PRAE.HU: Elmesélnéd az olvasóinknak elöljáróban, hogyan kerültél a Helikonhoz?

Szilágyi István, a lap első főszerkesztője indította el a fiatalítást a szerkesztőségben. Korábban az Utunk, majd 1990 óta utódja, a Helikon szerkesztői szinte addig dolgoztak, hogy a redakcióból, kis túlzással, rögtön a Házsongárdba vitték őket. Engem 2007-ben vettek fel, Karácsonyi Zsolt után én lettem a második fiatal. A kiváló tollú, szigorú kritikus, K. Jakab Antal helyére kerültem. Irodalomtörténésznek készültem, 18. századi magyar irodalmat kutatgattam szorgalmasan, amikor megkeresett Szilágyi István.

Mózes Attila tanított meg korrektúrázni: odarakta elém a kinyomtatott, általa gyöngybetűkkel, tollal elvégzett korrektúrát, olvassam újra, van-e még benne javítani való. Sosem érzékeltették, hogy kezdő lennék, míg ők az élő klasszikusok. Bíztak bennem, bátorítottak. Persze, néha, főleg Mózes Attila és Szőcs István vizsgáztatott, kíváncsian arra, mit tudok, mit nem – tizennyolc év alatt senki nem szólt bele, kinek a könyvéről íratok kritikát. Sem Szilágyi, sem Karácsonyi Zsolt.

Utánam aztán érkezett Papp Attila Zsolt, Horváth Benji, László Noémi, André Ferenc, ki hosszabb, ki rövidebb ideig lett a Helikon szerkesztője. Márton Evelinnel, Mărcuțiu-Rácz Dórával (akit tavaly tavasszal Ferencz-Nagy Zoltán váltott) és Nagy Zalánnal olyan csapat állt össze, amit én a Helikon fénykorának érzek – 2016 után megújult az online tér, a korábbi archív, feltöltő oldal helyett egy kreatívabb, lapfüggetlenebb, letisztultabb arculatú portált sikerült kialakítani. Ezáltal bővült a mozgásterünk, és ez kihatott a nyomtatott lapra is, amely 2022-ben új arculatot kapott. Sikerült az 1946-ban indult lapelőd, az Utunk lapszámait digitalizáni, ahogy a Helikonokat is, amelyek elérhetők a honlapon, illetve azt a 12 ezer, addig zsákokban lapuló fotót is jó minőségben elérhetővé tenni a Helikon online-on, amit még az Utunk szerkesztőségétől örököltünk. Hihetetlenül izgalmas kordokumentum 50 év romániai magyar/román irodalmáról, színháztörténetéről, képzőművészetéről. 2025-re elkészült a Helikon repertóriuma, kedvenc olvasmányommá vált, elképesztően sok minden kiderül az elmúlt 35 évről már a névmutató alapján. Természetesen az online, valamint a nyomtatott lapot is el akartuk vinni az olvasókhoz, ehhez rengeteg multimédiás tartalmat forgattunk-vágtunk hónapról hónapra, rendre jártuk Erdély iskoláit. Azt hiszem, igazi csapatként tudtunk együtt dolgozni, lelkesen, szívvel-lélekkel, de kellő alázattal támogattuk egymás ötleteit a lap érdekében.

PRAE.HU: Az irodalom, az irodalmi folyóiratok túlélésével, jövőjével kapcsolatban világszerte ötletelnek a szerkesztőségek. Ti mit találtatok sikeresnek az elmúlt évtizedekben a próbálkozásaitokból? Hogyan kell elképzelni például azt, hogy elvittétek a lapot az olvasóhoz?

Azt gondolom,

a személyes jelenlétet semmilyen online platform nem pótolja. Iskolákba, kisközösségekbe személyesen és rendszeresen eljutni, arcot adni a lapnak, a szerkesztőségnek, meghallgatni az ott élőket, megismerni, mi van a diákok fejében...

Jelen lenni az életükben. Nyaranta, a kolozsvári Magyar Napokon, ahol már három éve a Múzeum Sétányon sátorozik a Helikon, az önkénteseink azokból a diákokból kerülnek ki, akik így vagy úgy megismerkedtek a lappal. Ma már egyetemista, egykori zeneiskolások éneklik a spotot, gyergyói középiskolások fotóznak, őket Evelin hozta a csapatba, egykori szakmai gyakorlatosaink is besegítenek. A Hargita megyei Szentegyházán, ahonnan származom, tavaly májusban volt egy lapszámbemutatónk, kiállításunk: a helyi, ma már csak romjaiban fellelhető vasgyár fotóival illusztráltuk a Helikon gyár tematikájú számát, ezt mutattuk be. Megható volt ott ülni, egyszerű gyári munkások meséltek a ’89 előtti vasgyári életükről, elhozták a gyár lapszéli jegyzetekkel ellátott monográfiáját, felolvastak belőle. Egy idő után megfordult a szerep, mi hallgattunk, ők meséltek, meséltek... megannyi megíratlan történetet. Ilyenkor érzem, hogy van értelme az irodalomnak, van értelme lapot készíteni a 21. században, van helye a gyárnak az irodalomban és fordítva. De persze nem csak sikertörténettel találkoztunk: a szórványban folyamatában látjuk, ahogy egyre nagyobb a nyelvvesztés, egyre kevesebb a gyerek. Ez ellen tehetetlenek vagyunk.

PRAE.HU: A fiatalításra milyen lehetőségeitek, eszközeitek váltak be az évek során?

Kolozsvár egyetemi város, mindig van utánpótlás.

Több mint tíz éve van az egyetemmel szerződésünk. Évről évre fogad a Helikon másodéves bölcsészeket, akik egy évig nálunk tanulják a lapszerkesztés csínját-bínját.

Aki kritikákat ír, vagy próbálkozik verssel/prózával, az is előbb-utóbb a Helikonnál köt ki. A Helikon hasábjain publikált először például a Látó szerkesztője, Codău Annamária vagy Kovács Péter Zoltán, de az utódom, László Zsuzsa, néhány évvel korábban a gyakornokunk volt.

Az elmúlt tizenévben azt is lehet látni, mi az, amire egyre nehezebb rávenni a fiatalokat: hosszabb könyveket nehezebben olvasnak el, és nehezebben vállalják a kritikaírást róluk, ahogy az aprólékosabb korrektúramunka is bajosabb. Szívesebben tudósítanak rendezvényekről, készítenek online interjút, videót. Unalmasabb, időigényesebb munka egy élőbeszéd-interjút leírni, megszerkeszteni, 28 oldalt korrektúrázni. A nyomtatott lap szerkesztési fázisainak megismerése a laptükörtől a szerkesztésen, korrektúrán át a tisztafejig mindenkinek fontos. Egész másként gondolkodunk, ha nyomtatott lapot tervezünk, mint amikor az online struktúrát alakítjuk ki.

PRAE.HU: Mesélnél kicsit arról, hogy miben látsz problémákat, mi az, ami megnehezíti a munkát, esetleg ami egy magyarországi periodikánál nem jelenik meg? 

Az elmúlt tizenöt évben sok minden megváltozott, amihez a Helikon valamilyen formában próbált igazodni. A lapszerkesztés ma már nem csak a lap megjelenéséről szól. Nem elég jó verset-prózát közölni, ezt valahogy el is kell juttatni az olvasóhoz – médiumváltáson estünk át, videót vágunk, podcastelünk, söralátéteket, pólókat, szatyrokat, mézeskalácsot készítünk, amelyek nyomokban irodalmat tartalmaznak. A nagyobb léptékű, a kortárs erdélyi kritika, vers, próza helyzetére vonatkozó ankétok ellenben hiányoznak, olyan jellegű viták, mint ahogy az volt az Igaz Szóban vagy az Utunkban, nem nagyon vannak. Érzem azt is, hogy a kritika nyelve, ahogy ma műveljük, meghatározó kérdés. A kritikus ma már nem élet-halál ura. Felmutathatunk-e az elmúlt 35 évből kritikusi nemzedékeket, más-e a kritika nyelve ma, mint a kétezres évek elején? Húzhatunk-e olyan nemzedéki vonalakat, mint a Forrás-nemzedékek esetében pl. Láng Gusztáv és Egyed Péter között? Gondolunk-e egyáltalán valamit a kritika szerepéről? Milyennek kellene lennie a mai kritika nyelvének? Kinek írjuk? Egyre inkább azt éreztem, ami a Helikon kritikarovatában megjelenik, az a nagyon szűk szakmának szól. A szerzőnek, akiről írunk, illetve annak, aki írja. Meg annak, aki amúgy is olvassa a lapot. 

Erdély-specifikus, hogy az itthoni írói társadalomban mindenki mindenkit ismer. Kevesen vagyunk, mindenki mindenkinek barátja, ismerőse, netán ellensége, ami behatárolhatja a kritika nyelvét/súlyát. De ha ennyiben kimerül a kritika szerepe, akkor valamit nagyon újra kell gondolni. A Helikon olvasóbarát szeretett volna lenni, soha nem csak a szűk szakmához akartunk szólni. Van hosszabb-rövidebb kritika-recenzió is a lapban, próbálkoztunk esszével, klasszikusok újraolvasásával, páros, bíráló kritikákkal pályakezdők és nem pályakezdők könyveiről (na, de kiről mit, mert holnap szembejön az utcán a bírált szerző, le kell ülni vele egy asztalhoz). Az a nyelv azonban, ahogyan ma a kritika megszólal Erdélyben, nehezen jut el az olvasóhoz. S igen keveseket vesz rá arra, hogy rohanjon a könyvesboltba megvásárolni a könyvet. Ezért is döntöttem úgy, ehhez én már kevés vagyok, nem értem és nem érzem az új időket, jöjjenek hát a fiatalok.

Mindemellett Szilágyi Istvánéktól valamiképp azt is örökül kaptuk, hogy ne csak a kortársakra figyeljünk – az elmúlt 100 év erdélyi magyar irodalmáról egyre nehezebb olyan fiatalt találni, aki egy-egy újrakiadás vagy szakkönyv kapcsán érdemben meg tud szólalni. 

Mivel nincs Erdélyben irodalmi múzeum, kérdéses az írói hagyatékok sorsa is.

Ezen a téren úgy gondolom, inkább tudok segíteni, ilyenkor előjön belőlem az irodalomtörténész. Bálint Tiborról, Mózes Attiláról szóló konferenciát szerveztünk az elmúlt években, ezekről könyv is megjelent. Áprilisban Bajor Andor-konferenciát szervezünk – s örülök, ha kortárs író rácsodálkozik a Bajor-szövegek frissességére, humorára. Szükségünk van a történeteikre. Különböző intézményekkel (Erdélyi Múzeum-Egyesület, a BBTE, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az Erdélyi Magyar Írók Ligája) együtt dolgozni, s ezt az irodalmi hagyatékot valahogy életben tartani, gondozni –  ezeket továbbra is örömmel és nagy lelkesedéssel végzem. Idén 100 éves az Erdélyi Helikon, érdemes végiggondolni, az alatt a 18 év alatt, míg megjelent a lap, s amíg voltak a marosvécsi találkozók, milyen céljaik voltak nekik, milyenek nekünk, mi minden változott s mi az, ami ugyanaz 100 év után is. 

PRAE.HU: Ezek szerint nem temeted a lapot.

Nem, dehogy. Soha nem írtak annyit az emberek, mint az Insta és a Facebook idejében. Mindenki számára adott a nyilvánosság, közzé teheti az Insta-verseit – talán épp emiatt fog felértékelődni az irodalmi lapok szerepe, hiszen mégiscsak átesik a szöveg egy szerkesztői szűrőn. Nagy Zalánnak, aki a Helikon fiataloknak szóló betétlapját, a Pavilon 420-at szerkeszti, nem okoz megoldhatatlan feladatot megtölteni a négy oldalt, ömlenek a szövegek a postaládába.

PRAE.HU: Milyen a Helikon kapcsolata Magyarországgal?

A magyarországi műhelyek szerkesztőinek egy részével, Tiszatáj, Kortárs, még Pista bácsiék ismertettek meg, a kapcsolat a mai napig megmaradt. A Helikon ugyanakkor számomra a találkozásokról is szólt. Személyesen megismerkedni műhelyeken kívüli magyarországi szerzőkkel, kritikusokkal, néha egy-egy jól megírt kritika, nekrológ vagy teszem azt indiánregény vezetett el általam nem ismert magyarországi szerzőkhöz, könyvekhez. Közülük nem egy (pl. Száraz Miklós György, Wirth Imre vagy Molnár H. Magor) a Helikon Kemény Zsigmond-díjasa is lett azóta. Az a bizonyos Helikon-reneszánsz azt is jelentette, hogy mindenki mozgósította a kapcsolati hálóját, hozta a jó tollú ismerőseit, barátait, ajánlotta nekik a lapot, s ez kiterjedt Magyarország határain túlra, Felvidékre, Kárpátaljára, Vajdaságra is. S elég gyakran ezek a szerzők a Helikon szellemi holdudvarához kezdtek tartozni, barátságok szövődtek köztünk. Tudnak rólunk, szeretnek a Helikonban közölni, Kolozsvárra járni;  ez a kör évről évre bővül. Abban azonban szkeptikus vagyok, hogy a lapon túl egy erdélyi szerző mennyire számíthat a magyarországi olvasók, szakma figyelmére. Ahogy a többségi román kultúrát szervezők figyelméért is meg kell dolgoznunk.

Hogy mi kell ahhoz, hogy egy Erdélyben élő költő kötete felkerüljön díjazandó toplistákra, írjanak róla a magyarországi szakmai fórumok, meghívják fesztiválokra, legyen közönsége, ha Pestre viszi az útja bemutatóra... nos, ezekről lehet gondolkodni. Hogy ugyanolyan mértékben vagyunk-e kíváncsiak egymásra.

Az erdélyi író szereplehetősége innen nézve nem nagy – az elzártságunk, minden légiesített határ ellenére megmaradt, többségi magyar és román kultúrán belül egyaránt. Egyre inkább úgy látom, a közönségünk itt van, ebből kell főznünk, rájuk kell figyelnünk. 

PRAE.HU: Elárulsz valamit arról, hogy mik Demeter Zsuzsa személyes tervei?

A beszélgetés során sok esetben azon kaptam magam, hogy még mindig jelen időben beszélek a Helikonról. Nehezen engedem el, hiszen az identitásom része. Mindig helikonista maradok, ha úgy tetszik. S ezen nem változtat az, hogy napi szinten már nincs jelen az életemben a szerkesztői munka. 18 éves történetet próbáltam lezárni az elmúlt hónapokban, dobozoltam, megírtam, elbúcsúztam. De a 18 éves kiröppenő gyermeket sem könnyű elengedni, ha másként nem, a hiányával lesz jelen az életünkben. Valahogy így vagyok a Helikonnal is. Soha nem gondoltam volna, hogy nem egy életre szól. Ahogy azt sem, hogy valaha prózaírásra adom a fejem – a Helikonnak ezt is köszönhetem: hónapról hónapra a Helikon online rovatába, a Hátsó ablakba kellett szöveget írni – a szerkesztőségi netnaplóból szép lassan saját történetekre leltem, lassan összeáll egy kötetre való abból a nagyon fura, tabukkal, elhallgatásokkal, de milliónyi varázzsal elegy székelyföldi világról, ami az én aranyfedezetem. És hát marad az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az E-MIL, több mint két éve programszervezőként ott is tolom az erdélyi irodalom szekerét. A többi meg majd kiderül. 

Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra és Szentes Zágon, Helikon archív