When I'm Sixty-Four - Nekrológ helyett

Még a Visegrádi utcában laktunk, közel a Lehel térhez, a feleségemmel. Voltak megváltoztathatatlan alapvetések. Ezek közé tartozott, hogy a Lehel Ízében ebédeltem, és az, hogy ha kedd, akkor este héttől hajnal kettőig, háromig: Csaba.

Akkor még a Podmaniczky utcában lakott, közvetlenül a Ferdinánd híd után. A bérlemény, amiben élt, valószerűtlenül sárgás-barnás fényben derengett mindig, amit a gomolygó füst, az átható kávé- és cigarettaszag szabdalva töltött meg. A tűzhelyen állandóan éppen főtt a szívrepesztő erősségű fekete – gyakran ki-kibuggyanva, hónapokra nyomot hagyva –, ami mindig társunkul szegődött világmegváltó beszélgetéseinkhez. Ezekből rendre születtek írások is, amik megjelentek a Prae-n.

Később visszaköltözött szülővárosába, Esztergomba, ahol macskák társaságában élt. Amikor vonattal Pestre jött, hogy találkozzunk, mindig Spanyolországról vagy Portugáliáról mesélt – arról, hogy hátralevő életét utcazenészként ott fogja leélni.

Csavargó volt mindig is. Aki csak időnként horgonyzott le itt-ott. Az egyetlen ember volt, aki valóban úgy élt, ahogyan Thoreau ír a Walden-ben.

Távol állt tőle a gyökéreresztés, nem ismerte a „berendezkedés” fogalmát. Mindig is a föld felett lebegett. Én pedig mindig úgy láttam őt, mint aki az őrült tudós megszállottságával kutat és keres. Ha gitárról volt szó, akkor a különféle fogás- és pengetéstechnikák, az ujjak lehetetlen függetlenítése érdekelte. Ha akusztikáról vagy pszichoakusztikáról beszélt, akkor a zenei tér legapróbb aspektusait boncolta.

Nehezen sikerült felkutatni nővérének lisszaboni ismerőseit, akiktől megtudta, hogy Csaba végül kórházban halt meg, dokumentumok nélkül. Még az is elképzelhető, hogy névtelen sírba temették, ahogy a Földet csak rövid ideig látogatni jövő zseniket szokás.

Most, hogy nincs több kedd este, és nem buggyan túl többé a fekete, csak az illatok, a hangok és a mozdulatok emlékezete marad: a híd utáni lakás ablaka, a macskák Esztergomban, a portugál tengerpartról szőtt és megvalósult álmok. Úgy élt, mint Szókratész: mindene, ami volt – a mobiltelefonját és laptopját leszámítva – magán hordta. Távozni is így távozott. Csendben, nyomtalanul, senkit se zavarva, mégis mély űrt hagyva maga mögött.

Nagyon előre siettél drága barátom! Leld meg békédet!