„Fogékony vagy kivet
Szived?
Nem tudhatom, de áldom
a teremtést,
Amiért szived
Én uram, legyőzőm lehet.”

Paul Verlaine
(ford. N. Kiss Zsuzsa)

Paul Verlaine és Arthur Rimbaud viharos kapcsolata a világirodalom leggyönyörűbb verseit ihlette, az imádat és a kegyetlenség határmezsgyéjén ingadozó szerelmet mégis az utóbbi gyűrte le egy Lefaucheux gyártmányú, 7 milliméteres kaliberű, hatlövetű revolver golyójával. Ez a fegyver dördült el 1873. július 10-én egy brüsszeli szálloda egyik szobájában, amikor is két évnyi se veled, se nélküled után Verlaine rálőtt a nála tizenegy évvel fiatalabb költőre, megsebesítve annak csuklóját. Mindezek után – pszichés zavarai csúcsán – sírva könyörgött Rimbaud-nak, hogy a megmaradó töltényeket eressze belé, és vessen véget nyomorúságos életének. Bár ezen az indulatos nyári délutánon végül senkit sem ért halálos lövés, a két költő kapcsolata mégis egy életre megszakadt, a revolver pedig a francia irodalomtörténet egyik legértékesebb ereklyéjeként él a köztudatban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a számok nagy törvénye, 2016-ban ugyanis aukcióra bocsátották az ominózus fegyvert, ami több mint 430 ezer euróért kelt el, ezzel felülmúlva számos Verlaine és Rimbaud kézirat értékét. Az egyetlen homályos folt a történetben, hogy a licit nyertesének kiléte a nagy nyilvánosság számára ismeretlen maradt…

Ezt a revolvert süti el legújabb, a lektűr és a szépirodalom határán mozgó szerelmi krimijében François-Henri Désérable, akitől nem idegen a témaválasztás, hiszen korábbi regényeiben is építkezett már irodalomtörténeti alapokra. Példának okáért az első magyarul is megjelent regénye, az Egy bizonyos Piekielny úr a Romain Gary és Émile Ajar néven egyaránt elhíresült francia szerző önéletírásának nyomába ered, egészen pontosan egy ott felbukkanó mellékszereplő vélt vagy valós történetét bontja ki. Mégis úgy tűnik, hogy Az én uram és legyőzőm lekörözi az életmű korábbi darabjait, ugyanis mind a kritika, mind az olvasóközönség, mind pedig

a Francia Akadémia örömmel üdvözölte ezt a regényt, ráadásul utóbbi 2021-ben nagydíjjal tüntette ki. No de mi mindent tudhat ez a krimi, amivel túlnő a korábbi sikereken?

Mindenekelőtt felrúgja a cselekmény linearitására vonatkozó összes szabályt – ami egy krimi esetében sosem elhanyagolható –, majd in medias res az első bekezdésben leleplezi a bűnöst: Vascót, a lánglelkű költőt. A regény egyik érdeme, hogy bár bizonyos értelemben véve nyílt lapokkal játszik, mégsem válik egyhangúvá, ez a meglehetősen merész kezdés nem determinálja a művet, annak ellenére sem, hogy a történet kissé elcsépelt. A középpontban ugyanis egy szerelmi háromszöget találunk: a friss jegyespár, Edgar és Tina életébe lép be egy harmadik fél Vasco személyében, aki később szerelemféltésből húzza meg a ravaszt. Ez a két kapcsolat valójában két egymással ősidők óta szembenálló archetípus, amely a szerelmi háromszögek örök mozgatórugója: egy biztonságos, mégis már megszokássá vált románc küzd a frissen fellángoló, mindent elsöprő szerelem ellen, de „hogy önök hogy vannak vele, nem tudom, de én két párhuzamos vonalnak látom az életet: az első jelenti azt, amire törekszünk, amik lenni szeretnénk; a második azt, amik valójában vagyunk.” (127. oldal) Azt azonban, hogy felülkerekedik-e a konvenció az ösztönön a regény mindvégig jól titkolja.

Ezt a – helyenként drámai túlkapásokkal operáló – cselekményt egy kívülálló elbeszélő közvetíti az olvasó felé, aki bár Vasco barátjaként egyszersmind szereplője a történetnek, mégis meglehetősen elnagyolt karaktere marad a történetnek, nem sokat tudunk meg róla, holott a bűneset felgöngyölítésében a narrátor kulcsszerepet játszik. Az elbeszélés katalizátora ugyanis a bírósági nyomozás. Jóllehet, az elkövető ismert, a körülményeket, pontos indítékokat mégis jótékony homály fedi. Költő lévén azonban, Vasco egy kötetben emlékezett meg a Tinával folytatott tiltott románcról, amely verses feladványként szolgál az esetre vonatkozóan. A regény elbeszélője mellé tehát társul egy vissza-visszatérő versbeszélő, egy lírai narratíva, amelyen átsejlik néhány múltbéli esemény, és olyan aprónak tűnő részletekre hívják fel a figyelmet, amelyek segítségével lassan összeáll a kirakós.

Désérable kimondottan epikus szerző, helyenként meglehetősen dokumentarista regényeinek középpontjában sokkalta inkább a cselekmény áll, mintsem az elbeszélésmód vagy a stilisztikai bravúrok, éppen ezért okoz meglepetéseket az Én uram és legyőzőm ezzel a dramaturgiai csavarral. A rövidebb-hosszabb versbetétek, versfoszlányok nemcsak talányos szövegrészek, hanem képekben gazdag esztétikai sziporkák, egyszersmind kiváló formajátékok, ugyanis egymást váltják a haikuk, szonettek, tercinák, alexandrinusok. A magyar kiadás kifejezetten fogékony volt ezekre a költeményekre, ugyanis külön fordítót dedikált a verseknek.

A végeredmény egyértelműen N. Kiss Zsuzsát dicséri, aki a változatos versformákon túl a Désérable egyik védjegyeként feltűnő szójátékokkal is remekül megbirkózott, míg a prózai részek fordításért Jancsó Júlia felelt.

„Szerelmem, egy napon elérkezik a végzet,
Szerelmünk, e kicsit tébolyult szerelem,
Ha méltó téma is akár hőskölteménynek,
Szerelmem, csak nagy űr lesz majd neked s nekem.

Szerelmesek vagyunk, igazolva e nézet,
Szádat nyakhajlatom gödrében ott lelem,
De mint pestis elől, futamodunk mi még meg
Egymástól, nem a vágy mar farkaséhesen.

Fintort fogsz vágni majd a hallatán e névnek,
Ahogyan nekem is egykor a szájízem,
Keseredik, mikor kimondom a tiédet,
S az undor borzalma fut hátgerincemen.

Szerelmem, állhatunk ellen a feledésnek,
Ha emlék, bármi szép, de múlt a szerelem?
Hiszen a szerelem palimpszeszt, ugye érted,
Felülírja egy új s töröljük teljesen.”

(128-129. oldal)

A regénybéli verseket olvasva a legkevésbé sem érezni egy friss, kortárs hangot, sokkal inkább egy már kanonizált lírai beszédmód biztonságos újrajátszásait láthatjuk bennük, amelyek főhajtásként jelennek meg mindenekelőtt Verlaine és Rimbaud költészete és a XIX. század második felének francia költészete előtt.

Bár a versek színesítik az elbeszélést, a regénynek e téren nincs túl sok bizodalma az olvasókban, ugyanis minden poént lelő ezekkel kapcsolatban:

a beleszőtt utalásrendszereket, a képeket, a versformákat. Egyszóval mindent túlmagyaráz, nem sok szabad értelmezési lehetőséget hagyva maguk után, cserébe időnként kibontakozik egy-egy metapoétikai kiszólás, amelyek a szerző szócsöveként szolgálnak az egyes irodalmi és stiláris kérdéseket illetően: „a szonett, mondtam, kicsit olyan, mint a házastársi szerelem: a szépsége a vele járó kötöttségekből születik.” (97. oldal)

Ezeket az aforizmákat ellensúlyozza a gazdag kulturális utalásrendszer és a sűrű intertextualizálás, amely a francia költőpáros viharos kapcsolatán túl a költészetüket is megidézi, így a sorok között feltűnik Rimbaud A részeg hajója, A Zöld Hordóbanja, Verlaine Őszi chansonja vagy épp a Szaturnuszi költemények néhány felütése. A cím is egy ilyen verlaine-i intertextus, ami egyszerre idézi fel Vasco és Tina románcát, a megszállottságba áthajló őrült szerelmet és a két férfi csatározását. Feltűnik továbbá jó pár – a francia irodalom kapcsán megkerülhetetlen – szerző, így többek között helyet kap még a regényben Voltaire, Victor Hugo, Charles Baudelaire, Guillaume Apollinaire és Roland Barthes, nemzetközi vizekre evezve pedig Pablo Picasso, George Orwell és Ernest Hemingway sem marad említés nélkül. Ez a rengeteg utalás könnyen tűnhet erőltetettnek, azonban a legtöbb szereplő kulturális szférában mozog, így az idézetek és utalások nem rúgják ki magukat a főszövegből, belesimulnak a nagy egészbe, csak a tipográfia segít kicsit a magyar olvasóközönségen.

Az én uram és legyőzőm végső soron Désérable soha meg nem álló billegőmérlege: ahogy az egyik oldalra érkezik egy elbeszélői reformtechnika, egy izgalmas utalás, egy szonett, rögtön be is dob a másik tálcába egy túlzottan didaktikus passzust, egy klisét vagy egy túlkapott drámai fordulatot. Az egymást váltakoztató visszaemlékezések, a szerző végzettségét nem meghazudtoló bírósági dokumentumok, a versek, a néhány oldal különbséggel feltűnő Voltaire parafrázisok és a WhatsApp üzenetváltások töredezettséget adnak a regénynek, mégis van benne könnyed, lektűrre hajazó lendület, ami beszippant ebbe a humort az egyik fő eszközeként kezelő groteszk tragikomédiába.

François-Henri Désérable Én uram és legyőzőm, ford. Jancsó Júlia és N. Kiss Zsuzsa, XXI. Század Kiadó, 2025, 224 oldal, 4.990 forint.

Képek forrása: 21. Század Kiadó