Március 14-én A rendező, ha nő című kerekasztal-beszélgetéssel útjára indult a FókuszOn című sorozat a Katona József Színház Kantinjában. A Behívó közösségi színházi program keretein belül megvalósuló programban a szervezők, Végh Ildikó, Törley-Havas Sára és Bagossy Júlia nem szokványos, félig-meddig tabusított témákhoz kapcsolódóan terveznek beszélgetéseket. A sorozat nyitányaként Bagossy Júlia (színházrendező), Fodor Orsi (színház-és bábrendező), Gálhidy Sára (színházrendező) és Porogi Dorka (színházrendező) Végh Ildikó (dramaturg, színházpedagógus) kérdéseire és felvetéseire válaszolva osztotta meg gondolatait, élményeit és tapasztalatait arról, hogy milyen kihívásokat, feladatokat, lehetőségeket és gátakat látnak maguk előtt nőként a színházrendezői pályán. Szó esett arról, hogy mit jelent női rendezőnek lenni, mennyiben befolyásolja a nőiség a rendezői munkát, milyen értelemben van vagy lehet más pozícióban egy női rendező egy férfihoz képest a hazai, kortárs színházi világban, milyen módon jelennek meg az egyenlőtlenségek, mik azok az elvárások, amelyeket a szakma és a közönség támaszt a női rendezőkkel szemben, illetve azt is megvitatták, mire volna szükség ahhoz, hogy a színházi közegben biztonságosabb és komfortosabb lehessen nőként alkotni. 

Beszélhetünk-e „női” rendezőről?

Végh Ildikó először azt a kérdést tette fel, hogy egyáltalán létezik-e az a kifejezés, hogy női rendező, van-e értelme és jelentősége az ilyesfajta, nemi alapon történő megkülönböztetésnek. Fodor Orsi felidézte azt, hogy a bábrendezői osztályukban volt időszak, amikor közösen gondolkodtak arról, hogy mit is jelent női rendezőnek lenni, a nőiség többnyire a rendezői munka gondoskodó attitűdjében látták és abban, hogy a női rendezők esetében dominánsabbnak tűnik az a törekvés, hogy szimpatikusak legyenek. Ugyanakkor a saját rendezései során kapott visszajelzések azt mutatják számára, hogy ő inkább androgün rendezőnek mondható, minthogy kevéssé használ a munkája során női energiákat, ám azt is hozzáfűzte, hogy nehéz megragadni, mit is érthetünk női energiákon.

Porogi Dorka azt emelte ki, hogy a jelentős női alkotók rendszerint megőrültek attól, ha a foglalkozásuk megnevezése után odakerült a „nő” szó (pl. írónő, költőnő), mert ez olykor olyan, mintha valamiféle pejoratív felhangja lenne, ehelyett kezdtük el használni a foglalkozás megnevezése előtt a „női” jelzőt.

Gálhidy Sára saját rendezői munkái során leszűrt tapasztalatait osztotta meg, hangsúlyozva, hogy a munkafolyamatok közepette nincs benne az, hogy ő nő, nem ez alapján dolgozik, rendezés közben nem tűnődik ezen, nem reflektál erre.

Bagossy Júlia úgy véli, hogy a női rendezőkhöz sokan társítanak valamiféle gyengeséget, amely azt is magával hozza, hogy a rendezői karakter kevésbé tud kibontakozni. Példaképpen azt említette, hogy amikor a rendezések és a próbafolyamatok során, nyomatékosítási célzattal elhangzik a szájából egy-egy káromkodás, gyakran észreveszi, hogy az idősebb férfiak megmosolyogják, a határozottság megnyilvánulásai is gyengeséggé tudnak alakulni az ilyen szituációkban. Vagyis a „női rendező” kifejezésnek annyiban van létjogosultsága, amennyiben a nőkre másképp tekintenek ezen a pályán. 

A színházi hierarchia és a női rendezők mozgástere

Végh Ildikó Székely Kriszta gondolatát idézte fel, amely szerint a színházi hierarchikus viszonyok között a nőknek nehezebben fogadják el, ha instruálnak. Ebből a gondolatból kiindulva tette fel a második kérdést a beszélgetés résztvevőinek, arra keresve a választ, hogy mik azok a nehézségek a rendezések során, amelyekkel női mivoltukból fakadóan szembesülnek és milyen helyzetekben érzik úgy, hogy más pozícióban vannak, mint férfi pályatársaik.

Gálhidy Sára fontosnak tartotta szóba hozni, hogy van egy újabb hullám, amelyben a nőiség túlhangsúlyozása rajzolódik ki, ő maga utólagos reflexiós folyamatok során sokszor ráébredt az utóbbi időben, hogy egy-egy felkérés arra irányulhatott, hogy a női vonalat erősítse, női témákon és női perspektíván keresztül.

Bagossy Júlia szintén személyes élményből merítve mondta, hogy vannak olyan témák, amikről sokan úgy gondolkodnak, hogy fiatal nő ilyet nem rendezhet. Az ő esetében ilyen volt például Hajnóczy Péter A Halál kilovagolt Perzsiából című regényéből készült előadás.

Porogi Dorka amellett foglalt állást, hogy a kor jót tesz, idősebb rendezőnek – legyen nő vagy férfi – jobban elhiszik, hogy köze van az adott témához, mert a hathetes próbafolyamat nagyon kevés idő arra, hogy a rendező meggyőzze a színészeket arról, hogy releváns az, amit megvalósítani tervez. Azt is hozzátette, hogy a rendezők mindenkor kezdeményező pozícióban vannak, s nagy kérdés, hogy ez vajon nem férfias tulajdonság-e.

Fodor Orsi arról mesélt, hogy sokáig nem gondolkozott azon, hogy mit jelent számára nőként rendezni. Felelevenítette az egyetemi Shakespeare-vizsgát, ahol a Lear királyt választotta, az apa-gyermek viszony izgalmassága miatt, ám abban a vizsgaelőadásban csak nők szerepeltek, mert a karakter számított, az érettség, valamint az apához való viszonyulás tapasztalata. Bár a vizsgarendezés sikert aratott, Székely Gábor kifogásolta a szereposztást, ugyanis ő az apalétre fektette a hangsúlyt, s arra, hogy az összefonódik a férfiléttel. 

A „női rendezések” kérdése – elvárások és felelősség

Ezt követően Végh Ildikó az elvárások és a felelősség kérdése felé vitte tovább a beszélgetés fonalát, azt fürkészve, hogy ha női témák kibontakoztatásának lehetősége jelenik meg egy-egy felkéréskor, milyen elvárásokat pillantanak meg, milyen fajta felelősségérzetet tapasztalnak. Fodor Orsi számára a női témák eddig mindig saját projekteket jelentettek, Virginia Woolf írásaiból született rendezései, mint az Orlando vagy épp a Saját [?] szoba egyaránt egyéni vállalások voltak, nem felkérésre foglalkozott velük. Porogi Dorka szintén maga választott női témákat, sosem mondták neki, hogy foglalkoznia kell ilyesmivel, de számára különösen érdekes, ha egy férfiasabbnak tartott darab női perspektívából szemlélve és a női tekintet szűrőjén át kerül a színpadra. Ami az elvárásokat illeti, Porogi Dorka úgy tapasztalta, hogy a kudarcok és a saját tévedések tudnak igazán jó leckék lenni, azonban úgy látja, a szakmai visszajelzések hiánya a nők számára nagyobb probléma, mint a férfi rendezőknek, mert az a tendencia látszik, hogy a női rendezésekről kevesebb kritika születik.

A visszajelzések hiánya felől a női rendezők tere felé kanyarodott a beszélgetés, Végh Ildikó arra volt kíváncsi, hogy a bábszínházi, kamaraszínházi és stúdiós megjelenési lehetőségek túlsúlya nem mutat-e egy olyan képet, hogy a női rendezőkre kevésbé kíváncsiak.

Porogi Dorka arról beszélt, hogy ez egy nagyon is létező, mondhatni, mindennapi probléma, amely abban is megnyilvánul, hogy vidéki színházakba alig hívnak nőket rendezni.

A kvóták bevezetését ugyan nem tartja szükségesnek, eddigi pályája során azt érzékelte, hogy a női alkotóknak kevésbé van tere a hibázásra is. Ennek kapcsán idézte fel Végh Ildikó Székely Kriszta szavait, miszerint a színházban előbb hisznek egy férfinak, mint egy nőnek és a kudarcot is könnyebben megbocsátják a férfiaknak. Majd – Porogi Dorka írása nyomán – arra kereste a választ, hogy miért hagyják el a pályát a női rendezők. Ennél a témánál Babarczy László szavaihoz nyúltak vissza, aki ugyan támogatta a női rendezőket, kívánta a sikerüket, de azt is kimondta, hogy a rendezés „test-test elleni küzdelem”, amelyben – úgy tűnik – a nők sokszor alulmaradnak, így elhagyják a pályát. Porogi Dorka anyaként átélt személyes tapasztalatát osztotta meg: miután Marosvásárhelyen végzett rendezőként, különféle erdélyi színházakban rendezett, folyton utaznia, ingáznia kellett, amit kisgyerek mellett már nem tudott kivitelezni, mostanság sem vállal évi egy rendezésnél többet. Bagossy Júlia azt is hozzáfűzte, hogy kisgyermekes női alkotókkal is akadnak nehézségek a közös munkában, hiszen az természetes, hogy az anya a lehető legtöbb időt töltené a gyermekével, az viszont problematikus, hogy ez rendszerint anyagi és szakmai veszteségek árán lehetséges csak. 

Az alkotói munka kihívásai és nagy felismerései

Ezután a darabválasztások és a szereposztások kerültek fókuszba, amely végső soron az alkotói bátorság és a felelősségvállalásra való készség témaköréhez kötődik, de az elvárások problémájával is összefüggésben áll. Fodor Orsi a kísérleti témák nehézségeiről beszélt, arról, hogy nem is attól tartana, hogy mi történne, ha bizonyos szerzők művei nyomán készülő előadás-ötletekkel kopogtatna be fővárosi kőszínházak igazgatóihoz, hanem sokkal inkább az invenciózus dramaturgiák szülhetnek konfliktusokat, ébreszthetnek fenntartásokat. Példaként említette a Saját [?] szoba lecture műfaját, aminek elfogadtatása nem volt súrlódásmentes. Azonban arról is szót ejtett, hogy a vidéki színházakban vagy a bábszínházakban más a helyzet, mint a független kőszínházi közegben.

Gálhidy Sára arról a nehézségről mesélt, amelynek forrása az, hogy nem igazán tud a férfiak sztereotípiái felől közelítve gondolkodni a rendezéskor, ezt jól szemlélteti az az eset, amikor Puskás Panni Megmenteni bárkit című regénye alapján rendezett előadást az Örkény István Színházban. A darabban szereplő leszbikus pár tengerparti jelenetében a pár vak tagja monokinizni kezdett – az őt megformáló Zsigmond Emőke ötlete alapján –, ez izgalmas helyzetkomikumot is szült, mígnem az egyik férfi alkotótárs megjegyezte, hogy így a közönség nem fog tudni másra figyelni, csak a színésznő melleire. Gálhidy Sára bevallotta, hogy ez a kommentár számára ráeszmélésszerű volt, mert a jelenet tervezésekor és közben sem merült fel benne ilyesféle gondolat, ráadásul Zsigmond Emőke szemszögéből nézve sem volt diszkomfortos ez a szituáció, ami számára, rendezőként kiemelkedően fontos szempont.

A szereposztások kapcsán Bagossy Júlia megosztotta, hogy szokott szorongani azon, hogy nőre öreg vagy öregedő ember szerepét osztja, ez Szirtes Ági esetében is így volt, még akkor is, ha tudta, hogy az ő számára nem okoz semmiféle gondot ez a szerep. Gálhidy Sára ehhez azt fűzte hozzá, hogy a női szerepeknél van egy markáns, elvágólagos határ, ahonnan a színésznők elkezdenek Arkagyinákat játszani, ez sokszor a rendezők számára is dilemmát okoz. 

Példaadók és inspirációs források

Végh Ildikó ezután a női mentorok, példaképek felé terelte a szót. Fodor Orsi Enyedi Ildikót említette, aki bár nem tanította őt soha, látta már néhány munkáját, ugyancsak inspirálóan hatott Fodor Orsira Demeter Katalin színházi „világteremtése”, de őrá sem mentorként tekint, a szó hagyományos értelmében. Bagossy Júlia azt vallja, hogy a jó színészektől lehet a legtöbbet tanulni. Miután az egyetemen elég hányattatott időszakban végzett (koronavírus, egyetemfoglalás időszaka), rendezői munkája során legfőképp Pálos Hanna, Mészáros Blanka és Gellért Dorottya színészete volt nagy hatással rendezői attitűdjére. Ezzel Gálhidy Sára is egyetértett, kiemelve azt, hogy rá színészek és rendezők is tudnak erősen hatni, név szerint Kerekes Éva, Molnár Erika, Novák Eszter és Enyedi Éva inspirálta őt igazán. Porogi Dorka is azt tapasztalta, hogy a színészektől – nőktől és férfiaktól egyaránt – sokat lehet tanulni, ő viszont Novák Eszterre tekint mestereként, olyan rendezőként, akitől a rendezői „mesterséget” igazán el lehet lesni. Fodor Orsi pedig a tánc felől érkező alkotókra esküszik, Hód Adriennt és Vadas Tamarát gyakran fel is kéri, segítségképp, mert úgy véli, a kortárs tánc közege biztonságos, ott jól megtanulható az egymásra való odafigyelésről. 

Hogyan lehetne komfortosabb közeg a női alkotók számára a színház?

Végül arról kérdezte a kerekasztal-beszélgetés résztvevőit Végh Ildikó, hogy milyen rendszerben, milyen színházi közegben éreznék magukat biztonságban női rendezőkként. Gálhidy Sára azzal kezdte a válaszát, hogy biztonságban érzi magát, de annak örülne, ha nem kellene „mélyíteni a hangját”, amikor valamit el akar érni, de azt is hozzátette, hogy ezzel bizonyára benső munkája is van még. Bagossy Júlia azt a kellemetlen szituációt vázolta fel, amikor egy tárgyalási folyamat közepén, se szó, se beszéd, eltűnik a színházigazgató, úgy látja, ez életkornak és nemnek egyaránt szóló reakció, ám ezen a pályán, ahol az alkotók azt sem tudják, mi lesz velük fél év múlva, különösen kiszolgáltatottá teszi a helyzetüket.

Porogi Dorka leginkább a bizalmat szeretné érezni mások részéről, de hangsúlyozta, hogy azt sem szabad elhallgatni, hogy az egyenlőség férfi és női rendezők között a bérezés tekintetében sem valósul meg, ahogyan ezt informális beszélgetésekből meg lehet tudni.

Fodor Orsi szintén a fizetség egyenlőtlenségét tette szóvá, ami egyúttal azt is jelzi, hogy kinek mekkora értéket tulajdonítanak alkotóként, valamint a tárgyalószobákban meg nem valósuló egyenlőség is gondot tud okozni.

A beszélgetés a közönség kérdéseivel zárult, ahol szó esett arról, hogy mindannyian voltak már olyan helyzetben, ahol az volt a megélésük, hogy nem veszik őket komolyan a színészek, az alkotótársak, vagy épp a technikus munkatársak. Ennek kapcsán nagy kérdés, hogy a fiatal koruknak tudható-e be ez az attitűd vagy inkább a nemüknek. Gálhidy Sára és Bagossy Júlia amellett foglalt állást, hogy a fiatal koruk nagyobb hátrányt jelent. Bár a következő kérdéskör, amely a női rendezők elférfiasodásáról szólt, ezt is valamelyest árnyalta. Az elférfiasodás feltételezett jelensége kapcsán Bagossy Júlia azt mondta, hogy nem is annyira a férfias karakterjegyek kibontakozása tapasztalható, hanem sokkal inkább a „tyúkanyóság” felé tartanak a női rendezők, ám egyelőre ő úgy érzi, mintha minden évben újra kellene kezdenie, azt sem tartja kizártnak, hogy még tíz év múlva is pályakezdőnek fogja látni magát – ezt korának és nemének tudja be.

Fodor Orsi a strukturális problémákra világított rá, arra, hogy az igazgatói pozícióba még mindig többnyire férfiakat képzelünk el, sok nő tart is a vezetői pozícióktól, s ez jogosnak is mondható, hiszen bár ez tűnik a biztos megélhetés és szabadság zálogának ebben a szférában, mégis lehet káros is.

Végezetül a külsőségekkel kapcsolatos elvárásokról beszélgettek, egy közönségi kérdés nyomán, abban egyetértettek, hogy a szexista megnyilvánulások viszonylag gyakoriak, sokszor a technikus kollégáktól érkeznek. Bagossy Júlia azt vette észre, hogy a „nem olyan mosolygós” és zárkózottabb karaktere szakmai téren okozott már veszteségeket. Fodor Orsi korábban a „túl lezser” öltözködésére kapott megjegyzéseket, de – mint mondta – ez a független színházaknál most már nagyon ritka. Porogi Dorka pedig – külsőségek tekintetében – amiatt szenvedett többször is hátrányt, hogy fiatalabbnak tűnik a tényleges koránál.

A FókuszOn első alkalma igencsak ígéretes beszélgetés-sorozat képét vetítette elő, számos, többnyire elhanyagolt vagy elhallgatott témát érintettek a résztvevők. Végh Ildikó kérdései és a Katona Kantin helyszíne olyan biztonságos atmoszférát teremtett, amelyben mind a négy rendező meg tudott nyílni, szembe tudott nézni a saját szakmai életében tapasztalt speciális vagy éppen strukturális problémákkal, és hangot is tudtak adni annak, hogy mik azok a gátak, amelyeket ki kellene iktatni a rendszerből. Mindeközben a beszélgetés mindvégig jó hangulatú, megoldás-orientált volt, a nehézségek kibeszélése nem vált tehetetlen panaszkodássá. Tehetséges és ambíciókkal teli fiatal női rendezők diskurzusát hallhattuk, aligha lehet kétségünk, hogy az ilyen alkotók képesek – akár észrevétlenül is, fokról-fokra – megváltoztatni a jelenleg még meggyökeresedettnek és rögzítettnek tűnő struktúrákat.

A beszélgetésről készült fotók: Rab Zoltán

A borítókép, a Saját [?] szoba című előadásból: Horváth Judit