, aki életében nem próbált még a bőrére bármiféle olajat kenni.) Szóval Viktória ágyjelenetei nem mandula, hanem életszagúak. Például szájszagúak.
Az ismerősség aha érzése betölt olvasás közben, pedig a szöveget nagyon nehezen és lassan olvasnom. Csapongok, mint ahogy a történet is csapong. Előrelapozok, majd napokra félreteszem pihenni a Kartács klubba füvező társaságot. Sőt, egyszer olvasás után kint felejtettem a könyvet az erkélyen. A kis kötet megázott és szinte a dupla vastagságúra dagadt, miután megszáradt a konvektoron. Mintha a borítón lévő fiatal, félmeztelen nő egy nagyot sóhajtott volna és megemelte volna sóhaja a könyv fedelét. És talán ez a bökkenő. Ez a nekem hátat fordító csaj nem fordul szembe velem. A regény végéig is csak Viktória hátát látom magam előtt, meg a csukott szemeit.
Aki lassan olvas, tovább olvas
A szokatlanul lassú olvasás másik oka, hogy félek olvasni. Féltem Viktóriát, hogy leírja és kiírja önmagát teljesen és akkor nem lesz a regény végén főhős, akinek lelki épsége vagy idegösszeomlása miatt izgulhatok. Félő hogy ebben a kitárulkozás-cunamiban a főhős lénye átszivárog a naplójába, mint ahogy az eső az oldalakat is könnyen átitatta. Félek, hogy Viktória élete egyszer csak elfogy és a szövegnek a rendelkezésre álló dokumentálni valók miatt vége lesz.
Mindemellett még egy harmadik oka is van annak, hogy miért tartott több heten át az olvasás. Saját elvárásokat, több évszázados irodalmi tradíciót kellett olvasás közben hátrahagynom oldalról-oldalra. A regény szerkezete, cselekménye és az elbeszélés elvárásának patriarchális triumvirátusát folyamatosan próbáltam olvasás közben magamtól elhessegetni. A legjárhatóbb olvasói stratégia a már említett detektívregényeknek kijáró olvasói figyelem volt, ha már mindenáron stratégiát kell követni. Ha jól figyelünk, akkor Viktória dőltbetűs visszaemlékezéseiből meg is lehet fejteni, hogy miért szenvedte tele az elmúlt tíz oldalt valami idétlen bölcsészfiú miatt. Megismerjük bűntudata gyökerét és mindazokat a traumákat, amik miatt a jelene rapszodikus, örökös jelenetekből és fentekből áll. És mégsem ez a nyomozósdi az, ami miatt ezek a dőltbetűs szöveghelyek igazán erősek. Ezek a látomásszerű képek erős vizuális érzékkel láttatnak, olyannyira, hogy egy idő után azt sem bánom, hogy csak minden második mondatot értek. Csupa fény, szín és valószínűtlen áhítat az, ami az anya kacajának szinesztéziáját alkotja.
A regény nemcsak a pszichoanalitikus kezelés történéseiről tudósít, hanem lelki önéletrajz is egyben. Ezáltal a szöveg egy önmagát elemző lélektani nyomozásnak is tekinthetjük. Viktória jelenét próbálja megfejteni naplóján keresztül barátai és pszichológusa segítségével. A naplóját az olvasó értelmezi, amihez az egyetlen segítsége, nyomok – ha már a detektívregény olvasási műfajánál maradtunk – az automatikus írás jegyeit viselő, gyerekkori visszaemlékezések. Ezek a szimbolikus-képies visszaemlékezések az anya alakjának felidézéséből és felmagasztosításából, az apától elszenvedett, gyerekkori abúzusnak és bántalmazás feldolgozásából, és önelemzésből állnak.
Halott állatok a sufniban
Ezek a naplóbejegyzések mégsem vallomások. Viktóriának nincs titka, amiről vallani tudna. Az Anya kacagban az marad csak a titok, amit Viktória sem tud magáról. Az olvasó ki-be járkálhat Viktória életében. Ez az élet olyan tér, ahol nincs hálószoba, az egész egy javában zajló, koktélparti nappalija, leszámítva a sufnit, ahol a múlt darabjai vannak bezsúfolva Léna baba, néhány halott kisállat, Viktória anyjának képe és testvérének emlékei közé. Viktória élete tehát egy falak nélküli bejárható tér.Valaki a héten mesélte, hogy egy nő terveztetett egy házat egy erdő közepébe, aminek minden fala üvegből volt. Nem sokkal később az építés után rájött, hogy élhetetlen hely az otthona. Számomra a legfurcsább paradoxon, hogy Viktória élete átjárhatóságával és átlátható káoszával együtt Viktória számára élhető maradt.
A legkülönösebb tapasztalatom olvasás közben az volt, hogy félelmem teljesen alaptalan volt: nem Viktória tűnt el az olvasás végére, hanem belőlem lett egy láthatatlan fantom. Kicsit rosszul is esett, hogy a végén nem írt Viktória a figyelő tekintetről, hiszen én mindent láttam és mindenhol ott voltam. Persze mindvégig éreztem, hogy ez a világ nem nekem lett berendezve. A naplók világa nem az olvasó kényelmét szolgálja. Ennek a naplónak a világa pedig kivált nem kedves és ha valamit, akkor ezt a hívatlanság érzést, pláne így dupla vastagon – nehéz zsebre rakni. Mindemellett a regény hatása alá kerültem. Még így megsértődve is szerettem Viktóriát. Már mióta befejeztem a könyvet várom, hogy Viktória írjon egy sms-t és csapja rám a telefont vagy hagyjon kétségek között hogy most éppen kibe szerelmes.
De a történetnek vége. Az utolsó naplóbejegyzés szerint minden rendben. Szerintem amúgy Viktória blöfföl. Engem persze, mint szemfüles nyomozót, azért nem győzött meg regényt záró négy utolsó mondat. Elsősorban azért nem, mert Czapáry Veronika a naplóregénye tetszett és elhittem. Számomra hiteles csaj Viktória. Megkockáztatom, hogy olyasvalaki, akivel mindenki találkozott már, ha igazak a családon belüli abúzusok töredékét számosító statisztikai adatok. Én átéreztem ennek az élettörténetnek a súlyát, amit talán csak így, megszólítás nélkül lehetett átadni. Mindazzal együtt, hogy bosszantott, feldühített és semmibe vett, Czapáry Veronika átadta Viktória batyuját és életét. Úgy ahogy lehetett. Fájdalmasan, vulgárisan, őszintén és gyermekien.
Egy olvasónapló legfontosabb kérdésfelvetése talán az, hogy az olvasottak hogyan hatnak. Az olvasott mű pedig Czapáry Veronika Anya kacag címmel 2012-ben, a Jelenkor gondozásában megjelent könyve. Talán azért is ez kisiskolásan dacos kritikai személyesség, mert Czapáry Veronika regénye nem keresi az olvasó kegyeit. Sőt, az olvasó akárki is lehet, bármit láthat és mindent érthet egyszerre, de az sem érdekli az elbeszélőt, aki azonos a főszereplővel, ha a nyájas olvasó történetesen semmit sem tud követni. Hogy ki az a Léna barátnő? Hogy Léna létezik –e vagy csak egy kitalált alak? Mi a csudák a halott kisállatok? Hogyan halt meg Viktória nővére é édesanyja? Mikorra nyúlnak vissza a megmagyarázhatatlan szerelmek és vonzalmak, honnan vannak ezek a szerteágazó ismeretségek? Viktória nem válaszol és nem magyaráz. Nem tisztáz olyan dolgokat sem, amikre a cselekmény megértéshez szükségünk lenne, a szereplőkről pedig ritkán kapunk részletesebb leírást. Viktória életének egyik nagy szerelméről, Karcsiról például annyit tudunk meg elsőre, hogy jó fej kék a szeme és hisz az ufókban. Kicsit később még az is kiderül róla, hogy egy szélsőjobboldali újságba ír. A hirtelenség, ahogy a regényben a szereplők feltűnnek, pontosan megegyezik azzal a hirtelenséggel, ahogyan eltűnnek.
Viktória nem a történetét, hanem a lelkét meséli és azokat a dolgokat, amik valamilyen relációban állnak érzelmeivel. A lélek szerelmi forradalmai mellett minden más unalmas részletkérdésnek tűnik Viktória naplójában, ami szűkszavúan, körkörös nyelvi szerkesztésű és véletlenül sem ömleng. Viszont ahogy halad a regény, egyre több elemzés és pszichoanalitikus értelmezés kap teret benne. Ezeket az emocionális jelentéseket azonban még mindig, véletlenül sem az olvasó, hanem a naplója elé tárja Viktória. Az elbeszélésnek nincsen megszólítottja, nincs kedves Naplóm, nincs drága Olvasó… nincs képzeld el. Nincs tegezés, sem magázás. Csak a bejegyzések felett olvasható dátumok és a közönség nélküli mesélés, csak a történet múlt időben és az emlékek dőltbetűs jelen időben. Érdemes eltűnődni ezen az időszimbolikán: a múlt a jelenben van és jelen időben beszél, a jelen történései pedig állandóan összemosódnak az elmúlt napok és bulik múltidejével. A mesélés vágya az az egyetlen biztos vezérmotívum, amit idősíkok burjánzása és a történetszálak szőnek át majd kuszálnak össze.
Kukkolóként nyomozni
Ezzel a mesélési szándékkal csak az az egyetlen bökkenő, hogy ennek a lánynak nincs mesélnivaló története, ennek a lánynak szinte csak traumái, gondolatfúgái és hullámzó kedélyállapotai vannak. Hívatlan tanúi vagyunk annak, ahogy Viktória a barátságaiban figyelemért és szeretetért zsarol, amint könyörög, vagy éppen végleg megharagszik pár napra. Ezeknek a benső és külső folyamatoknak tanúja a napló. Ennek a naplónak pedig nem feladata reflektálni vagy megérteni. A napló ugyan Viktória valóságának mozaikjaiból áll össze, de olvasásától nem rajzolódik ki róla egy portré, de még egy bizonytalan jellemrajz is alig. Ahhoz, hogy Viktória életét be tudjuk fogadni, bizony nem árt, ha néhány többezres ravensburgi kirakásán túl vagyunk. Akkor talán gyakorlott szemmel és biztos kézzel felismerjük, hogy a cserepeken látható néhány adhoc barát vagy alkalmi partner melyik emlékfoszlánnyal passzol össze éppen. Ha értőn végig akarjuk olvasni a regényt, akkor nincs más lehetőség, mint beleilleszkedni a regény által egyedül felkínált szerepbe: hívatlan kukkoló detektívként kell nyomoznunk. Azaz olvasnunk.
A regény elbeszélője változó intenzitással feszíti meg a cselekményszálakat, hogy aztán tetszése szerint elszaggassa vagy összegubancolja őket akár három mondat leforgása alatt. A cselekmény tehát nem egy iskoladráma kiszámíthatóságával halad előre. Viktória múltja csak nagyon finoman sejlik elő a sok pasi, szeretetkereső szex és csalódásokkal telezsúfolt, rapszodikus életének mozzanatai közül. Olyan ez, mintha egy monodrámát úgy néznénk, hogy közben pillanatokra felvillanna néhány képsor a színésznő öltözőjéről a háttérben.
Egy nőről
Az Anya kacag női irodalom. Azon felül női, hogy történetesen egy nőről szól és nemspecifikus női tapasztalatokról tudósít. A női test, vágy vagy szerelem női megélésének bemutatásán túl a regény formája, intuitív struktúrája is eltér el a szerkezet hagyományos hármas egységétől. Itt van rögtön az a meghökkentő dolog, hogy Viktória egy kislányba oltott pornósztár stílusában ír. Szexualitásának leírása egyszerre vulgáris és tükrözi azt a kiszolgáltatottságot és érzelmi függőséget, ami a bántalmazottakra jellemző. A szex Viktória életének része. Olyan természetességgel része, hogy az rendszerint ki is akasztotta eddig a legtöbb kritikaírót. Olyasmiket olvasok a kevesebb irodalmi igénnyel megírt recenziókban, hogy túl sok lenne a szexualitás Az anya kacagban, meg vulgáris, sőt hova tovább, pornográf. Pedig Viktória szexualitása olyan természetesen van jelen életében, mint a bulik, a drogok, vagy a bicikli, amin pasiktól kocsmákig közlekedik. Viktória szexualitásának leírása ezért bizton állítom, hogy nem verbális ajzószer, vagyis nem pornográfia.
Persze ettől még a leírt szex teszi a dolgát: zavarba ejt és meghökkent. Végre egy női regény, ahol nem olyan baromságok hangzanak el, amiknek köze sincs a valódi tapasztalatokhoz. (Egy ponyvánál olvastam egyszer, a főhősnő leírásánál, hogy „mandulaolajjal ápolt bőre”. Ilyet is csak az ír, aki életében nem próbált még a bőrére bármiféle olajat kenni.) Szóval Viktória ágyjelenetei nem mandula, hanem életszagúak. Például szájszagúak.
Az ismerősség aha érzése betölt olvasás közben, pedig a szöveget nagyon nehezen és lassan olvasnom. Csapongok, mint ahogy a történet is csapong. Előrelapozok, majd napokra félreteszem pihenni a Kartács klubba füvező társaságot. Sőt, egyszer olvasás után kint felejtettem a könyvet az erkélyen. A kis kötet megázott és szinte a dupla vastagságúra dagadt, miután megszáradt a konvektoron. Mintha a borítón lévő fiatal, félmeztelen nő egy nagyot sóhajtott volna és megemelte volna sóhaja a könyv fedelét. És talán ez a bökkenő. Ez a nekem hátat fordító csaj nem fordul szembe velem. A regény végéig is csak Viktória hátát látom magam előtt, meg a csukott szemeit.
Aki lassan olvas, tovább olvas
A szokatlanul lassú olvasás másik oka, hogy félek olvasni. Féltem Viktóriát, hogy leírja és kiírja önmagát teljesen és akkor nem lesz a regény végén főhős, akinek lelki épsége vagy idegösszeomlása miatt izgulhatok. Félő hogy ebben a kitárulkozás-cunamiban a főhős lénye átszivárog a naplójába, mint ahogy az eső az oldalakat is könnyen átitatta. Félek, hogy Viktória élete egyszer csak elfogy és a szövegnek a rendelkezésre álló dokumentálni valók miatt vége lesz.
Mindemellett még egy harmadik oka is van annak, hogy miért tartott több heten át az olvasás. Saját elvárásokat, több évszázados irodalmi tradíciót kellett olvasás közben hátrahagynom oldalról-oldalra. A regény szerkezete, cselekménye és az elbeszélés elvárásának patriarchális triumvirátusát folyamatosan próbáltam olvasás közben magamtól elhessegetni. A legjárhatóbb olvasói stratégia a már említett detektívregényeknek kijáró olvasói figyelem volt, ha már mindenáron stratégiát kell követni. Ha jól figyelünk, akkor Viktória dőltbetűs visszaemlékezéseiből meg is lehet fejteni, hogy miért szenvedte tele az elmúlt tíz oldalt valami idétlen bölcsészfiú miatt. Megismerjük bűntudata gyökerét és mindazokat a traumákat, amik miatt a jelene rapszodikus, örökös jelenetekből és fentekből áll. És mégsem ez a nyomozósdi az, ami miatt ezek a dőltbetűs szöveghelyek igazán erősek. Ezek a látomásszerű képek erős vizuális érzékkel láttatnak, olyannyira, hogy egy idő után azt sem bánom, hogy csak minden második mondatot értek. Csupa fény, szín és valószínűtlen áhítat az, ami az anya kacajának szinesztéziáját alkotja.
A regény nemcsak a pszichoanalitikus kezelés történéseiről tudósít, hanem lelki önéletrajz is egyben. Ezáltal a szöveg egy önmagát elemző lélektani nyomozásnak is tekinthetjük. Viktória jelenét próbálja megfejteni naplóján keresztül barátai és pszichológusa segítségével. A naplóját az olvasó értelmezi, amihez az egyetlen segítsége, nyomok – ha már a detektívregény olvasási műfajánál maradtunk – az automatikus írás jegyeit viselő, gyerekkori visszaemlékezések. Ezek a szimbolikus-képies visszaemlékezések az anya alakjának felidézéséből és felmagasztosításából, az apától elszenvedett, gyerekkori abúzusnak és bántalmazás feldolgozásából, és önelemzésből állnak.
Halott állatok a sufniban
Ezek a naplóbejegyzések mégsem vallomások. Viktóriának nincs titka, amiről vallani tudna. Az Anya kacagban az marad csak a titok, amit Viktória sem tud magáról. Az olvasó ki-be járkálhat Viktória életében. Ez az élet olyan tér, ahol nincs hálószoba, az egész egy javában zajló, koktélparti nappalija, leszámítva a sufnit, ahol a múlt darabjai vannak bezsúfolva Léna baba, néhány halott kisállat, Viktória anyjának képe és testvérének emlékei közé. Viktória élete tehát egy falak nélküli bejárható tér.Valaki a héten mesélte, hogy egy nő terveztetett egy házat egy erdő közepébe, aminek minden fala üvegből volt. Nem sokkal később az építés után rájött, hogy élhetetlen hely az otthona. Számomra a legfurcsább paradoxon, hogy Viktória élete átjárhatóságával és átlátható káoszával együtt Viktória számára élhető maradt.
A legkülönösebb tapasztalatom olvasás közben az volt, hogy félelmem teljesen alaptalan volt: nem Viktória tűnt el az olvasás végére, hanem belőlem lett egy láthatatlan fantom. Kicsit rosszul is esett, hogy a végén nem írt Viktória a figyelő tekintetről, hiszen én mindent láttam és mindenhol ott voltam. Persze mindvégig éreztem, hogy ez a világ nem nekem lett berendezve. A naplók világa nem az olvasó kényelmét szolgálja. Ennek a naplónak a világa pedig kivált nem kedves és ha valamit, akkor ezt a hívatlanság érzést, pláne így dupla vastagon – nehéz zsebre rakni. Mindemellett a regény hatása alá kerültem. Még így megsértődve is szerettem Viktóriát. Már mióta befejeztem a könyvet várom, hogy Viktória írjon egy sms-t és csapja rám a telefont vagy hagyjon kétségek között hogy most éppen kibe szerelmes.
De a történetnek vége. Az utolsó naplóbejegyzés szerint minden rendben. Szerintem amúgy Viktória blöfföl. Engem persze, mint szemfüles nyomozót, azért nem győzött meg regényt záró négy utolsó mondat. Elsősorban azért nem, mert Czapáry Veronika a naplóregénye tetszett és elhittem. Számomra hiteles csaj Viktória. Megkockáztatom, hogy olyasvalaki, akivel mindenki találkozott már, ha igazak a családon belüli abúzusok töredékét számosító statisztikai adatok. Én átéreztem ennek az élettörténetnek a súlyát, amit talán csak így, megszólítás nélkül lehetett átadni. Mindazzal együtt, hogy bosszantott, feldühített és semmibe vett, Czapáry Veronika átadta Viktória batyuját és életét. Úgy ahogy lehetett. Fájdalmasan, vulgárisan, őszintén és gyermekien.
