Csakugyan, Pungor András prózái egyféle mozzanatot állítanak a fókuszba: határhelyzeteket, melyek vagy temporalitásukban teszik izgalmassá a következő lépést (például a Négy Évszak Hotel, vagy a Dobókockák című szövegek), vagy pedig az imaginárius világ (avagy az őrület) határhelyzetén egyensúlyozzák végig az olvasót (Lepke című novella).

A kötet hét rövidebb terjedelmű novellát, s egy valamivel több, mint százoldalas kisregényt foglal magában. Ezen kívül QR-kódos hivatkozásokként beágyazva jelen van két intermedialitásában izgalmas anyag. Az első a Három kiló című novellához készült azonos címet viselő kisfilm, a másik pedig az Anna dala című zeneszám, melyet a Négy Évszak Hotel című novella tematizál („Dúdoltam a dalt, Anna kedvencét.” [53.o.]). A dalszöveget a szerző írta, s a még kevésbé nagy rajongótáborral bíró Magácska banda zenésítette meg.

A Három kiló című rövidfilm megoldásait, a novella szövegének tükrében érdemes közelebbről is körüljárni. Egyrészt egyéni, és nagyon finom megoldásai is követelik a néző (vagy olvasó) figyelmét: a történet narrátorának filmes megjelenése hozzáad a szövegben róla közöltekhez (az arc torzulása, a tikkelő szemek, a szótlanság), a fekete-fehér fényképezés hangulat- és atmoszférateremtő ereje (a gyász-motivikán túltekintve az egysíkúságot is bravúrosan megjeleníti), valamint a szövegben előforduló zárt terek hangulatát tükröző közeli felvételek és a főként vertikális kameramozgás is a bezártságra, a mozdulatlanságra és a perspektívanélküliségre született megoldások. Ezen túl pedig izgalmas játékot figyelhetünk meg a mozgóképbe ágyazott rádióadást, s mintegy önmagát hallgató főszereplő útját kísérve végig. A mediális áttételek és a maga történetét hallgató karakter, aki csak alkalmanként illusztrálja a vele történteket, egy személyben távolítja el magától az eseményeket s szerepel az írásban (s rádióban) véget érő történet folytatásaként.

Az Anna dala című dal kötetbe ágyazott jelenlétéről sajnos már kevesebb érdekfeszítő kapcsolódás mondható el. A zeneszám szövegében Pungor András szeretettel használ ragrímeket, melyek nem tesznek jót az alapvetően, hogy magát a zenekart idézzem, „dúdolni való”[1], tétnélküli zenei megoldásoknak. Az említésre méltóan kiemelkedő pontja a produktumnak az a disszonancia, amit az olvasóban kelthet a jobbára tragikus (vagy éppen misztikus) történet tükrében. Egy öngyilkos lány, egy megháborodott férfi, egy különös város a maga különös lakóival. De mindent összevetve egy hangulatára inkább az Usher-ház bukása című Poe-szöveget idéző novella mégis miért hivatkozik egy irritálóan bájos popszámra?

Áttérve a kötet prózapoétikai megoldásaira, tendenciáira és hangsúlyos pontjaira, elsőként a hangulatiság kérdéskörét érdemes körbejárni. A kötet novellái nagyon erős atmoszférával bírnak, s felépítésük matematikai pontossággal kimért, hasonló Faulkner vagy Poe novellaszerkesztéséhez. A rejtélyesség, a fordulatok eljövetele, vagy éppen az izgalmak fokozása koncepciózus, átgondolt és ennek következtében működőképes is. Ez pedig megalapozza azt az érdemét a kötetnek, hogy a szocionovellák jelenléte egyáltalán nem csúszik át egy felmagasztosult fekete giccsbe, avagy Téreyn át Dunajcsikot idézve: nyomorpornóba[2]. Ez alól kivételt képez az érdekes módon éppen kötetcímnek választott A hetedik nap a papáé című novella, mely címével ugyan kíváncsiságot ébreszthet az olvasókban, és erős forgatókönyveket indít be (Istennel, a teremtéssel, hierarchiával, iróniával), kiemelt szerephez nem feltétlen juttatnám. A kiszolgáltatottság helyzetének, illetve a Stockholm-szindrómára rájátszó kötődésnek, a család csendben tűrő kiindulópozíciójának és az alkoholista nagypapának a karakterén át bemutatott szeletnek ugyanis bár lehet sok köze a keresztény értékrendben felmagasztalt család- és kötődésmodellekhez, azaz a valósághoz, mégis kevés jó írástechnikai megoldással bír Pungor saját prózapoétikájához mérten is. A novella szereplői minden pillanatban pattanásig feszülve készülnek túlírt cselekedeteikre. Az alábbi szövegrész, amelyben a semmin kipattanó konfliktust leíró nyelv túlzott agressziója és erőssége kevésbé építi a feszültséget, mint inkább bagatellizálja és giccsessé teszi, ezáltal valamiféleképpen a prezentálni kívánt érzésekkel ellentétes reakciókat vált ki az olvasókból: „Villant a papa szeme. / - Gyerek még! – mentegetőzött anyu. Húgomra nézett, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét. Az öreg morgott, lecsapta a kést meg a villát az asztalra. / - És a másik? – intett felém a fejével. / - Mi van vele? / - Sunyi. / Apu felpattant, vörös volt a feje, háta mögött csattant a szék. / - Bassza meg… - kiáltotta […] [24.].)  

A kötet szövegei a fontos szociológiai kérdések és szituációk problematizálása során sajnálatos módon belecsúsznak olykor a dedukcióba. Ezalatt nem az értékítélet klasszikus retorikáját értem – mivel azt Pungor nagy érzékenységgel távol tartja szövegvilágától –, hanem egy olyasfajta beszélői pozíciót, amely sokszor ad túl sok kulcsot, jelet és nyomot, ami rávezeti az olvasót a szöveg tétjére. Azonban az érzékenyebb olvasóknál ez a jelhagyás pont, hogy az ellenkező hatást éri el, s az elgondolkodtatás, a nyomra találás öröme helyett éppen a könnyű portya súlytalansága kedvetlenít el. A már említett Lepke és Dobókockák című szövegek elhallgatással telített megoldásai viszont nagyon erős novellákká teszi ezeket, olvasásukkor maximálisan érvényesülni tudnak Pungor finomhangolásai a groteszk, bizarr és abszurd világok, gondolkodásmódok megjelenítésében. A Lepkében például az idegösszeomlás bravúrosan implicit módon van csak jelen; a papírmaséból bábhüvelyt barkácsoló, válófélben levő kétgyermekes anyuka megfiatalodása szépen kimunkált érzékletességgel történik meg.

A kötet több mint felét kitevő kisregény, Az átjáró mottója a Sex Pistols God Save The Queen című dalában szerepel („There’s no future in England’s dreaming”), és megkapó módon aktivizál egy osztályharcokra kiélezett olvasásmódot, ugyanakkor a címnek köszönhetően problémamentesen megfér a bevándorlási hullám vagy a nagyváros-környező települések (avagy Budapest-vidék) sajnálatos módon létező és nem feltétlenül adekvát módon kezelt problémája. A történet különös egyveleg: egyrészt a Sátántangó alapproblémái közül hoz egyet (Menni, de hogyan, és hova? Lehet-e egyáltalán elszakadni onnan, ahova születtünk?), másrészt pedig Totth Benedek Holtverseny című kötetének dinamikáját és (helyenként a hitelestől távol álló, már-már erőltetett) ifjúsági nyelvét használja (ld. 136-145. oldal szövegrésze). Ugyanakkor a szövegbe ágyazott kéziratos újságcikk-idézetek nyelvezete radikálisan eltér az alapvető stílustól. Míg az első (155-158. oldal) olvasásakor a szöveg képes eltávolodni a narrátor hangjától, addig a második idézet (166-169.) már szinte ugyanazokkal a megoldásokkal dolgozva folytatja (elvileg) ugyanazt a cikket, a bolond Tóth írását. Míg a cikk első felénél Pungor egy tárgyilagosabb nyelvet használ, addig a második felében mozzanatokat jelenít meg, képeket vázol fel, elidőzik a dialógusok résztvevőinek lírai(bb) nyelvet használó ábrázolásánál. Pungor prózanyelve sokszínű, egy szövegen belül is képes a karakterekhez illő nyelv megtalálására, azonban még olykor bizonytalanságok és/vagy pontatlanságok érzékelhetők a kisregényben.

A kisregény sikeressége az idősíkok kezelésében rejlik, hiszen nagyon finoman ábrázol elkalandozásokat, idősíkváltásokat, snitteket. Nagy erénye még, hogy a szociológiai témák – így például a drogkérdés vagy a mélyszegénység – olyan módon válik explicitté, hogy közben elkerüli a romanticizálás csapdáját. A regény fiatal szereplői drogfüggők, családi hátterük a nyomor legalja, a telep maga a mélyszegénység metaforája, s ugyan mindez világos és egyértelmű, Pungor képes ezeket a tényezőket olyan módon problematizálni, hogy meghagyja tematikus jelenlétüket háttérkörülményként. Ezekre a háttérkörülményekre építi fel a cselekményt, így téve a szövegvilágot és ezáltal a témát is dinamikussá, változékonnyá és megítélésében ezerélűvé. Messziről elkerülve mind a giccset, mind pedig az öncélú, stagnáló rugózást.