Ez a fekete-fehér-szürke mappákkal, nyomtatókkal, iratokkal és bútorokkal berendezett iroda, mint később kiderül, egy rendőrkapitányság alagsori vizsgálószobája, ahol gyilkossági ügyben tart kihallgatást két nyomozó. Habár az, hogy egy alagsori teremben vagyunk, csak a dialógusokból derül ki és a hangulat kedvéért jelen van néhány neoncsöves mennyezeti lámpa, a teret valójából a megszokott színpadi sima fehér fény világítja be, nem a kontrasztokat kidomborító vagy olykor fejfájdítóan nyomasztóan villogó neonfények. A zártság és szűkösség érzetét visszahozzák azonban a színészek, akik mindösszesen négyen vannak, mind a négy férfi, és a darab alatt kétségbeesetten telefonálnak, újságot olvasnak, interneteznek, és próbálnak kapcsolatot tartani, felvenni a külső világgal, illetve információt behozni onnan. De mi is tudjuk, hogy próbálkozásuk eleve sikertelen, éppen azért, mert ebben a darabban csak négyen vannak a játszók.

Minden más illúzió. Rájátszanak a film-noir jellegre is: az irodában nemcsak azok a dolgok szürkék, amik hétköznapi életünkben is azok lehetnek, hanem egy cserepes növény is, aminek kitüntetett idézőjelszerepére a rendőrnyomozó egy idegesebb pillanatban fel is hívja a figyelmet azzal, hogy lelöki – arra az esetre, ha a nézők nem voltak olyan szemfülesek, hogy észrevegyék a szürkén fotoszintetizáló alagsori növénykülönlegességet. Hasonlóképpen a fények sem zavaróak vagy különösek, és a zúgó géphangok is csak időnként, jelzésszerűen vannak jelen. Bár egy noir hangulatba beletartozna még a cigifüst is, itt az is csak mint idézet szerepel. A vádlott gyakran kijár rágyújtani egy „dohányzásra kijelölt helyre", ami természetesen nem a magyar kontextusba helyezett kihallgatószoba, és így nem is a színpad tere. Ezek a jellegzetességek összefüggésben állhatnak Dömötör Tamás rendező interjúban közölt állításával, mely szerint a noir műfajnak valójában csak egy külsődleges megidézésére kerül itt sor a díszleten és a jelmezeken, azaz a színpadképen keresztül. Szerencsére azonban rendezésében a noir műfaj jellegzetességei nem pusztán funkció nélküli díszletként tárulnak elénk, hanem a színdarab egyéb részleteiben is tetten érhetők.

A klasszikus bűnügyi történettől a film noirok általában átmeneti, válságjellegükkel különböznek. Egy krimiben a nyomozó egy jól behatárolható, szűk körön belül mozog, ahol viszonylag kevés ember (potenciális elkövető) van. A szükségszerűen elejtett nyomok megtalálásával és helyes dekódolásával ki tudja választani közülük a valódi bűnöst. Ezzel a sémával szemben a bűnüldözéssel vagy átvittebb értelemben az igazság keresésével, megértésével, a világ- és énképünkkel való párhuzamban bármely szempontból felmerülhet kétely. Ahogy ez egy film noirban és a jelen darabban, még nem falbontogató és nyomromboló tendenciával ugyan, de meg is jelenik.

A két rendőr egy fiatal lány elleni brutális gyilkosság elkövetőjének próbál a nyomára bukkanni. Egyetlen nyomuk egy hűtőszekrényen talált telefonszám, aminek tulajdonosát be is hívják kihallgatásra. A tapasztaltabb rendőr (Hevér Gábor) először úgy gondolja, jó tanuló gyakorlat lehet nehézfejűbb, nemtörődöm társa számára a gyanúsítotton hazugságvizsgáló gép segítségével végzett rutinvizsgálat. Azonban rövidesen nem csak a szakmájában még kevésbé agyafúrt társ (Molnár Gusztáv), hanem a mai kívülálló szemével egyébként is anakronisztikusnak ható hazugságvizsgáló gép is kudarcot vall. Ezzel párhuzamosan a kihallgatás során jelen levők párbeszéde által az igazság-hazugság definíciókörének többször is nekifut a darab. Először a dörzsöltebb rendőr magyarázza el a különbséget ártatlan, illemből tett valótlanságok állítása és aljas, az igazságot szántszándékkal elfedő hazugság között. Ez a hazugságdefiníció oximoronná válik, amikor a gyanúsított ugyanezen rendőr szerint bevallja, hogy notórius hazudozó, mivel a kihallgatás nyomása alatt egy ponton kiigazítja vallomását.

A kihallgatás alanya (Mohai Tamás) egy nagyon intelligens, tanult fiatalember egyébként egészen primitívnek tartja a rendőrség eljárását és nyomkövető teljesítménye sokkal hatékonyabb, mint a rendőrségé, csak őt bevallottan nem konkrétan a gyilkos megtalálása motiválja, hanem saját kilábalása a gyanúsított helyzetéből. Ő lehetetleníti el a fent vázolt hazugságdefiníciót, és ő világít rá arra, hogy tettekben is lehet hazudni például a feleség megcsalásával. Nemcsak gonosz szándékkal vagy udvariasságból lehet elferdíteni az igazságot, de az önbecsapás is hazugság. A kérdéskörre – ahogy a film noirok sem – nem ad új választ, definíciót a darab, de érzékelteti, hogy a klasszikus séma tarthatatlan. Végeredményben az igazság kívül reked a színpadi téren megidézett fekete-fehér világon.

A vizsgálószobán kívül reked az akció és a cselekményesség is. Ez és a kevés szereplő eredményezi, hogy mind a négy színész erős karakterformálása és összjátéka súlyosan latba esik az egész játékidőn keresztül. A tét típuskarakterek egyénítése volt, amit a négy kiváló színész remekelve tett meg. Az akciódús események helyett a feszültséget és konfliktusokat az egymásba ütköző érdekek és látszólagosan felszínre kerülő titkok mellett az ismétlések termelik. A nyitó jelenetben például a precíz rendőr bosszankodik a gyilkosság okán sajtóból rájuk vetülő rossz fény miatt. Ez természetes is, csakhogy a kihallgatás további szüneteiben vissza-visszatér ezekre az újsághírekre. Természetesen lehetséges, hogy ez a hivatását komolyan megélő nyomozó valóban aggódik a rendőrség reputációja miatt, és a rá nehezedő nyomás egyre inkább arra sarkallja, hogy gyilkost kell találnia (és nem pedig: meg kell találnia a gyilkost). De a darab megtekintése után könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy az önmagáról elfelejtkező és folyton ugyanahhoz visszatérő aggodalom valami másra utal, és hogy a rendőrség hírnevének ismételt emlegetése csak valami másnak az elfedésére szolgál. Arra, hogy valójából konkrétan ez az eset és a belőle kilobbanó botrány zaklathatta fel.

A szakértő kriminológus a darab során viszonylag későn tűnik fel a különc szobatudós típusát megtestesítendő, amit Thuróczy Szabolcs egy kicsit a harsányan anekdotázó kocsmai szóvivő alakjával fűszerez. Ő jellemével és tolószékével is a kívülálló szerepét tölti be. A négy szereplő közül ő az, aki valóban a tényekkel foglalkozik és azokról ad tájékoztatást, mégis ő az, akinek a legkevésbé adnak a szavára. A gyanúsított ugyanis egy olyan betegséggel küzd, aminek figyelembevétele teljesen ellehetetlenítené a hazugságvizsgáló gép használatát. A professzor lehetne akár a darab rezonőrje is, hiszen egy ízben tanúnak hívják be, a fenti okokból kifolyólag pedig kimarad a konfliktusokból. Ahhoz azonban, hogy rezonőr lehessen, szükség lenne a darabban egy morális mércére – ami viszont éppen a szemünk láttára dől meg.

Mindezekkel párhuzamosan a butábbik rendőr sem pusztán azért van jelen, hogy színesítő párja legyen a vizsgálat valódi lefolytatójának. Sőt, bizonyos szempontból úgy is mondhatnánk, a Kihallgatás? az ő jócskán megkésett felnőtté válásának története. A gyilkossági eset végeredményben tanulópélda lesz számára. A darab végére megérti, mi az igazság, vagyis azt, hogy ebben a szobában nem is az igazság keresése volt a lényeg, hanem annak a szerepnek (ha úgy tetszik hazugságnak) a fenntartása, hogy a nyomozók az igazságot kutatják fel.

A Kihallgatás? című krimi bár lehet, hogy nem hagyja el a zárt doboz területét, de nyelvi igényességével, típuskaraktereinek újragondolásával és életre keltésével, a film noir jellegzetességeinek szerves beépítésével, egyúttal idézőjelbe tételével egy igényes, szórakoztató darabot tekinthet meg az Átrium Film-Színház közönsége.

Dömötör Tamás: Kihallgatás?

Előadják:
Mohai Tamás

Molnár Gusztáv

Thuróczy Szabolcs

Hevér Gábor

Rendező: Dömötör Tamás

2017. április 4.

Átrium Film-Színház

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Fotó: Kolbe Gábor