Portfóliók
Cukros takony
A macska visszaszökött a régi házba
Varga Rudolf, 1997, Felsőmagyarország Kiadó
A szabály a kötetet alkotó kisprózák laza szövedékében egyáltalán nem kiegészítő meghatározás, hanem a nyelv szervező ereje. Jóllehet a szövegek mögött az a felismerés húzódik meg, hogy sem az etika, sem az erkölcs, sem a megismerés, sem a múlt nem állhat egymás mellett kapcsolat nélkül, ez azonban inkább feladat, mint prózai posztulátum, és kevésbé jelent elvetéseket, mint inkább absztrakciókat. A huszonhat kisprózát tartalmazó kötet olyan cukros takonyként mutatja be a világot, ahol csak a krokodilusnak van barátja.
A megértés kezet fog az előítélettel, megbánva szándékát, Varga Rudolf világában, ahol Lali jobb és balkézzel egyaránt ír. Minthogy a szöveg minden nosztalgikussága ellenére inkább előre, mintsem hátramutató. Annak ellenére, hogy az írói ontológiában egyszer pozitív az előjel (a macska a helyén marad), de télen csak a képeskönyvek lapjairól mosolyog a Télapó-a természetnek nevezett konglomerátum előtt.(Negatív). Így aztán bronavonz és kéjarany a kötet 133 lapja( James Joyce), mely mindennél inkább cáfolja Karl Popper felismerését: ”indukció pedig nincs”, amihez az írói képzelet intenzíven adja hozzá, hogy animisztikus túlértékelés sem lehetséges. A szövegek mögött egységes nézőpont húzódik meg, az értékek viszonylagosságáról, melyben a legdöntőbb szerepet maga az idő játssza, hogy egyetlen hitünk maradjon meg végül: a nyelvi megnyilatkozás hitele. Csak ezáltal lehetséges elfogadnunk egy olyan világot, melyben az albérlet kifosztja az embert, a telefonkönyvben nincsenek számok, penészből nő a virág, s már nem lehet kétséges hovatovább az sem, hogy a mennyország mind a száz terme üres. A jelenségfolyamatok okait kutató emberi ész semmilyen értékelhető szemiotikai okot nem talál a végleges kettészakadtságra. A denotátumok és konnotátumok világában nem otthonosak Varga Rudolf kolduló angyalkái, akik tudatják velünk, hogy az ősrobbanás záróra után is prolongált. Az írói invenció szerint, amit az emberiség alkotó korszakaiban, annak során ismeretekben, nemes gondolatokban és művészi alkotásokban felmutatott, amit ezt követően a tudományos szemlélődés korszakai fogalmakká ötvöztek és intellektuális közkinccsé tettek, a szellemi értékek mérhetetlen tárházát az üveggyönggyel játszó úgy játssza le, ahogy az orgonista orgonál. És ez az orgona szinte elképzelhetetlen tökéletességű, billentyűi és pedáljai az egész szellemi kozmoszt tapintják, regiszterei szinte megszámlálhatatlanok; elméletileg e zeneszerszámon a világ egész szellemi tartalma lejátszható lenne.(Herman Hesse). Ha szél nem fúj dallamot Varga Rudolf instrumentumján, hát hogyan gyökerezhetne a lélek betonba? A ministránsgyerekek is kószálnak éneklés helyett, a varázsigéből csikorgás lesz, csak a virág harangoz, a megszökött sakkfigurákat senki nem szólítja nevén. És konzekvensen hozzáfűzi az elbeszélés anatómiai modorában, hogy: ”véletlenül soha.” Megtorpant az evolúció molekuláris nyelve alapján képződött emberi tervrajz. Nem marad más, mint az elektroencefalogramm és az idegsejtek között szakadatlan folyó, hihetetlenül sokoldalú, állandóan fennálló kommunikációnak a kifelé elvezethető (gyenge) visszhangja. Ahogy csak verébnagyapa tudja lilára hűlt szájjal, s egy kérés moduláris ára több napi napszám. Stimmol a zenekar. Noha még a mesére is más malaca alszik el, akkor ki hallja meg? Varga Rudolf művének poétikai látványára viszont különösen igaz, hogy az botlik meg leginkább, aki a lámpást viszi. Hol jár az idő? Valahol hat és tizennyolc óra közt. A választ csak a nem létező hóember tudhatja. Ezáltal a mű logikája kielégíti minden ma létező erkölcs nem létező feltételét. Az egyéniségek elért önmegvalósítása abban áll, hogy az absztrakciók elért körét az egyszerű öntudat bezártságából kivetíti a tárgyi szétszórtságba. Pisze Bora, Torony Erzsi olyan hiányzó retorikai alakzatok, jellem híján, mint ahogy Lukács György A történelmi regény c. munkájából kihagyta a magyar regényt. Sajnos azzal kell szembesülnünk Varga Rudolf világában az eddigi kényelmesség helyett, hogy az ő nyelvi jelei az adott világ logikai és grammatikai jelei közt nem választások. Inkább a teremtés körébe tartoznak. De akkor mit kezdjünk Varga Rudolf koldusával, aki a szemhéja alá rejtőzik, ha tudjuk, hogy Mallarmé egész életében olyan művön dolgozott, amely nem készült el. Csak arról lehet szó, hogy nála a műalkotás és a róla szóló szöveg létezési módja egyértelműen szembeállítható, miként az általa vázolt alakok is inkább hiányt sejtetnek, mint létezést. Hiszen itt a csend is megraboltként létezik, s ugyanazon koldusbankett szereplői, akik a végén tudják meg a táncrendet, s életüket abban a biztonságban élik, mely a veszélynek azon foka, melyet ők nem érzékelnek. Csak a macska marad biztonságban, a feladatukat pedánsan ellátó madárijesztők mellett, kik stallumukat az őket állampolgári jogon minimálbéren látják el. A vendégek meg a valóság pótlékai, mintha nem is lenne elég az önfejű csavarmenetek gondolataiban vegetálni. Kezdjük érezni, hogy egy argumentumok nélkül is tökéletesen élő világban járunk, ahol csak a falu bolondja tudja, hogy az igazság bizonyítás nélkül is igazság. Mi azonban kérdésként is hallottuk már. „Mi az igazság? „-kérdezte Pilátus Krisztust. „ A férfi, aki előtted áll”-hangzott a Názáreti felelete, amihez Kant hozzáfűzte, mondhatni azonnal, hogy jól kell kérdezni, különben úgy járunk, mint aki bakkecskét fej és szitát tart alája. Az emlékezet tükörcserepei fedik el a lassan eltűnő valóságot, melyben csak a férj számára félretett sör létezik a tulajdonképp üres csapszékben. Mindehhez hozzáértendő, hogy Varga Rudolf fikciós prózája (Döglött kutyák mennyországa) metaforikusan kevésbé teltebb, mint a kötetben szereplő riportázsok, akkor mélyen, tűnődve és hosszan gondolkodhatunk, hogy milyen is ez a valóság.
Kerekes Tamás
Varga Rudolf, 1997, Felsőmagyarország Kiadó
A szabály a kötetet alkotó kisprózák laza szövedékében egyáltalán nem kiegészítő meghatározás, hanem a nyelv szervező ereje. Jóllehet a szövegek mögött az a felismerés húzódik meg, hogy sem az etika, sem az erkölcs, sem a megismerés, sem a múlt nem állhat egymás mellett kapcsolat nélkül, ez azonban inkább feladat, mint prózai posztulátum, és kevésbé jelent elvetéseket, mint inkább absztrakciókat. A huszonhat kisprózát tartalmazó kötet olyan cukros takonyként mutatja be a világot, ahol csak a krokodilusnak van barátja.
A megértés kezet fog az előítélettel, megbánva szándékát, Varga Rudolf világában, ahol Lali jobb és balkézzel egyaránt ír. Minthogy a szöveg minden nosztalgikussága ellenére inkább előre, mintsem hátramutató. Annak ellenére, hogy az írói ontológiában egyszer pozitív az előjel (a macska a helyén marad), de télen csak a képeskönyvek lapjairól mosolyog a Télapó-a természetnek nevezett konglomerátum előtt.(Negatív). Így aztán bronavonz és kéjarany a kötet 133 lapja( James Joyce), mely mindennél inkább cáfolja Karl Popper felismerését: ”indukció pedig nincs”, amihez az írói képzelet intenzíven adja hozzá, hogy animisztikus túlértékelés sem lehetséges. A szövegek mögött egységes nézőpont húzódik meg, az értékek viszonylagosságáról, melyben a legdöntőbb szerepet maga az idő játssza, hogy egyetlen hitünk maradjon meg végül: a nyelvi megnyilatkozás hitele. Csak ezáltal lehetséges elfogadnunk egy olyan világot, melyben az albérlet kifosztja az embert, a telefonkönyvben nincsenek számok, penészből nő a virág, s már nem lehet kétséges hovatovább az sem, hogy a mennyország mind a száz terme üres. A jelenségfolyamatok okait kutató emberi ész semmilyen értékelhető szemiotikai okot nem talál a végleges kettészakadtságra. A denotátumok és konnotátumok világában nem otthonosak Varga Rudolf kolduló angyalkái, akik tudatják velünk, hogy az ősrobbanás záróra után is prolongált. Az írói invenció szerint, amit az emberiség alkotó korszakaiban, annak során ismeretekben, nemes gondolatokban és művészi alkotásokban felmutatott, amit ezt követően a tudományos szemlélődés korszakai fogalmakká ötvöztek és intellektuális közkinccsé tettek, a szellemi értékek mérhetetlen tárházát az üveggyönggyel játszó úgy játssza le, ahogy az orgonista orgonál. És ez az orgona szinte elképzelhetetlen tökéletességű, billentyűi és pedáljai az egész szellemi kozmoszt tapintják, regiszterei szinte megszámlálhatatlanok; elméletileg e zeneszerszámon a világ egész szellemi tartalma lejátszható lenne.(Herman Hesse). Ha szél nem fúj dallamot Varga Rudolf instrumentumján, hát hogyan gyökerezhetne a lélek betonba? A ministránsgyerekek is kószálnak éneklés helyett, a varázsigéből csikorgás lesz, csak a virág harangoz, a megszökött sakkfigurákat senki nem szólítja nevén. És konzekvensen hozzáfűzi az elbeszélés anatómiai modorában, hogy: ”véletlenül soha.” Megtorpant az evolúció molekuláris nyelve alapján képződött emberi tervrajz. Nem marad más, mint az elektroencefalogramm és az idegsejtek között szakadatlan folyó, hihetetlenül sokoldalú, állandóan fennálló kommunikációnak a kifelé elvezethető (gyenge) visszhangja. Ahogy csak verébnagyapa tudja lilára hűlt szájjal, s egy kérés moduláris ára több napi napszám. Stimmol a zenekar. Noha még a mesére is más malaca alszik el, akkor ki hallja meg? Varga Rudolf művének poétikai látványára viszont különösen igaz, hogy az botlik meg leginkább, aki a lámpást viszi. Hol jár az idő? Valahol hat és tizennyolc óra közt. A választ csak a nem létező hóember tudhatja. Ezáltal a mű logikája kielégíti minden ma létező erkölcs nem létező feltételét. Az egyéniségek elért önmegvalósítása abban áll, hogy az absztrakciók elért körét az egyszerű öntudat bezártságából kivetíti a tárgyi szétszórtságba. Pisze Bora, Torony Erzsi olyan hiányzó retorikai alakzatok, jellem híján, mint ahogy Lukács György A történelmi regény c. munkájából kihagyta a magyar regényt. Sajnos azzal kell szembesülnünk Varga Rudolf világában az eddigi kényelmesség helyett, hogy az ő nyelvi jelei az adott világ logikai és grammatikai jelei közt nem választások. Inkább a teremtés körébe tartoznak. De akkor mit kezdjünk Varga Rudolf koldusával, aki a szemhéja alá rejtőzik, ha tudjuk, hogy Mallarmé egész életében olyan művön dolgozott, amely nem készült el. Csak arról lehet szó, hogy nála a műalkotás és a róla szóló szöveg létezési módja egyértelműen szembeállítható, miként az általa vázolt alakok is inkább hiányt sejtetnek, mint létezést. Hiszen itt a csend is megraboltként létezik, s ugyanazon koldusbankett szereplői, akik a végén tudják meg a táncrendet, s életüket abban a biztonságban élik, mely a veszélynek azon foka, melyet ők nem érzékelnek. Csak a macska marad biztonságban, a feladatukat pedánsan ellátó madárijesztők mellett, kik stallumukat az őket állampolgári jogon minimálbéren látják el. A vendégek meg a valóság pótlékai, mintha nem is lenne elég az önfejű csavarmenetek gondolataiban vegetálni. Kezdjük érezni, hogy egy argumentumok nélkül is tökéletesen élő világban járunk, ahol csak a falu bolondja tudja, hogy az igazság bizonyítás nélkül is igazság. Mi azonban kérdésként is hallottuk már. „Mi az igazság? „-kérdezte Pilátus Krisztust. „ A férfi, aki előtted áll”-hangzott a Názáreti felelete, amihez Kant hozzáfűzte, mondhatni azonnal, hogy jól kell kérdezni, különben úgy járunk, mint aki bakkecskét fej és szitát tart alája. Az emlékezet tükörcserepei fedik el a lassan eltűnő valóságot, melyben csak a férj számára félretett sör létezik a tulajdonképp üres csapszékben. Mindehhez hozzáértendő, hogy Varga Rudolf fikciós prózája (Döglött kutyák mennyországa) metaforikusan kevésbé teltebb, mint a kötetben szereplő riportázsok, akkor mélyen, tűnődve és hosszan gondolkodhatunk, hogy milyen is ez a valóság.
Kerekes Tamás
