A tárlat három meghatározó művészeti csoportosulás – a Mobil MADI Múzeum, a Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) és a Korszakváltó Művészek Egyesülete – összefogásával mutatja be a geometrikus absztrakció és az optikai művészet töretlen erejét. A geometria a világunk közös nyelve, Vasarely „programozott művészete”, a MADI (mozgás, absztrakció, dimenzió, invenció) pedig a mai algoritmusok és digitális tervezési folyamatok őse. A kiállítás egyben emlékeztető, hogy a rend és a játékosság egyensúlya ma is alapvető emberi igény.

A múzeum geometrikus absztrakt gyűjteményéből elsősorban magyar és francia alkotók műtárgyait láthatjuk. Párizsban a MADI olyan jelentős alkotókkal került kapcsolatba vagy állított ki együtt, mint Victor Vasarely, Jean Arp vagy Alexander Calder. A mozgalom itt teljesedett ki igazán, elszakadva a hagyományos négyszögletű képkerettől és a statikus formáktól, és Vasarely is itt vált világhírű művésszé. A kiállítótérbe belépve kisfilm fogadja a látogatót, amelyben a MADI egyik alapítója, Carmelo Arden Quin mutatja be a nemzetközi művészeti mozgalom alapjait, kitérve arra hogy a klasszikus képkeretekből miképp szabadította fel a formát.

A Mobil MADI Múzeum gyűjteményéből válogatott Paola Zorzi alkotás a kiállítás egyik legközvetlenebb utalása a vasarely-i vizuális kutatásokra. A mű nem csupán esztétikai tárgy, hanem optikai kísérlet is, amely a nézőt a megfigyelő szerepébe kényszeríti. A rács-torzítás esztétikája: A sakktábla-mintás háttér és az előtérben elhelyezett lencseszerű kivágások játéka Vasarely híres fekete-fehér korszakát és az op-art alapvetéseit idézi. A mű megmutatja, hogyan képes egy egyszerű matematikai rács a nagyítás és a fókuszeltolás hatására dinamikus, lüktető struktúrává válni. Az alkotás kiválóan reprezentálja a MADI-ban rejlő invenciót: a művész „műszert” épített, amelyen keresztül a valóság érzékelése megkérdőjeleződik. Ez a megközelítés közvetlen híd Vasarely jövőbe mutató elméleteihez, aki a művészetet a tudomány és a technológia határmezsgyéjén értelmezte újra.

A kiállított mű jól szemlélteti a mélységérzetet keltő, egymásba ágyazott sárga négyzetekkel a Poliuniverzum skálázhatóságát (kicsiből a nagy felé építkezést), ami egyszerre matematikai képlet és esztétikai élmény. Saxon Szász János, a magyarországi MADI mozgalom egyik meghatározó alakja és a Mobil MADI Múzeum alapítója. Művészete, például a Poliuniverzum koncepciója, szerves folytatása és modern kiterjesztése a vasarely-i elveknek, mint a matematikai alapú építkezés és a dimenziók játéka.

A kiállítási arculaton és a tárlat főfalán is látható Dagoberto Beccerit műalkotása tökéletes példája annak a gondolati ívnek, amely összeköti a történeti op-artot a mai kortárs geometrikus törekvésekkel.  A sárga-fehér, rácsos szerkezetű elemek egymásba fonódása egyfajta „matematikai tájképet” hoz létre a kék háttér előtt. A mű különlegessége az átlátszóság és a tömörség váltakozása: a rácsos faktúrák miatt a néző tekintete áthatol a formákon, így az árnyékok és a belső terek is a kompozíció részévé válnak. Ez a fajta vizuális komplexitás egyszerre sugároz rendet és végtelen variációs lehetőséget.

Pixel-alapú op-art: A kiállításon látható műveik a vasarely-i egységeket (unite plastique) pixelekké, digitális jellé alakítják, így teremtve meg a „modern labirintust” a virtuális térben.

Fény és mozgás: A MET alkotói gyakran kísérleteznek fényeffektusokkal és digitális animációkkal, amelyek Vasarely korai kinetikus kísérleteinek (pl. a plexi-lapokra festett rétegzett kompozícióknak) a 21. századi folytatásai. A geometrikus rend digitális világunk kódrendszerében is ott rejtőzik.

Benkő Ramóna (jelen sorok szerzője is egyben) „A struktúra szabadsága – a geometria kiterjesztése a síktól a térig” című legújabb munkái a geometrikus absztrakció és Vasarely optikai játékosságát – emelik át a kortárs vizuális nyelvbe.  Bár a művek technikájukban eltérőek, közös bennük a hagyományos képkeret felszámolása. A monokróm formázott vászon belső, kék színfoltjai Vasarely Belle-Isle korszakának organikus, „kavics-szerű” absztrakcióját idézik, a hordozó éles szögei és szabálytalan kerete a Kristály-Gordes korszak szigorú, axonometrikus rendje előtt tisztelegnek. Míg a tiszta szín és az éles szögek fizikai jelenlétével hódítja meg a falat, addig a háromrétegű, lentikuláris és inverz grafikai képinstalláció a néző mozgását hívja segítségül, hogy a fekete-fehér vonalritmusok vibráló, kinetikus élménnyé álljanak össze. A lentikuláris nyomat (ami a néző mozgására változik), a rétegződés és az inverzió (fekete-fehér váltás) pont azt a vizuális vibrálást hozza létre, amit Vasarely a híres Zebra (1937) című művével elindított.  Az alkotó számára a geometria nem statikus állapot, hanem egy folyamatosan táguló struktúra, amely a néző aktív részvételével válik teljessé.

Városi Gabriella „A Vizuális Algoritmus Genezise – Tervezési folyamat Vasarely nyomán” című installációja a művészi gondolat, tervezés evolúcióját teszi láthatóvá: vágóasztalra rendezett „analóg-digitális laboratórium”, amely a matematikai-geometriai rajzoktól a 2D-s terveken át egészen a 3D-s animációig vezeti a nézőt bebizonyítva, hogy a Vasarely által megsejtett „programozott művészet” ma már a digitális genezis valósága.