A Rég volt, mese volt, minden szava igaz volt című darab bemutatójának az Eötvös József Gimnázium adott otthont, és a további előadásokat is itt játsszák majd. A Közösségi színházi projekt résztvevői a saját családjukból származó történeteikből készítettek egy igazán hiteles, a nézőket megszólító előadást, amelynek egyik nagy erénye és különlegessége, hogy a szereplők történeteit különféle helyszíneken hallgathatja meg a közönség, a gimnázium udvaráról indulva az épület számos belső terét bejárva, történetről történetre, meglehetősen gördülékeny módon, a szereplők csak mesélnek és mesélnek, kizökkenthetetlenül, és megszólítva a közönséget.

Még az előadás kezdete előtt egy részvételi színházi elem fogadta a közönséget, opcionális feladat formájában: egy papírból kivágott, hurkapálcára ragasztott, üres, semmiféle tulajdonságot nem sugalló arcra rajzolhattunk egy olyan szimbólumot, amely az egyik felmenőnket, hozzátartozónkat hivatott bemutatni. Amikor az előadás kezdetekor kiléptünk az Eötvös Gimnázium udvarára, ezek az arcok is az előadás díszletének részét képezték. A történetmesélés is a gimnázium udvarán kezdődött, a szereplők mindegyike egy-egy identitáselemet csomagolt néhány mondatba, majd elindultunk, hogy bejárjuk az épület belső tereit, s minden állomáson egy-egy élettörténet-töredék tárult fel előttünk. Minden szereplő egy számára inspiráló, hol egészen közeli, hol távolabbi rokon életéből emelt ki egy-két olyan mozzanatot, személyiségjegyet, amely az illető élettörténete szempontjából döntő, sorsfordító jelentőségű volt, és a családi legendárium szerves részévé vált, újra és újra elhangzik a családi összejövetelek alkalmával. Olykor úgy tűnhet, hogy az élettörténetekből kiragadott mozzanatokban a szereplők példaképekként, mi több, hősökként élnek a családtagok emlékezetében, azonban ezt a képet nemritkán árnyalják a történetekből levont tanulságok, a felmerülő kétségek, valamint az, hogy az előadás szereplői szembenéztek a családjukban hosszú évek, évtizedek óta keringő történetekkel, a múlttal, és mertek reflektálni minderre. Ezáltal pedig a családi legendák főszereplőit nem annyira megközelíthetetlennek vagy elérhetetlennek láttatták, hanem a történetekben megpillanthattuk őket esendőségükben is. Véges életek sorakoztak fel előttünk, a maguk tévedéseivel, kétségbevonható és kritizálható döntéseivel, olykor elhibázott, az egész életükre kiható választásaikkal. Vagyis a történetmesélés nem idealizálta őket, a család mitikus hőseiben a közönség tagjai is könnyedén magukra, vagy épp saját családtagjaikra ismerhettek.

A történetek nagy részében a magánélet és a történelmi szituáció közötti feszültség a dilemmák forrása, vagyis az, hogy a történetek hőseinek – ahhoz, hogy valóban, megkérdőjelezhetetlenül hősökké váljanak – egyszerre kellett volna helytállniuk személyes és társadalmi színtereken, ám ezt a történelmi események és a politikai alakulásfolyamatok időről időre ellehetetlenítették.

Ez mutatkozott meg annak a középkorú nőnek a történetében is, aki édesanyja apjáról mesélt, egy fiatal férfiról, aki a második világháború idején részt vett az ellenállásban és a zsidók menekítésében, de ennek az volt az ára, hogy hátra kellett hagynia a feleségét és az akkor mindössze négyéves kislányát, aki végül apa nélkül nőtt fel, mert a férfi sosem tért haza. Ezt a történetet már a gimnázium földszinti folyosóján ismerhettük meg, ahol a tablók és a plakátok között kifüggesztve szerepeltek mindazok a dokumentumok és információk, amelyeket az előadásban szereplő nő ki tudott kutatni a néhai nagyapjáról. Így a történelem kínokkal teli fejezetéből az egyéni élet újabb mozaikjai kerültek az 1854. óta fennálló intézmény falára, amelynek tablói, fényképei, kivágott újságcikkei, oklevelei egyébként is megannyi sorstörténetet rejtenek magukban. A folyosóra kifüggesztett plakátra, a nagypapát jelképező, feketére színezett arcra tekintve a nő felteszi azt a kérdést, hogy miért nem tudott az édesanyja apukája inkább a családjával maradni. Itt nem csupán az értékválasztás dilemmája ölt alakot, hanem a megszólítás révén a nagypapa alakjáról is lehánt egy mitikus réteget, ezáltal emberivé válik, nagyon is emberivé – a saját és családja egész életét alapjaiban meghatározó döntési lehetőségek kereszttüzébe kerülő véges ember alakja villant fel néhány pillanatra.

Ugyancsak a folyosón, a gimnáziumhoz kötődő futballcsapatokról készült képek és a teljesítményüket elismerő oklevelek között ismerhettük meg egy másik, a futballban komoly sikereket elért nagypapa történetét. Így haladtunk az öltözők felé, ahol a szereplők a padokon álltak, hosszú, sárga szalagokat tartva, amelyeken az „Aki nem hiszi, járjon utána!” felirat állt, akárcsak az udvaron lévő, egymást keresztező szalagokon. Az öltözőben lévő szalagok mindegyikét két szereplő tartotta, miután a szereplők megválaszolták a kérdést, hogy ki a családjukban a nagy mesélő, elvágták a kezükben lévő szalagot, így lassanként az összes kifeszített szalagdarab a földre hullt. Azonban a szimbolikájuk továbbra is megmaradt, a történeteik a kollektív múlt részei, a személyes sorstörténetek néhány ponton összekapcsolódnak, vagy legalábbis összeérnek, mert a történetiségünk, az, hogy mindannyiunk felmenői a közös történelmünk részei – olykor akár formálói is –, kapcsolódási pontként szolgál. Ahogy az is, hogy mindenki identitását alakítják a gyermekkorában megismert történetek, majd azok módosulásai, a ráébredés arra, hogy a családi mitológia mely történetei valódiak, melyek idealizálják a hőseiket. Ám legalább ennyire fontos a történetekben a hallgatás is, azok a mozzanatok vagy azok az élettörténetek, amelyekről sosincs szó. A tornaöltöző melletti zuhanyzóban a szereplők a tükrökkel szemben álltak, mögöttük helyezkedett el a közönség, amikor elhangzott az előadás egyik legmegrázóbb története, amelynek főszereplője egy nagymama, akit a családi legendárium csak vasladyként emlegetett, aki olyan bátor volt, hogy szembe mert szállni az szovjet katonákkal is, ujjaival bele mert nyúlni a katona fegyvercsövébe. A nagymama a család hősnőjévé vált, történetét újra és újra elmesélték, ám maga a nagymama sosem szólt semmit erről az esetről. Ez a hallgatás, és az időközben elejtett információmorzsák, valamint a Magyarországon állomásozott katonák kegyetlenkedéseinek, nők elleni erőszaktételeinek ténye ébresztett gyanút az előadás szereplőjében. Hosszú éveken át nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mégsem lehet igaz az a családi legenda, amelyet gyermekkora óta számtalanszor meghallgatott, és amely a nagymamájáról alkotott képét jelentős mértékben alakította. Ez a jelenet azt is megmutatja, hogy az elferdített, a valóságtól eltávolított történetek is szolgálhatnak tanulsággal, ha valakiben van elég erő a szembenézéshez, ha az illető képes megtartani a reflexiós távolságot, és ha képes kimondani mindazt, amit megfejtett. A narratív identitás nem merül és nem is merülhet ki a saját élet elbeszélésében, hiszen az emberi egzisztenciában – akár tudatosan, akár tudattalanul, de – ott munkálnak a családi történetek, a felmenők szenvedései és traumái. Ám ezeket is újra lehet írni, még ha a szülők és nagyszülők életét már nem is változtathatják meg, a történetekben kirajzolódó képüket formálhatja az, hogy miképp hatottak az utánuk élőkre. Az előadásban a családban hősként számontartott nagymama történetét elbeszélő és a legenda mögött meghúzódó, fájdalmas valósággal farkasszemet néző nő számára a családi legendákban elhallgatott igazság felismerése sorsfordító volt, ugyanis a nagymamája története vezette ahhoz az elhatározáshoz, hogy nehéz helyzetben lévő nők segítése legyen a hivatása.

A zuhanyzó szűkös, de intimitást sugalló tere után a tágas tornateremben folytatódott az előadás, ahol megláthattuk, hogy – Rakovszky Zsuzsa szavait kölcsönvéve – milyen „szorosra szőtt a múltak szövedéke”[1]. A szereplők – és a családjukból származó történetek – kézfogások útján egymásba gabalyodtak, majd a történetek elbeszélése során bogozódtak ki. A történetmesélés felszabadító ereje és a saját életünk hátterében meghúzódó történetek megértésének fontossága igazán élesen kirajzolódott ebben a jelenetben.

Ezután újabb személyes történetek következtek, ahogy haladtunk felfelé a lépcsőn az első emeletre, megtudhattuk, miféle csalódások értek egy lelkész felmenőt, aki abban bízott, hogy gyermekei Istennek és az egyháznak tetsző életet élnek majd, vallási elvek és a Szentírás szerint házasodnak, ám ez meghiúsult. A fiatal fiú elbeszélése oldottabb hangulatot keltett, a családi legendáriumok esetében is elhagyhatatlan komikum leginkább ebben a történetben mutatkozott meg. Az első emelet folyosójára érve, a háttérben a tablóképeken szereplő megannyi nevet és arcképet látva, megtudhattuk, micsoda terhet róhat egy egész családra, akár több generáción átívelő módon is egy vezetéknév, ebben az esetben a Horthy családnév. A név utolsó viselőjének lánya elmesélte, mennyi megpróbáltatást, gúnyt és bántó megjegyzést kellett elszenvednie az édesanyjának a családnevük miatt. Mindezek a küzdelmek identitásformáló hatásúak voltak, különféle megküzdési stratégiák alakultak ki a családban. A szereplő egész gyermekkorában azt hallotta édesanyjától, hogy a legjobb, ha szinte láthatatlan marad, beleolvad a tömegbe, hiszen az édesanyának is csak így lehetett túlélnie a Horthy névvel. Voltak olyanok is, akik iskolai évei során próbáltak óvatos támogatással viszonyulni hozzá. Ám a név fogságából végül ő maga szabadította ki saját magát, egyrészt azzal, hogy felvette a férje nevét, másrészt pedig azáltal, hogy mégsem fogadta meg anyja tanácsát, nem akart elbújni, besimulni a tömegbe, nem lett észrevehetetlen. Ez utóbbi révén pedig – mint az elbeszélt történetben maga is vallotta – a család többi tagját, sőt a hasonló helyzetben lévőket is felszabadíthatta. Az első emeleti tantermi jelenetben egy lövés falon hagyott nyomának történetét hallhattuk, valamint az ennek kapcsán ébredő szkepszist, amely azonban nem írta felül a történetet. Hiszen olykor épp az jelenti az öröklött történeteink megtartóerejét, ha úgy hisszük el, ahogy szeretnénk, ha bizonyos szereplők hősiességét meg tudjuk őrizni, ha nem rántjuk le róluk a generációkon át mesélt történetek által szőtt képzeletbeli köpenyt. Ezután a szereplők mindegyike odament valaki(k)hez a közönség tagjai közül, s egy-két mondatot mondott a saját nagypapájáról. Szavaik hétköznapi képet festettek a nagyapjukról, a közönség tagjai pedig önkéntelenül is a saját nagyapjukra gondoltak, sok esetben ki is mondták azt, ami először eszükbe jutott, így újabb részvételi elemmel gazdagodott az előadás. A színdarab utolsó elbeszélt családi története pedig az idős hölgy bírói tisztséget betöltött nagypapájáról szólt, valamint a hozzá fűződő ambivalens viszonyról, amelyben végül úgy tűnt, a személyes kapcsolódás győzedelmeskedett.

Az előadás igazán szép és méltó lezárást kapott, ugyanis ismét az udvarra mentünk, ahol lobogott a tűz. Az előadás végére egy többféle identitáselemből felépített önálló élettörténet is kibontakozott, azonban a személyességet is új szintre emelték az alkotók, ugyanis arról meséltek, hogy miért fontosak számukra a családi történetek, és milyen elbeszéléseket szeretnének maguk után hagyni. A szereplők mindannyian a kezükben tartottak egy-egy cetlit, rajta a számukra legsúlyosabb, legfontosabb mondattal, amely az elbeszélt családi történeteikhez kötődik. Ezt a papírdarabot végül – mintegy rituálisan – tűzbe dobták. Ez az aktus kiváló zárása volt a darabnak, mert az udvari zárójelenet nem csupán a helyszín szempontjából foglalta keretbe az előadást, de értelmezési keretet is szolgáltatott, hiszen a családi történetekhez való viszonyulás jó néhány mintázata kirajzolódik a tűzbe dobott papírdarab szimbólumában: a múlt elengedése, a belénk égő történetek, a sorsdöntő mondatok végessége, semmibe tűnése, vagy épp az átalakult formában való továbbélése, a tárgyfüggetlen emlékezés fontossága egyaránt érvényes értelmezésnek tűnhet.

A Behívó közösségi színházi projektjének előadása megmutatta, hogy bár úgy gondolhatnánk, hogy a családi történetek nagyon is önálló életet tudnak élni, valójában időről időre belefonódnak a saját jelenünkbe, a személyes életünk alkotórészévé válnak, és nem is érdemes figyelmen kívül hagynunk ezeket a családi mítoszokat – és azok hiányát sem –, mert sok esetben válaszokat, vagy legalábbis útvonalakat találhatunk bennük, elvezethetnek önmagunk felé.