bezár
 

Folyóiratok

Petőfi Oroszországban

Míg Petőfi a többiek dolgozatában a vérével írta a földre, hogy szabadság, magyar nótát énekelt, pipázott, majd utolsó üzenetét írta Szibériában, aztán a cár eljött hozzá, és megfojtatta, mert a szíve legyőzi az elnyomást, de Petőfi a vörösbort ráöntötte a cár szakállára, börtönőrök settenkedtek körülötte, de Petőfi csak fújta, fújta, míg eljött az utolsó pillanat, és megjelent a Trianon utáni Felvidéken. Zsávolya Pista, Szmodics Tibi, Kenessey Gyuszi, Veress Jancsi így egy másik halált ajándékoztak Petőfinek, egy méltóbb és dicsőbb véget Szibériában vagy a Felvidéken, potyogtak a könnyei Zalán tanár úrnak, ez szép, mondta. Újratemettük a költőket minden magyarórán, jutott egy minden hétre (Vörösmarty, Arany János, Tompa), a szabadságharcban ottveszett a szívük, mondta Zalán tanár úr, a háború után ottveszett talán Zalán tanár úrnak is, a testvérei elhagyták, Magyarországra költöztek, a lányát Holiček úr, egy Brünnből jött cseh gépész kísérgette. Csak én nem tudtam a dolgozatra felkészülni, minden gondolatomat lefoglalta Csernaiék szeánsza, Petőfi túlvilágról küldött üzenetei, sejtettem, nem való nekem a gimnázium. Így értettem nagy költőnk utolsó, homályos szavait.

A lelemények, amelyet a legelső felolvasók találtak ki (Piripovics Oleg ezredes, a reszkető rabok, a vigyor Piripovics ezredes ajkán, a hó alatti fogolytábor, a titkos orosz szűrőállomások), mint a folytatásos regényekben, a Verne Gyula-füzetekben vagy a Buffalo Billben hétről hétre ismétlődtek. Mikor a felolvasások az R betűhöz értek, én is belevágtam a bevezetésbe. Veszélyben volt, vérzett a haza. Szörnyű idő volt. Bem apó seregét már a Kárpátokhoz szorították az oroszok. A lovát kereste Petőfi Sándor. De nem volt lova. Akkor így szólt magában…

Ki hallja ezt, kérdeztem magamban dermedten, ha kihallgatom valaki gondolatait, hogyan írjam le, hisz nyíltan csak a szellemek beszélnek a szeánszokon, bár lehet, hogy ők is eltitkolnak valamit. Ha én egyedül maradtam valahol, úgy éreztem, az ijedtség helyett meg kell keresnem más valaki titkát (Angolkönyv, levelek), mintha én soha nem tudtam volna egyedül maradni. Még a kukoricásban sem, egyetlen mondat erejéig sem. A tollam végét rágva megjelent előttem, mint lehetséges elbeszélő, a rejtélyes, a titokzatosan hazatért Bujdosó-dédpapa, de tőle elborzadtam. Olyan fiút kell találnom, aki szereti mások gondolatait, de a magáét mindig szégyelli, de ebből sem derengett fel egy bevezetés. Már az Sz betűs felolvasásoknál tartott az osztály, de én ihletért csak a János vitézt olvasgattam. Úgy éreztem végül, hogy már minket 4/A-sokat kergetnek a kukoricás szélén, mi kezdjük meg az utazgatást az orosz birodalomban, Zalán tanár úr seregét szétverték, hallottam már álmomban is, de aztán jött Szmodics, Tardos, és egyre közelebb került az én felolvasásom. De hát az osztálytársaimat mégsem indíthatom el a menetoszlopban, amely majd Petőfivel érkezik meg Szibériába, hiszen 70 év választ el minket (mint engem attól a fiútól, akinek a gondolatairól beszélek). De már Tolnay Mikin volt a felolvasás sora, gondoltam, majd jó nagy hóesés lesz vagy a föld mélyén fogunk utazni Szibériába, ahol majd senki nem ismer fel senkit.

Kihagyhatnám a dolgozatból most mindazt, amivel az 1922-es Zeitgeistnek akartam megfelelni, de ma már Zalán tanár úr megnyerésére tett igyekezetemre is büszke vagyok (önzetlen fáradozás volt, hisz a dolgozat felolvasása után kitettek a líceumból), és azt se szégyellem, hogy mikor nem tudtam egy mondatot befejezni vagy egy bekezdést, idéztem Kenessey Gyuszi, Szmodics Tibi, Veress Jancsi mondatait, vállalván, hogy az elbeszélés minden nehézségén akkor is a hagyomány lendített túl. Ahogy Zalán tanár úr megjegyezte, dolgozatomat a többiek fogalmazásából fűztem össze, mégpedig úgy, hogy hű maradtam mindegyikhez. Ezért is kedvelem ezt a munkácskámat.



Veszélyben volt, vérzett a haza. Elközelgett a szörnyű idő. Bem apó seregét visszaszorították az oroszok. Végveszélybe jutott a nemzet minden elgondolása: Lánchíd, Nemzeti dal, reformkor, János vitéz, 12 pont, Kossuth.

Mi, magyar rabok, láttuk, hogy itt van a nemzet költője.

– Ez a Petőfi Sándor már nem él – mondta.

De csak tettette magát Petőfi Sándor, ahogy az ezredes szavait meghallotta, és mikor látta, hogy a menetoszlop már indul, és a reszkető nép reszket, felpattant, letörölte a homlokáról a vért, és így szólt:

– Élek.

A sebesülteket Piripovics ezredes kísérte.

Piripovics Oleg kihúzta magát a lován, arcába a szája ferde vigyort vésett (mosolya sebhely volt vagy vigyor, ki tudhatná), micsoda csúf ember, gondolták a reszkető rabok, míg Piripovics rendelkezett, menjen az új rab is a többiekhez. A reszkető rabok csak reszketettek, de bátran kihúzott derékkal Petőfi Sándor közibük lépett, íme, ilyen a magyarok költője, gondolta Piripovics, és nem is mert közbeszólni, amíg mi paroláztunk, szervusz Sándor, szervusz nép. De Piripovics Oleg ezredes megrázta magát mégis, meglengette a korbácsát, a reszkető nép reszketett. Sándor a sor élére állt.

Kelet felé tartottunk, rónán át, bércen át, Piripovics lengette a korbácsát, kutyák meglakoltok, mormogta oroszul, mígnem megérkeztünk Havasalföld határához, de csak mentünk tovább. Vagy mindig visszafelé, magyarázta Cyprian atya, a lánglelkű pap, aki részt vett a forradalomban, és Hell Miksánál tanult geológiát és csillagászatot. A hóba taposott ösvényen libasorban haladtunk előre, elöl az ezredes, majd Sándor, utána Cyprian, a lángpap, a hófalakon át a másik vállát is alig láttuk, mellettünk, egy másik hófolyosón idegen beszéd ért el hozzánk, talán olasz hadifoglyok, magyarázta Cyprian atya. Havasalföldön is tél volt, itt már embereket is láttunk, a népek búzát arattak a hóesésben, hullottak a szemek a kalászokból, mint a hópelyhek, néhányan megfagytak közülünk, az ezredes csúf volt, a vigyor a jobb orcájára fagyott, a reszkető rabok reszkettek, de csak mentünk tovább.

Moldvában északra fordultunk, de ki tudja, hisz ebben az országban embert nem láttunk, a hó egyre magasabb lett, csak a kalapunk hegye látszott ki, mentünk előre, néhányan megfagytak közülünk, milyen furcsa, gondoltam, régóta se éhséget, se szomjúságot nem érzünk, csak meneteltünk, legelöl az ezredes korbáccsal, utána Sándor, kihúzott derékkal, utánuk a lángpap, Cyprian atya. Lehet, hogy az oroszok a megtévesztés közben akarnak megölni, mondta Cyprian testvér, talán körbe-körbe járunk a hóban, ott járunk, ami nincs. Még lobogott bennünk a szabadság, de éreztük, nem sokáig. Piripovics ezredes vigyorgott, talán ráfagyott az arcára a mosoly, gondoltuk, néhányan megfagytak közülünk, mióta elhagytuk az aratókat Havasországban, a ködben és a hóban nem láttunk senkit.

Nos hát ment a sereg, csak ment, mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét, de a hóesés nem szünetelt, amerre mentünk, nem láttunk teremtett lelket se, egy kis harangzúgást hallottunk a fejünk fölött, de lehet, hogy csak a felhők reszkettek. Sokan megfagytak közülünk, másokat a honvágy emésztett, de nem fogyott a magyar sereg, újak és újak csatlakoztak hozzánk, magyar honvédek. A magyarok nem adják könnyen a szabadságot, rikoltott a mi költőnk, Sándor. Pedig az új fiúk mások voltak, talán nem is a mi háborúnkból valók, talán nem is igazi honvédek, lövésektől véres a ruhájuk, gránát roncsolta szét a fejüket, a lábukat, volt olyan, aki a fejét vagy a lábfejét a kezébe hozta, mégis, hej, mennyire megörültünk nekik!

Mit adnék én, ha egy kisleányt láthatnék, lehetne szőke, barna vagy tatár is, a fiúk nevettek, a hó egyre magasabb lett, mentünk, meneteltünk a fehérségben, harangzúgást hallottunk a magasból, a lángpap mondta, évek teltek el, azóta vándorlunk a hóesésben, Sándor büszkén ment előre, egyszer megláttuk a hóban saját nyomainkat, ki tudhatja, hányadszor járunk körbe-körbe, de ekkor hirtelen az ezredes, korbácsát lóbálva, megálljt parancsolt. Az út fenyőfák között kanyargott, a bajszunkról leolvadt a jég, félhomály volt, mintha a hó már nem is tudna ily mélyre hullani. Sándor haladt elől, a lángpap magyarázta, amit Hell Miksától tanult, mert az oroszok, mondta, eltakarták a csillagokat, hogy ne tudjuk a helyet kiszámítani. Alattunk langyos volt a föld, párás a levegő, egymást se tudtuk megkülönböztetni, én már réges-rég senkit sem ismertem fel a régi arcok közül.

Jött a szűrőállomás, oroszul kiabáltak, látom ám, a katonaruhám se a régi, a bajszom odalett a hóban, az ujjaim megvastagodtak. Derék magyar katonák, mi lett itt mibelőlünk, látom a tükörben, a szemem se a régi. A kékségébe, talán a körben járás, az örökös megtévesztés miatt zöld pontok keveredtek, talán már nincs is olyan szemem, ami sírva tudna fakadni. Elvittek néhányat közülünk, majdnem a papunkat is, mert Mályi Géza, a kirendelt cári hivatalnok észrevette, hogy Cyprian nemcsak forradalmár, hanem pap is, a híres Hell Miksa tanítványa. Unokatestvéred vagyok, kiabáltam, nem ismersz fel, de Géza nem ismert fel, csak sírva fakadt, és elengedte a papunkat, most már nem lesz nagy baj, mondtam a többieknek, egy rokonom van itt, Mályi Géza. A világszabadságért szenvedünk, kiabálta Sándor, Mályi Géza értette, hogyne értette volna, de csak bólogatott, míg kiszuperáltak néhányunkat a csoportból. Mentünk tovább, a szűrőállomáson lovakat adtak, tiszta alsót, számot és egy kis iránytűt, mert az orosz akadémia, közölte a lángpappal Mályi Géza, támogatja Cyprian atya kutatásait.

A maradék ment tovább, talán lefelé, talán felfelé, Piripovics ezredes vigyorgott, a csillagokat a felhők takarták vagy a köd, évek óta napot se láttunk. A megtévesztésben az orosz akadémia is részt vesz, mondta a lángpap, az iránytűben semerre sem mozdul a mágnes. Egy szakadék szélén a madarak a fákról a nyakunkba hullottak, meg kellett ölelni őket, ekkor láttuk, szépséges orosz lány mindegyik. Nem volt gyerekség ez a megrohanás, nemsokára lett is szörnyű rendzavarás, az ezredes fütyült, a korbácsát lóbálta, arcán a vigyor olyan volt, mint a sebhely, de a lányokat mind a nyeregbe kaptuk, és mentünk Sándor után előre. Megöltük magunkat, mesélte a sok lány, mert nagy volt az éhezés odafönn, néhányan a madárból lett lánnyal belevesztek a ködbe, de a maradék elérte az új szűrőállomást.

Volt itt egy posta, kerestük is a leveleinket, de üzenetek, levelek csak a lengyeleknek és a franciáknak jöttek, róluk a rokonság tudta, hogy Szibériában vannak, annak is a mélyén, az Alsóvilágban, lett ám magyaros kurjongatás, oroszok, az anyátok, hova hoztatok minket? A lengyelek nevettek rajtunk, hiszen a lángpap úgy jósolta, még Tatárországban vagyunk, ahol a föld fölött csak medve és füge terem. A mosdóba, a tükörhöz futottam, kerestem az arcomat, de csak másokat, magyar, lengyel, francia, olasz foglyokat láttam. Mályi Géza kihallgatott minket, szomorúan, ahogyan csak tud egy (volt) magyar pap, bánatában elmondta, hetven év telt el, hetven éve bolyongunk Piripovics ezredessel, nem is élnek azok, akiktől mi, magyar foglyok, leveleket várunk. Csak Sándort keresték hangpostán, verseket kért tőle egy médium, és ő küldött is: Kis furulyám szomorúfűz ága, Kakasszóra hajnal ébred, Hortobágyi kocsmárosné, Meredek a pincegádor, Te, szívemnek szép gyönyörűsége. Hadd higgyék az otthoniak, hogy nekem jó kedvem van, magyarázta Sándor, és aztán jól elfáradt, amíg a sok éneket lekopogta az ujjaival, Mályi Géza a könnyeit törölgette, kiengedett minket az állomásról, kitöltötte a pászportot, jó magyar vitézek, áldjon az Úristen titeket, de a lányokat nem engedték velünk, sőt azt suttogták, mind megölik őket.

Az Alsóvilág palotáját egy tó mellett találtuk, az ezredes megálljt intett, korbácsát fitogtatta, vigyorát meregette, oroszul szónokolt, reszkettek a reszkető rabok. Mi ez a fényesség, kérdezte a derekát kihúzva Sándor, talán elmúlt a szörnyű idő odafönt, győzött a forradalom? Piripovics ezredes nem is válaszolt (talán nem is tudott magyarul?), és láttuk, a palota tornyaira nagy fényesség ereszkedik, a lángpap elmagyarázta, nagy győzelem történt ott fenn, Magyarországon, ennek a győzelemnek a híre ért el Alsó-Szibériába. Hej, megörültünk! A palotában egy szőke asszony hevert csupa selyemvánkoson, takarója egy csipkefüggöny volt, de beteg volt ez a derék szép asszony, még a kertjében sem dolgozott, mint aki rosszul lett hirtelen, szétszórta a kapáját, ollóját, vödrét a kastély pitvarán. Odalépett az ágyához Sándor, hiszen hitte, amit mondtak a franciák, hitte, amit mondtak a magyar szellemidézők, hetven év telt, az ő Juliskája a gyászfátyolt a sírjára ráterítette, férfiember úgy vigasztalódik, ahogy tud. Nem is maradt sokáig beteg a szép asszony, virágot szedett, Sándornak bokrétát font, de csak a begyes tartása volt magyar, lengyel tábornok özvegye volt, a száműzöttek kenyerét ette az Alsóvilágban, ha a kastélya előtt fogolytranszport haladt el, azokkal vigasztalódott. Mi is megvigasztaltuk a szépasszonyt, elmondta, hogy az Uráltól nyugatra, egy Bulgari nevű hely alatt vagyunk, de Piripovics (talán tudott magyarul?) rittyentett az ostorával, a félelemtől Jablonka elájult. Ekkor robbanást hallottunk, a kastély megett bedőlt a föld, és egy sereg szedett-vedett nép zuhant le Jablonka kertjébe. Érzem, hogy magyarok ezek, kiáltotta Cyprian testvér, ez az a hely, a Bulgari nevű város, ahol a régi jó barát, Julianus atya megfordult, ahol magyarokat látott, most bemenekültek a föld alá, mert jönnek a tatárok! Akármilyen furcsák voltak az új fiúk, ahogy a lovakhoz léptek, ahogy megfogták a kötőféket, ahogy a nyeregbe pattantak, láttuk, hogy jó magyarok. Piripovics a korbácsát suhogtatta, vigyorát próbálgatta, de nem ment semmire, hallgattuk, hogy a magyarok milyen pusztításról, dúlásról számolnak be, istenem, sóhajtozott Cyprian testvér, bár tudnék az egyik állomásról Béla királynak üzenni.

Az engedetlenségért Piripovics ezredes megtizedelt minket, a reszkető rabok reszkettek, a maradék vonult tovább, elöl az ezredes, utána Sándor, mögötte a lángpap. Hej, mi jön még, sóhajtoztunk, a lángpap már nem mert nekünk jósolni, hiszen az oroszok a kanyarokkal, kerülőkkel csak megtévesztenek, még az is lehet, hogy a kastélyban hamis hírekkel ámítják a katonákat. A hőség egyre borzasztóbb lett, a magasból semmi hang nem szűrődött le, mikor láttunk egy magányos pásztort, aki az út szélén farkasokat legeltetett. Piripovics odament hozzá, kérdezgette, úgy látszik, a megtévesztésben ő is utat tévesztett, faggatta a pásztort, de az mintha halott lenne, egy hangot se szólt. Talán halott is volt, hisz a lángpap megmondta, a halottak nem rohadnak el a levegőben, hisz mi is megyünk előre. A hőségben néhányan odavesztek, hátrahagytuk ezeket, Piripovics vigyorgott, szorosan utána vonult Sándor, mögötte Cyprian atya. Az egyik völgyből újabb magyar katonák kerültek hozzánk, de se megölelni, se megcsókolni nem volt időnk, beértünk a harmadik szűrőállomásra.

A megtévesztés fokozódott, de most az ezredest szűrték ki, nem minket, így volt időnk, a postán szellemüzeneteket küldtünk. Találtunk Nógrádban egy jó halottlátót, utána csak lődörögtünk. Hallgattuk a pletykákat, mesélték, az ezredest kínozzák, a vigyort mostantól majd a másik arcán viseli. Mályi Géza a helyén volt, a szokott módján búsult, jaj, fiúk, magyar fiúk, mondogatta, adatokat most nem is kérdezett – mi a hír az otthoniakról, milyen nemzetiségekkel találkoztunk –, elmondta, ő se érti, mi folyik itt, de óvakodjunk a női ügynököktől. A tetvetlenítő most zsúfolva volt angolokkal és németekkel, angolul csak Sándor tudott (jól jött most Shakespeare!), a németekkel Cyprian atya társalgott, érdekelték a csillagászat és a geológia eredményei, de a németek orra-füle lefagyott, nem is volt kedvük a haladásról beszélgetni. A forradalom megy előre, a tudomány megy előre, örvendezett Sándor, úgy látszik az angolokban még maradt önbizalom. Örömében el is küldött néhány verset az otthoniaknak, A tél halála, A nemzetgyűléshez, Toborzó. Cyprian atya kereste a módját, hogyan, milyen úton küldhetne üzenetet IV. Bélának, de a tudomány még nem jutott idáig. Elénekeltük hát a Himnuszt, hogy védje a nádort, aki a seregével a Vereckei-hágónál várakozik, és aztán jött a tizedelés, letartóztatás, szuperálás, Mályi Géza könnyes szemekkel búcsúzott a halálba indulóktól.

Mentünk tovább, velünk Piripovics ezredes, a vigyor most a másik arcán volt, az ezredes mögött ment Sándor, Sándor után Cyprian atya, a mi lángpapunk, így vonultunk tovább maradék magyarok. A föld belseje felé haladunk, magyarázta a lángpap, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, elérjük a földköpenyt, mondta, a hőség egyre kibírhatatlanabb lesz, de mit akarnak az oroszok, talán elevenen megfőznek minket. De csak halkan morgott, hisz az egyik német tiszttől kapott egy fizikakönyvet, gondolta, majd ebből is idézni fog, ha nyugodt helyet találunk, s akkor ő, Cyprian atya megírja majd egy magyar forradalmár emlékiratait. Mi Sándorra hallgattunk, aki azt mormogta, hamarosan a holtak földjére, majd Boszorkányországba érünk, aztán kijutunk a tengerhez. Azon pedig átjutunk, ne legyen magyar vitéz a nevünk, ígérte. Tizenketten voltunk csak, a többség odaveszett a fagyban, a hőségben, a szűrőállomásokon, vagy ki tudja, hiszen senki se számolta őket, a lemaradottak azt hihették, mi maradtunk le. Egy kőszirtnél láttuk Bakunyint, az orosz forradalmárt, vasbéklyó volt a bal lábán, vasbéklyó volt a jobb lábán, készítette írásban a gyónását a cárnak, mert hiába mentünk, mentünk, mélyen a földköpeny alá, valami derengés vett körül minket. Ennek a fényénél dolgozott Bakunyin. Ebben a fényben meneteltünk.

A lovaink fáradtak, eszembe jutott ekkor, ezek a lovak sohase éhesek, de hát az utazás alatt mi sem ettünk semmit, itt álljunk meg, intett Piripovics ezredes, talán éppen Moszkva alatt voltunk, mert felülről szörnyű harangzúgást hallottunk, bim, bam, és valami éktelen csikorgást. Itt álljunk meg, mert itt van a lift, ezzel megyünk tovább…



Az osztályból kirobbant a nevetés, a sok-sok kuncogás egyetlen pillanat alatt változott nevetésfolyóvá, hangzavarrá, egy perc múlva már a könyveket dobálták. Felugrott az asztalra Kemény Gyuszi, és kiabálta, micsoda hülyeség. Pont jókor, este nem tudtam a liftnél folytatni, a kollégiumban azzal feküdtem le, majd a szünetekben befejezem az orosz–magyar tudományos expedíciót. De csak bámultam az üres sorokra, pedig ma is lesz “gyászperc”, gondoltam szorongva, Petőfi az én füzetemből indul Szibériába. Egyest kaptam Zalán tanár úrtól, nem azért, mert a liften nem jutottam túl, hanem mert dolgozatomban parodizáltam a többiek munkáját és Verne Gyula-szerű kotyvalékomban a magyar történelemből űztem gúnyt. Most pedig kedvem támadt mégis folytatni.



A lift régi vasrácsos szerkezet volt, olyan kopott, mint a szűrőállomások, de tábla hirdette magyarul és oroszul, hogy üdvözöljük a magyar–orosz tudományos expedíció résztvevőit. Az oroszok között Mályi Géza ült, kérdezgette, mi a hírünk otthonról, milyen nemzetiségekkel találkoztunk. Sándorhoz fordult, azt mondta, micsoda megtiszteltetés neki, hogy ilyen költővel utazhat. Cyprian lángpap az oroszokat faggatta, talán tudósok ők, ezért félretett minden ellenszenvet, de ők csak néztek mereven maguk elé, nem tudtak németül, de még latinul sem titkos expedíció, gondoltuk, visznek bennünket a föld belsejébe. Csak tudnám, milyen lehet a tavasz kint, sóhajtott Sándor, én néztem a többieket, a magyar maradékot, hárman a tatár támadáskor menekültek a föld alá, egy fiú jött a későbbi háborúkból, mi pedig hárman a szabadságharcból, Cyprian atya, Sándor és én, az ő nevükre még emlékeztem, csak a sajátom nem jutott az eszembe.

Énekeljük a Nemzeti dalt, tanácsolta Sándor, de Piripovics ezredes csendet intett, a lift megmozdult, az oroszok a műszerekre figyeltek. Talán van egy nagy lyuk a földben, mondta Cyprian atya, oda építették az oroszok ezt a liftet, hogy csodálkozna most Hell Miksa, aki a földfelszínen kutatott egész életében. De ekkor a kötelek elszakadtak, csengett, bongott az egész lift, láttam most Jablonka arcát, láttam a madárból lett orosz lány arcát, eszembe jutott, hogy tizenhat éves se voltam, mikor bekerültem a föld alá, talán meglátom most a saját arcomat is, de a robbanás után körülvettek a föld gondolatai, segíts meg, uram, imádkoztam. Mindent beburkolt a fehéren lobogó tűz, és látom ám, hogy Piripovics ezredes halott, az oroszok halottak, Cyprian atya egyik lába elrepült, de ekkor mi, magyar katonák és Mályi Géza megragadtuk a műszerfal kallantyúit, és sodort bennünket a robbanás és saját szabadságunk a föld másik oldalára.

Ha nem is érünk Tündérországba, de legalább Amerikába eljutunk, sóhajtott boldogan Sándor, pedig mi szorítottuk a műszerfal kallantyúit, és zuhantunk, föl vagy le, ki tudja. Amerikában szabadság van, örvendezett a lángpap, aki még nem látta, hogy elröpült az egyik lába, én a napfényre gondoltam, féltem, megvakulok, ha újra látom, de mielőtt a műszerfal elérte volna a felszínt, megakadt valahol.

Jobb lenne a hatóságoknál jelentkezni, sóhajtott Mályi Géza, megrekedtünk az amerikai hálózatban, börtönjárőrt kell keresnünk vagy egy illetékest, fel kell magunkat adnunk, borongott szomorúan. Az alagútban sötét van, akár egy bányában, suttogta Cyprian testvér, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, de egy szép, kivilágított folyosóra értünk, a csövekből ömlött a fény. Angol szavakat, vidám ricsajt, pohárkoccintást hallottunk egy ajtó mögül, mindenki örült, mindenki tapsolt, tudjátok, miért kiabálnak, kérdezte Sándor, aki értett angolul (Shakespeare-fordító!), szilveszter van, és itt, Amerikában az új évezredet ünneplik.



Részlet a szerző Esőváros című regényéből.

A könyv a Magvető Kiadó gondozásában 2004 tavaszán jelenik meg.



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés