Portfóliók

/első nap/

a mobilom szerint délelőtt tizenegy. a földön fekszem, a hátam görcsben. feltápászkodom valahogy, aztán körbenézek. egy nagy fémhordó van itt. benne hamu. valakik melegedtek mellette. körben szemét, nedves rongyok, tejfölös doboz, nejlonzacskó meg ami még kell. körben fák tartanak ellent az emberi civilizációnak. a bennük kerengő nedv emberi mocsokkal fertőzött, de a levél zöldjét nem koptatja.

várok. mintha találkozót beszéltem volna meg, vagy valami nagy eseményt várnék itt. ez a hely a fehér út melletti parlag volt valamikor, de most nem tudom, milyen időben és világban vagyok. csönd van, egy autó sem húz el mellettem, az út üres, a betont tisztára mosta az eső. a szemtelen akácok már az útra borulni vágynak, az örs vezér tere hallgat, várnám a közlekedés, a koldusok és a jézus-üvöltők zaját, de semmi.

itt még nem egyértelmű, hogy mi történhetett, de bármi is volt az, négy napon belül kellett legyen – annyit bír a telefon. a környezetből ítélve napokon belül jártak itt, lehet, hogy este vissza is jönnek. azaz akármekkora a csönd, kell, hogy legyenek még itt emberek.

elgyaloglok az örs felé. az autómosó előtti, átfújt levegővel mozgatott cső-figurák döglött medúzaként fekszenek a földön. a benzinkút nem világít, a mozgásérzékelős ajtó csak rúgásra nyílik. a cédrus piac néptelensége nem újdonság, legutóbbi emlékeim szerint sem vásárolt ott soha senki, de most nincs is ki vásároljon. üres a tér, a buszok közül sok tátong, mint a nyitott száj, sofőrükvesztetten állnak az állomáson. a padokon egy csöves sem figyel, a pékárus nyitva, de üresen, a pláza tűzlépcsőjébe szorulva túlvilágian üvölt a szél. sehol egy ember. nem hirtelen támadás volt. mindenkinek volt ideje elmenni, a sofőrök nyitva hagyták a buszokat. a motorok már hidegek. robbanásnak, természeti katasztrófának nyoma sincs. bár a buszvégállomás üres, a metró talán mond valami újat... már rohanok a két vágányig, de az állomás is üres, a bérletpénztár nyitva, a princess pékség nyitva, viszont a péksütemény megdézsmálva. utólag elvette valaki, akinek ételre volt szüksége. én nem vagyok éhes. azaz huszonnégy órán belül kellett egyek. semmim nem hiányzik a táskából, azaz valószínűleg egyedül töltöttem ezt az időszakot, nem rabolt ki senki. akkor viszont épp ezért enni sem adhatott senki sem. lehet, hogy éppen én ettem meg a legutoljára lesütött girellát? nem emlékszem.

a metróállomáson két szerelvény áll. az egyik már elindult, de úgy harminc-negyven méteren belül leállt. azaz hirtelen áramtalanítás történt. ajtók nyitva. jó, hogy ilyenre is gondoltak, hogy áram nélkül zárva maradó metrókocsit nem szabad gyártani. az oroszok mindenre számítottak, biztos a sok tapasztalat tette. a jó hír az, hogy így a már elindult kocsi utasainak is volt esélyük megmenekülni, viszont a rossz hír az, hogy én továbbra sem találkozom senkivel, aki egy emberi szót szólna hozzám és megmagyarázná, mi történt... oké, metró üres.

ha a sokszintes irodaházban van lift, oda az áramtalaításkor beszorulhattak emberek. meg kell nézzem. ha több, mint két napja történt, ami történt, nagyon csúnyát fogok látni... az emberi méltóság teljességgel eltűnik két nap éhezés és szomjazás esetén, pláne angol vécé hiányában. remélem, van esélyem bejutni egy emeletek között elakadt liftbe. a cipőbolt előtt lerúgom a tűsarkút, és egy élhetőbb sportcsukát húzok. nem szégyellem magam, kezdem gyanítani, hogy a lopás már nem jelent semmit, mert a dolgoknak nincsenek tulajdonosaik. betöröm az irodaház mozgásérzékelős ajtajának panorámaüvegét, és feszítővasat keresek. találok is egy karót, nem egy született pajszer, de megteszi.

a második emeleten mindjárt egy lezáratlan liftajtót látok. vehetjük mázlinak. két liftakna fut párhuzamosan, gyanítom, egy térben, azaz elérhetem a másik liftet.
belépek a tükrös fémdobozba. a kapaszkodóra állva a tető egy négyzete kiemelhető. sokadszori lecsúszás és leesés után átpréselem magam a fölelé nyíló fekete négyszögön. a liftaknában sötét van, és izzadtságszagú remény tölt el: a másik, emeletek közt elakadt liftben vannak még élő emberek. talán meg tudják mondani...

a liftakna sötét, olaj- és fémszagú. miért nem hoztam zseblámpát? azt hiszem, a nehézkes megoldás a gyufa lesz a zsebemből.

fellobban a láng, csepp-formáját égeti retinámba. ezt a foltot leszámítva tisztán ki tudom venni, hogy a másik lift nem itt akadt el. az épület nyolc emelet magas. nincs más választásom, mint hogy tippelek, hol akadhatott el a harmadik és a nyolcadik között, aztán vagy bejön, vagy nem. mindig ez van, nem? ha nincs információ, marad a megérzés.

visszamászok az első liftbe, a fal mellé zuhanok, szerencsétlenül összekuporodok, és gondolkodom... nézzük csak. a harmadik szintig vannak a sokak által látogatott részek, könyvesbolt, fitness-terem, ingatlanügynökség. fölötte öt emelet iroda.

első egy jó zseblámpa, aztán ráérek számítgatni.

a pláza ajtaja nincs nyitva, de az aluljáró felől csak üvegajtó van. a rúgásban megfáradva bedobom a fém kukával a plexit. az üveg agyrepesztő robbanással törik be, a szilánkok a földön drágakövekként ragyognak. átsétálok a talpam alatt ropogó gyémánt-mezőn. az álló mogólépcsőn rohanok fel, furcsa, marasztaló a gumikorlát, nem lendít előre a megszokott erő. a hegymászók exkluzív - meg különben is nagyon drága - boltja a második szinten van. sátrak, kötelek, hevederek, sportruházat, sítalpak. zseblámpa is van, túrok hozzá elemeket, egy strapabíró hátizsákot, szinte teljesen teletömöm szerszámokkal, mindennel, amit hasznosnak vélek. cipőt váltok, és hideg-, hő- és esőálló kezeslábast húzok. az étkezőszinten egy műanyag dobozba ételt pakolok, kétliteres ásványvizes palackba vizet, fél üveg rumot a kávézóból, kávét termoszban. mi kellhet még?

feltörök egy kocsit a parkolóban. az elsősegélydoboz siralmas állapotban, már akkor sem volt ez steril géz, mikor születtem... egy első mosását sem megért merciben találom meg a megfelelő készletet. szépen rendben van minden a dobozban, a kesztyűtartóban aszpirin is van, és egy üveg xanax. az sem árt, ahogy elnézem a helyzetet.

alulról bevilágítom a liftaknát a nagyteljesítményű kézireflektorral. a másik lift az ötödik szint környékén lehet. a hatodikra lépcsőzök föl - leereszkedni könnyebb, mint mászni. a liftajtót nem tudom szétfeszíteni a pajszerrá avanzsált karóval, így újabb kör a parkolóban emelőért. a fém ajtószárnyakat szétfeszítve látom, hogy a lift körülbelül négy méterrel alattam van.

lemászok, dobbanok, a tetején állok. kiemelem ugyanazt a nágyszöget, mint az előzőnél. bevilágítok. életet keresek. nagyokat dobban a szívem. a lift padlóján egy alak, szürke öltöny, embriópóz. rámszakad a felelősség súlya. még élhet, meg kell mentenem. hogyan fogok tudni segíteni neki? melőtt még a kérdések méteres hullámmá duzzadva elmosták volna a józanságomat, észre térítem magam. a túl sok gondolkodás szülte kétségek hátráltatnak a cselekvésben, ezt már nem egyszer megtanulhattam... a férfi mellé zuhantam, istentelenül beverve a homlokomat a falba.

az ujjamat benyálazom, és az orra elé tartom. lélegzik. ki van száradva. finoman rázni kezdem, beszélek hozzá. büdös van, behugyozott. én is behugyoztam volna két nap után.

a fószer negyven körüli, barna haj, tészta bőr, ez se a fitneszterembe jött, na ébredj már, ébredj már föl! erőszakkal fölültetem, ő csak nyöszörög. vizet diktálok belé. felét kiköpi, többit lenyeli. pofozom. végre magához tér. még egy kis víz, kérdi, hol van. elmondom neki.

nem tudom, mi történt, mondja. csak beszállt a liftbe, megigazítja magát a tükörben, gondolta, áram ki, ő elakadt. odakint mély, telt hang. hosszan tartó, mintha északi szél süvöltene, csak éppen sokkal állatibb, mintha az orkán egy alagút-nagy torokból tört volna föl... ha ő ezt a liftben hallotta, elég hangos lehetett. azt mondja, addig halotta, míg az őrület meg nem környékezte, verte a falat, betörte a tükröt, aztán az agya katapultált... itt hagyva a törékeny testet vergődni.

kell, hogy legyenek rajtunk kívül mások is, mondom neki, erre csak annyit rebeg: a feleségem...

nem tudom, hogy van-e kedvem teréz anyává avanzsálni és megkeresni, hogy hol lehet a családja, de valószínűleg van. a pragmatizmus az érzelmiek előrekerültével eltűnik belőlem. egyelőre viszont az a fontos, hogy képes legyen kimászni a lift-kalodából. apránként inni adok, majd ételt is.

végül nem tudott saját erejéből kimászni. kötelet kötöttem rá, úgy húztam föl, ő meg segített ebben, ahol tudott. mikor kint voltunk a lépcsőházban, még ragaszkodtam ahhoz, hogy lebotorkáljunk a lépcsőn, csak azért, hogy szabad ég alatt lehessünk. nehéz volt, büdös és izzadt, de motivált, így gond nélkül lejutottunk. a nappali fényben egy karikás szemű irodistát láttam, aggódva, habogva zavaros, vérben forgó szemmel, a végletekig elgyengülve. vizet adtam. a földre döntöttem, hagytam pihenni. meglesz ez a talpra állás, csak inni kell sokat.

újra vízért mentem, mekkora mázli, hogy a csapokkal semmi gond, budapest vízvezeték-rendszere egyben, a víznyomás megfelelő.

immáron két palackkal tértem vissza. az ég beborult, sehol egy lélek, csak ez a félig eszmélelen ember, az eső szivárog, én pedig az emlékeimet kutatom. a múzeum körúton, lágymányoson, kőbányán, vagy otthon voltam éppen, mikor történt? valószínűleg a 61 expressz buszon tartottam hazafelé, de semmiféle emlékkép nem maradt meg ezügyben. Igen, a 61 e-n kellett legyek, csak így kerülhettem a fehér útra… hacsak nem kódorogtam sokat, miközben nem voltam eszméletemnél…

szóval mély, süvöltő hang, hosszan tartó. borzongató... ez még nem elég. a férfi éled, ferinek hívják, hol a feleséged, kérdem, dolgozik, háztartásbeli esetleg?... dolgozik, mondja, az astorián.

elindulunk. útközben üres kocsik sora. egy helyütt baleset. két halott, semmi több. kifacsart karok, véres fejek blokádja, az aszfalt gyűrött, mint az elmém, ezek halott emberek, a fém a húsba ölelt-markolt, arcot hámozott. hányok. a francba, vízvesztés.

az astorián sincs senki. fáradt vagyok és zavart, mint feri, de ő csak menne. a rákóczi pékség melletti ház az, mondja. a kommersz berendezésű irodában nincs senki, a pékségben sem, de én elrakom, amit találok. feri sír, pedig lehet, hogy ez szerencse a felesége részéről, el tudott menekülni, mondom, biztos életben van.

ételt-italt diktálok belé és magamba, majd ő elalszik. a szeretteinkkel szemben tanúsított emberfeletti erőfeszítésekre gondolok, és arra, hogy én kit keresnék meg.... de kit hol találhatok? természetesen a mobilján már mindenkit fölhívtam, feriéről is a sajátjait, de senki sem vette föl. mikor az enyém már végképp lemerült, és másodszor is konstatálom, hogy az esemény úgy három-négy napja lehetett.

mihez kezdjek most? vagy az alkalmas búvóhelyeket keresem, vagy pedig az okot, ami miatt történt ez az egész. az adja a gyönyörű, egyedi, álomszerű ízét az egésznek, hogy egyedül vagyok, mint mindig, csak most épp színfalak és kényszerek nélkül. nem tudom, kit és mit keressek feri feleségén kívül. az enyéim ott, vagy hasonló helyen vannak, mint az az asszony. egyelőre legyen feri erősebb, aztán jöhet a többi. a kérdések viszont épp olyan kitartóan zaklatnak, mint a szomjazó, kahexiás csövesek a nyugati pályaudvaron: van még valahol valaki? mennyi idejük volt menekülni? csak budapestre terjeszkedett ki a jelenség, vagy sokkal távolabbra? kik maradtak meg, és miért pont ők? mi miben különbözünk tőlük?

/második nap/

feri egyre csak alszik. figyelem őt. mindketten gyengék vagyunk, csak másképp. ő mozdulni sem tud, engem pedig megkötöznek a gondolataim. budapestnek vége, eddig értem, viszont pincékben, elzárt helyeken életben maradhattak emberek. meg kell őket keresni, és megtalálni az útját a tovább-létezésnek. most annyit lehet tenni, hogy megvárom, amíg feri emberi állapotba kerül, megtárgyalom vele a dolgot, és ha esetleg nem őrül meg annak a gondolatára, hogy minden valószínűség szerint nincs már családja, akkor ő lehet az első számú társam a dolgok újraszervezésében.

ezen a ponton, számomra is váratlanul, egy pillanatra meginog ezen bizonyos újjászervezés logikus gondolata, mintha épp elnyúlni készülne az anarchizmus oltárán - strukturálni valamit? én? ezt? minek?...

feri a délután felébredt. akkor már nem sok volt neki hátra. elmondtam, mit találtam (vagy éppen kit nem találtam), erre hisztériás rohamot kapott, amely egy hájas irodistához méltó ischias-ban végződött. szívroham. nem tudtam megmenteni. egy ideig próbáltam lefogni, ahogy tántorgott a puskin utcában, aztán mikor már a földre kucorodott, embriópózba göndörödve, nem tudtam mást tenni, csak csodálkozni, hogy hogyan adhatja föl ennyire gyorsan a reményt. persze később rájöttem, hogy itt semmiféle reményről nem volt szó. az a sokk is elég volt számára a végzetes kimenetelű halálhoz, hogy elveszthette azokat, akik fontosak voltak számára. még szerencse, hogy azokat én már korábban elvesztettem. most fekhetnék itt feri mellett a betonon.

/később/

már egy hét eltelt, és semmi. módszeresen átkutattam a kerület pincéit, liftjeit, különös tekintettel a jól szigetelt hűtőházra a hentesüzletben. valójában logikátlanul kerestem ezeket a helyeket, hiszen minden valószínűség szerint én a 61 expresszen, egy teljen átjárható, nyitott buszon éltem túl.

a király utcai villamosmegálló peronján ülök. holttest először csak az a kettő volt, az autóbalesetben. egy ideig más senki. később aztán még sok halottat takarítottam el, de szerecsémre legtöbben a rémület áldozatai voltak, nem kellett vérben tapodjak. sajnos néhány esetben azonban a sofőrök hagytak ki néhány percre. az már általában csúnyább volt.

mi lett azokkal, akik nem haltak meg? két lehetőség van. egyrészt valahova mindannyiuknak el kellett menniük, vagy pedig az esemény okozói elvittek mindenkit, aki nem halt meg, vagy nem volt magánál.

már sokadik napja kóborolok egyedül a városban, de minden valószínűség ellenére - hiszen feri ott volt, ahol - nem találtam senkit. étel, ital bőven van - legális szabadrablás. tiszta buli.

később egy kocsi segítségével kiterjesztem a keresési területemet. minden este mélyen elgondolkodom, hogy miért nem találok soha sehol senkit. lehet, hogy nem is akarok? lehet, hogy ami történt, az én szemszögemből nem is olyan rossz?

minél több idő telik el, annál kevésbé hiányzik bárki is. az új világrend szerint én vagyok az úr. én vagyok az egyetlen, aki tudattal rendelkezik... és mint kiderült számomra, nem is a hatalom a vonzó ebben, hanem az, hogy egyedül vagyok. és egyedül is akarok lenni. nem azért, mert nem akarnék esetleg mindenféle bajtársakkal regényes módon új világot építeni. egyszerűen csak megszédít a helyzet szimbolikája.

nemrégiben nagyot fordult a világ. még a szívverésem is felgyorsult, és a kezem is táncolni kezdett a gondolatra. épp azon a kérdéskörön csüngtem, hogy miért is pont én maradtam meg, amikor tágra nyílt szemmel és orrlyukakkal egy szippantásra szagoltam ki az igazságot. az igazságot, miszerint pontosan ugyanannyi esélye van annak, hogy ezt az egészet csak a saját szokásos magányomban képzelem el, mint hogy valóban megtörténik!

az objektív valóság létezésének problematikájába ütközve próbáltam valami megnyugtatóra gondolni, valamire, ami régen fontos volt és szerettem... összegörnyedek, de az emlékek fakók, tartalom nélküliek és távoliak, mint a holnap ígérete. egyszer talán megtörténtek (ha megtörténtek), de többé már nem fognak soha… a soha szó a sóhajtást asszociáltatja elgyötört agyammal, majd az operációs rendszerem kapitulál; megadja a magát az öntudatlan várakozásnak.

akkor azt reméltem, hogy a holnap választ hozhat a kérdésekre. csak éppen most a kérdések változtak meg: mindig is egyedül voltam, vagy éppen most lövik be nekem a nyugtatót az elmegyógyintézetben? persze kómában is lehetek. egyes kómában levők állítólag álmodnak…

ahogy telnek a napok, egyre biztosabb vagyok benne, hogy soha nem fogom tudni teljes bizonyossággal, hogy létezik-e rajtam kívül más ember, illetve valaha létezett-e. sejtéseim persze lehetnek.

még szerencse, hogy ezen a világon mindent lehet.