Közel 15 évnyi művészettörténeti tanulmány után is úgy gondolom, a szobrászat ideája minden művészetkedvelőnek elsőként a klasszikus kánon felől sejlik fel: az, ahogyan a fenséges, bármiféle kézjegy maradványa nélkül megmunkált márványszobrok, vagy a puhára csiszolt mészkövek megőrzik az irreális testideálokat, és ahogy szabad szemmel nem látható izomkötegeket hullámzanak sosem látott testmozdulatokban, de éppúgy eszembe jutnak a kísértetiesen szimmetrikus és lelketlen uralkodói büsztök is. Miközben azon ámulunk, hogy hogyan lehet ezekből a rideg anyagokból ilyen precizitást és líraiságot kikényszeríteni, romantizáljuk a megmunkálást és a mesterségbeli tudást, a megszelídítését és betörését ezeknek az anyagoknak, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy e matériák önmaguk organikus formájában is hordozói valami ősi és megzabolázhatatlan erőnek. A szobrászat nem csupán az anyag feletti uralom narratívája, hanem a természet energiáinak közvetítése is – legyen szó kőről, vasról vagy akár az emberiség hajnalán felfedezett első nagy találmányról: a tűzről.