Folyóiratok

Mely sivár világ ez a mai!

Megvan a testnek mindene. A mutató ujj (de akár egy másik ujj) egyetlen gombnyomásával elénk kerül a táplálék, s ismét egy más gomb nyomásával eltünik a mosatlan. Ismét egy gombnyomás, s színes kép- és hangözön borit el; csudálatos masinák röpitenek röpke pillanatok alatt a Föld tulsó felére.

Bámulatos, hol tart manapság a Homo Sapiens!

De ah, a léleknek - a léleknek nincs igaz tápláléka már!

Pedig nem vala mindig így.

Az anyag, mit manapság fütésre használunk, s miből millió tonnákat bányászunk elő a mélyrétegekből, egy régi világ flórájának és faunájának maradványa.

A felülkerült földrétegek tele vannak az óriás emlősök maradványaival, s azokkal együvé temetve egy elmult világnak egész összes növényzete, fajonkint összegyüjtve, lenyomtatva annak erezetében. A kéreg tele van írva betükkel, tudósitásokkal, miket e régmult kor eme másiknak hagyott hátra: örök-halott és örök-beszélő tanujelekkel.

E fölött élünk mi, a ma urai. A mi fölött járunk, az a tegnap.

Milyen lehetett az a tegnapi világ?


Tizszerte magasabb volt a szellemi légkör, mint most, s annál fogva az ég nem úgy volt kék, mint manapság, hanem színe árnyaltabb volt, s folyton változó, a párzásra kiszemelt nöstény szemének függvényében. A Nap - lángoló szekér; a Hold - fakó ezüst, mely beragyogta az éjszakák magányát, s utat mutatott az éji vándornak.

A légben a kor madarai röpködtek s daloltak örökkön mézédes hangon: a pterodactylusok, pteroiambusok és pterotrocheusok.

Ez Phantasia világa.

Furcsa álom a teremtő istenségtől.

Miket most mint törpe, funkczionális harasztokat, zsurlókat ismerünk, akkor ornamentális, óriási szálfák, toronymagasságu bokrok valának. A sűrü éleny kedvez az egzotikus flórának.

S minő csoda alaku növények! Micsoda táj!

Metaphorák és metonimiák törnek büszkén a bíborló elváráshorizont felé. Amott hatalmas allegóriabokor zöldell, még odébb óriás, vastagtörzsü fa, minek neve katharsis, s melyet analógiák fonnak be, s csüggnek róla mint hatalmas liánok. S mindet befonja a repetito, eme növényvilágnak architectora, mely gyökereket hajt minden ágból, a hány gallya, annyi törzse, mig beépiti, áthidalja indázó oszlopaival a rengeteget. Hol megszakad az erdő, az anaphora meg a kataphora virága disziti a rét pázsitját, mely növények csodálatos simbiosisban élnek, és egymás nélkül elpusztulnak. Ott virul az Epitheton Ornamentalis, melynek fajtája minden színben tenyészik, s egyeseknek az illata bóditó és elvarázsoló, míg mások dögletes lehelletet árasztanak magukból.

A tavon, mit az inspiratio patakjai táplálnak, repülni nem tudó vizimadár uszkál: a Spondeus Ordinaris; a fövenyt apró csigák boritják, a Conis Pirricheus meg a Conis Molossus.

A flóra még folytonos zavarban van önmagával. A hatalmas fák és bokrok árnyékában dudvaként tenyésznek a fényre kitörni képtelen cserjék, mik torzak s göcsörtösek, satnya törzsük nyálkás, émelyitő levet ereszt magából, leveleiken undoritó dudorok meg bibircsókok nőnek, s ahogy az árnyékban elrohadnak, bűzük elriasztja a kényesebb vadakat.

Bizony, jól meg kell gondolnia itt minden teremtett állatnak, hogy mit választ eledelül.

Míg az aljnövényzetet csak a férgek s a sikos csúszómászók birják fölfalni, a felső növényzet a kor óriásaié, kik elérik a magasban lévő, izletes rügyeket s leveleket, s ösvenyt taposnak a kusza aljnövényzetben a tiszta források s az ujabb izletes levelü fák felé; ezen az uton közlekednek aztán a kisebb méretü állatok.

A fauna nem kevésbé gazdag a flóránál. Hatalmas állatok uralkodnak itt, s az erőviszonyok oly dialecticusak, hogy nehéz tudni, ki az igazi király.

A nagy állatok közül az egyik uralkodó familia a Mastodonok rendje - az elmult évezredekből átmaradt furcsa faj -, mely három alrendre oszlik: Mastodon Minor, Mastodon Ordinaris és Mastodon Magnus. Alakjuk hasonlatos egymáshoz, csupán méreteikben különböznek.

E familiának feje azonban a legritkább specimen, a Mastodon Gygant. Az ő hatalmas alakja töri az utat ebben a rengetegben, az inspiratio forrásának vidékéig s vissza. A Mastodon Gygant e kor utcsinálója.

Azután neki van organizált állama - a húsz, harmincz, negyven tagból álló társaság elfoglal egy határozott tért, az az ő országa, azt ő ragyogja be.

De ime, közeledik is a hatalmas Gygant, udvartartásának teljes pompájában. Óriás alakjával messze kimagaslik a minorok s ordinarisok közül. Komótosan sétál, iszonyu talpai alatt péppé nyomódik a dudva. Lassudan halad, de deliriumban remegvén; a többiekre rá sem hederit. Hosszu ormányával le-letép egy-egy friss hajtást a magasból, tövestül szakit ki egy bokrot, s mindez pillanatok alatt eltünik hatalmas szájában. Időnként pök egyet, ha a falat nem izlik neki, a zöldes csomó fölött aztán összeverekednek az udvartartás kisebb mastodonjai, azoknak megfelel az is.

Az erdő szélén a Gygant megáll és elmélázik. Az ordinaris és minor mastodonok sürögnek körülötte; az egyik ormányával a Gygant hátsó felét simogatja. Oldalához néhány Elephantus Meleagrina dörgölődzik, a mastodon nösténye, melynek lábát kék szőrzet boritja. Az egyik bebujik a Gygant alá, kis idő mulva a Gygant kéjesen felhördül.

Ott ólálkodik a csoport körül a Plageotherium Dilettans is, melynek látása, hallása valamint szaglása fölötte éles, ám termete satnya, s ő maga élhetetlen. Csupa szem és fül, a Gygant egyetlen mozdulata sem kerüli el figyelmét.

A Gygant most kinyujtózik s ormányával hihetetlen gyorsasággal kapja el a légben röpködő madarakat. Ezuttal a pteroiambusokat kivánja. Tudni kell, hogy a pteromadarakat megfelelő sorrendben kell fogyasztani, különben a keverék rosszat tesz a digerátumnak.

A minorok utánozzák, el-elkapván ők is egyet-egyet, de nem oly ügyesek; a pteroiambusok közé aztán mindenféle más pterofajták elegyednek.

Egyszerre csak a Gygant felnyög és lekuporodik. A többiek félreugranak, s oly csönd támad, akár a sirban. Áhitattal és tisztes távolságból nézik a folyamatot.

Egy idő multán föláll az óriás, s megfordulván diadalmasat trombitál. A pázsiton pediglen csinos kupacz gőzölög.

Üdvrivalgás tör ki, mindenki odarohan, szagolgatják, izlelik, csodálják. A Gygant elfekszik a füvön, a többiek a talpát nyalogatják, s lágyékát czirógatják a meleagrinák.

A Plageotherium is odafurakodik a kupaczhoz, alaposan megszemléli, megszagolja, majd odébb lekuporodván keserves kínok között ő is hasonló kupaczot produkál. De ügyet nem vet rá senki.

Körben többen lekuporodnak, s a Gygant kupacza körül gyülnek a többi kupaczok.

Majd folyik tovább a bámészkodás, henyélés, játszadozás.

Nemsokára öblös orditás hallszik a rét tulsó végéről. Mindenki talpra szökik erre, még maga a Gygant is. A tuloldalról vad tekintetü állat közeledik, mely két lábon jár, s majomhoz hasonlatos, ám sokkalta nagyobb, és csupasz, bőre pediglen vastagon zsiros. A mancsa aztán óriási.

Udvartartásáról látszik, hogy nem kevésbé hatalmas úr. Körötte is az ordinaris mastodonok serege nyüzsög.

Ő e világ másik uralkodója, a Megatherium Principalis.

A Gygant udvaronczai közül többen sietnek eléje, hajlonganak előtte, s trombitálnak. A Megatherium azonban nem törődik vélük. Gőgösen, peczkesen közeledik, nyilvánvaló, hogy a Gygantot keresi.

Midőn a Gyganthoz ér, köszöntik egymást udvariasan. Majd ledőlnek egymás mellé, és társalognak, egymás talpát közben sűrün nyalogatván. Láthatólag mindkettőjüknek kell valami a másiktól. Majd összeszólalkoznak, fölugranak, hörögvén a Gygant, orditván a Megatherium. Végül megegyeznek mégis, s barátságuk jeléül megint nyalogatják egymás talpát.

Ezután a Gygant a kupaczhoz kiséri a Megatheriumot. A Megatherium körbejárja, megnézi, megszimatolja, s igen el van ragadtatva attól. Hatalmas tenyerével alájanyul a kupacznak, és fölemeli azt.

Az ordinarisok közben mindvégig bökdösik a Megatheriumot, egyesek ormányukkal nyulkálnak alája. Végül kettőn megkönyörül, ugyhogy másik tenyerébe fölvesz még néhány kupaczot.

És a két úr, körberajongva minoroktól, ordinarisoktól és meleagrináktól, együtt folytatja sétáját.

Egy tisztáson egy Mastodon Magnusra lelnek. Termete nem sokkal marad el a Gygantétól, bár udvartartása kisebb. A tisztás telistele van híg kupaczokkal, s a Magnusnak láthatóan gyomormenése van. Tisztelettel ajánlja föl a termést a Megatheriumnak. Az csóválja a fejét, majd megadóan legyintvén kiválaszt kettőt találomra.

Nemsokára a csoport megérkezik egy óriási tisztásra, hol már több különféle kupacz sorakozik.

Ez a Megatherium Principalis birodalma.

A Megatherium elhelyezi a kupaczokat. A csapat izgatottan hemzseg, szagolgatván, bámulván a kupaczokat s hümmögnek, trombitálnak.

Közben a Megatherium a tisztás szélére kiséri a Gygantot, a Magnust és a kiválasztott ordinarisokat. Fölemel néhány hatalmas levelet, így láthatóvá lesz egy teknő nagyságu fél kagyló, melyben hajdanán a Trydacna Gygas lakozott. A kagyló alján valamiféle háj található, s bizony fölöttébb értékes lehet, mert oly irigykedve bámulja mindenki a kitüntetetteket. A Megatherium kiporcziózza, a legtöbbet a Gygant kapja. Azonnal föl is keni bőrére, és láthatóan elégedett.

Ez a zsir e világ éltető, büvös eleme, ki nem keni föl bőrére azt, előbb utóbb könyörtelenül elpusztul, s ezért küzdenek, ügyködnek aztán mindannyian.

Most a Megatherium hatalmasat bömböl, s nemsokára a fák mögül csöndes lények bukkannak elő. A Phylobates Populus fajtájába tartoznak, mik két lábon járnak, akár a Megatherium, és fölismerszenek okos tekintetükről.

Kevesen vannak. Mindegyikük kezében ott van ama bizonyos háj, mit amphorás virágban hoznak. A Megatherium kapzsi vigyorral tessékeli a phylobateseket. Ezek azonban gyanakodnak, összesugnak. Végül egyikük kiválik a csoportból, odamegy a Megatheriumhoz, s azt üdvözölvén az amphora tartalmát beleüriti a Trydacna medenczéjébe. Cserébe körbejárhatja a tisztást. Ő is nézegeti, szagolgatja a kupaczokat. Fintorog, majd csalódottan megfordul, s visszamenvén a többiekhez, olyasvalamit közöl velük, hogy mindannyian távoznak.

A Megatherium dühösen orgonál, ám szitkozódását velőtrázó orditás nyomja el, és a fák közül rettenetes fenevad ront ki a tisztásra. Alakja óriás tigriséhez lenne hasonlatos, ha testét nem éktelenitenék el a mérges tüskék. Szája vért és nyirkot habzik, iszonyu agyarait úgy csattogtatja, hogy mindenki hátrahőköl.

Ő ezen világ réme, a mérges harapásu, húsevő szörny, kitől mindenki retteg, a Machaerodus Veneficus.

Még nem támad senkire, körbejár, szagolgatja a kupaczokat. Megnyalván a Gygant kupaczát, elégedetten bólint, mire a Gygant megkönnyebbül. A következő kupacz megizlelésekor azonban rút pofája eltorzul. Éles körmü mancsával szétlocscsintja a kupaczot, majd megfordul, és már látja is a kupacz remegő gazdáját. A rémült Magnus menekülne, ám semmi esélye. A Machaerodus egyetlen hatalmas saltóval éri utol, s átharapván az ütőerét, szőröstül-bőröstül falja föl a nyomorultat.

Ám sohse higgyük, hogy ezzel megelégszik! Máris az ordinarisok után nézne, ám ekkor...

...Ekkor remegni kezd a föld, recsegni és ropogni a letiport fák, és a tisztáson megjelenik e világ minden állatai közül a leghatalmasabbik.

Ő a Mammuth.

És akkor lekushad a Machaerodus, meghuzza magát a Gygant, és kétrét görnyed a Megatherium, és meglátszik, ki az igaz imperátor. Nem mintha a Mammuth vérengző lenne, nem mintha bárkit is bántana. Hanem az ő birtokában van a legtöbb azon hájból, mit a Megatherium a kupaczokért adott cserébe. Ő ennek a territóriumnak a maecenasa, és ez meg is látszik büszke, méltóságteljes tartásán.

Bőrén vastagon fénylik a zsir. Némán megáll a tisztás közepén. Hozzá nem mer rohanni senki. Csak a Megatheriumnak van megengedve a közeledés.

A Megatherium hajlongva, alázatos vigyorral közeledik. Végigkiséri a Mammuthot a kupaczsorokon, közben élénken magyaráz. Végül a Mammuth bólint egykedvüen, leheveredik és megengedi, hogy a Megatherium levakarjon róla némi zsirt. A Megatherium mohón gyüjti a drága anyagot; közben nem felejti el a Mammuthnak talpát szaporán nyalogatni.

Majd a Mammuth föltápászkodik és komótosan távozik. Mögötte összezárul a bozót. Bőrén holnapra ujra vastag lesz a zsir. Hátra sem fordul, pedig hallja, hogy mögötte marakodnak.


De hát miért kellett ennek a buja világnak elpusztulnia?

Volt pompás növényzete, csodás állatjai, s egy jól meghatározott körforgása.

S, oh, mégis le kellett törölni az egész képet a tábláról, mert ki volt felejtve belőle egy lény.

Egy csöndes lény, kinek ugyan csak néhány amphorányi zsirja volt - ám sok amphora: sok zsir -, a Phylobates Populus.

A Phylobates ugyanis kényes és finnyás fajzat, s elvárta volna, hogy zsirjáért cserébe azt kapjon, a mit akar. Egy idő után megunta, hogy a mastodonok s megatheriumok nem elégiték ki az ő izlését, s bosszuból elmaradozék a tisztásokról.

Egy idő után a mammuthok sem adának több zsirt, mert ők is a phylobatesektől gyüjtötték össze azt, s számitott nékik a phylobatesek véleménye.

Ki volt a hibás? A phylobatesek és a mammuthok? Vagy a mastodonok meg a megatheriumok?

Mártiromság vala vagy tévedés? Isten akarta így?

Most, hogy ott nyugodnak mind, abban a mélyrétegben, most, a fütőérték szempontjából teljesen mindegy.