Portfóliók
duna I.
1. jelenet
a dunánál nagy a zsivaj. a petőfi híd budai hídfőjénél egyre hangosabban válaszolgat egymásnak az átellenben fekvő, fényekben tobzódó rio diszkó és a zöld pardon; ez utóbbi a százasért tombolás, a nagy közös lerészegedések, a sikeres és sikertelen csajozások-pasizások kulcsfontosságú színtere.
ma este a zöld pardon messze népszerűbb a rio-nál, érthető okokból; elég körülnézni: a négyes-hatos megállójában, a természettudományi kar kertjében, végig a hídon százával rajzanak a ’depresszió’ és ’tankcsapda’ feliratú pólót viselő srácok; az évszázados mellvédbe csimpaszkodva, a dunába köpködve, a lépcsőkön és az útpadkán ülve várják a koncertkezdést.
így, fekete díszruhában gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek egymástól; a fiúk
hozzávetőleg tizenöt évesnek néznek ki, a lányok olyan tizenkilenc-húsznak, bár valószínűleg egykorúak, csak épp az ironikus kedvében leledző természet játssza velük céltalan játékait.
úgy nézem, a zöld pardonban észvesztős, másnap megbánós ihb-típusú tini rockbuli készülődik; kezdés este hatkor, a depresszió zenekar tagjai jólelkűek, jó szociális érzékkel, elézékenyen gondolnak kiskorú hallgatóságuk éjszakai kijárási tilalmára, a céltalan anyai féltésre; szegény anyák, úgy tesznek, mintha nappal nem történne meg az, ami éjszaka megtörténhet.
a fekete pólósok ez idő tájt még nyurgán csüngnek a kizárólag vizuális stresszelésre alkalmas, szoci madonna-szobron; a szobrot magát még engedékeny hangulatomban is minimum gyomorforgatónak találom: tömbszerű munkásnő dagadó bicepsszel, aki minden gyöngédség nélkül, kimérten, keblétől karnyújtásnyira tartja magától lexikonforma, nem kevésbé ízléstelen öntöttvas-gyermekét; mindkettejük tekintete bárgyú boldogsággal mered előre immáron az idők (azaz az ő idejük) végezetéig. a vas-madonna parasztasszonytestén fényesre kopott dudor a két mell; homlokára ezüstszín horogkeresztet fújtak, mellbimbói helyére meg két pöttyöt; erodált combjain billogként sírnak a tagek, a rányomott rágók, a kezdetleges graffitik.
a vas-asszony fakó, tömzsi lába előtt egy prostituáltnak álcázott, döbbenetes szépségű, erősen festett lány tölti magába kitartóan a kannásbort; még csak délután öt van, a ráhangolódás ideje; a gót csajszi lábán bokától combtőig centinként újabb bemetszés; alvadt-vörösen bukkan ki a gyulladt bőr a fekete miniszoknya alól; ennek is oda a modell-karrierje, gondolom, ennyi photoshop-ot már egyik ügynökségnek sem érsz meg, drágám; amilyen hegek maradnak rajtad ez után a magánakciód után, azt takargathatod életed végéig.
barátnője kövérkés, és amennyiben ez elképzelhető, még több festék van rajta; fáradhatatlanul majmolja soványka, festett-hollószín hajú, éles hangon vihogó idolját., bár az ő szülei nem engedték meg, hogy befesse a haját, még egy tincset se, ő is szorgalmasan tölti magába a kannásbort; ő is vihog, mint a kis, pille-könnyű gót, csakhogy az ő torkából artikulálatlan röhögésként szakad az alkonyodó térbe az, ami pálcika-imádottjából kötélideg-metsző, fejhangú vihogásként tör elő.
komoly, kopogós cipőm talpa alatt szárazkenyér-hajként, felbecsülhetetlen értékű antik vázák romjaiként, kihűlt, hideg, összetört üvegszívekként ropognak a földhöz vágott sörösüvegek roncsai; az egyetem általam olyannyira imádott futurisztikus jellegét teljességgel elveszik a kis, kétezerhetes feketék; ’depresszió’, mondja a pólójuk; elfedik az obszervatórium és a merészen tervezett épületek steril báját; ’depresszió’ mondják a bicska-metszette falcok a karjukon; halk léptű professzorok lopakodnak haza köztük, feszülten kerülgetve nevetés-rázta testüket; a profok laptopjukat paranoid görcsben szorítják oldalukhoz, a pénztárcájuk tartalmára és rablásra gondolnak. méltóságukat vesztve haladnak el a rájuk ügyet sem vető, zsibongó, fekete sorfal előtt.
ahogy múlik az idő, a srácok egyre barátságosabb képpel vigyorognak egymásra, egyre hangosabb az incselkedés, az örökös huza-vona; húznak az üvegből, zsebből ki barna szofit, a tigriscsíkosat; ha már árt, ártson nagyon; egyre szilajabb, utánozhatatlan mozdulattal vetik hátukra félhosszú, zsírtól összetapadt, súlyos tincseiket; a lányok haja fekete, szemük fehére vörös, pupillájuk láztól tágult. mint szénné füstölt, vámpírarcú hippik üldögélnek az őszülő fűben, meghitt, ötös-hatos körökben, diffúz gyűrűt vonnak köréjük az elhajigált dolgok.
’depresszió’, ezt mondja a pólójuk, ’depresszió’, ezt mondja fiatal, élénk, rózsaszín húsú szájuk; ’depresszió’ remegi a cigaretta a kezükben, miközben a depresszió zenekar roadja már türelmesen, jól odacsapva ütögeti végig az összes tamot, pergőt és cint, jól szól-e, elég jól szól-e ezeknek a parttalan, kannásbor-ivó srácoknak; vajon megfelelő lesz-e ez a hang ahhoz, hogy egy óra múlva masszív földrengésként érezzék kavargó gyomrukban ezeket a dobütéseket? mint saját zaklatottan dobogó érverésük a halántékukon, és mint a megtisztító záporeső, úgy veri majd szét őket rockzene; úgy odacsap majd, mint az ostor a társadalom kezében, amely rajtuk csattan, és mint az ostor, amely képzeletben az ő kezükben van, és bosszút áll az önző, álmokat tipró, eredendően gonosz világon.
egy alvin koncerttel jobban kiegyeznék mára, gondolom, azok a srácok lazábbak. vidám, piros bakancsuk van, zöld-sárga csíkos térdzoknijuk, lila, felnyírt hajuk, filctollal gazdagon díszített szimatszatyruk, és úgy általában jókedvük; nincsenek zihereájsztűk a szemöldökükben, félhold alakú, vörös körömnyomok a tenyerükben, azok a félholdak a düh pecsétei, nem, nekik sosem zakatolt félelemszülte erőszak a mellkasukban..
persze a feketék is mindannyian ártatlanok és ártalmatlanok, és bár elméletben naponta lemészárolják az egész világot, a gyakorlatban csak magukat rombolják; nem ’az élet a legjobb méreg’, gondolom, hanem a kitartó gyűlölet és önsajnálat.
a zöld pardonba száz forint a belépő; már amennyiben a mogorva, bomberdzsekis biztonsági őrök nem minősítenek téged túl késznek ahhoz, hogy érdemes legyen bemenned; száz forint a beugró, ez ám az üzlet, száz forint a kapunál, kétszázötven a parkban benyakalt két liter kannásborért, és máris ott a katarzis; ezért hát a napi liturgia, a napi mise az egyetemi parkban; minden este ez megy, tizenévesek haveri körökben oldódnak; már tökrészegen kell bemenni, odabent drága a pia, mondják, aztán röhögnek, összeborulnak, barátnők sértődnek, kérkedő szerelmi kapcsolatok szövődnek ’akkor mi most járunk egymással?’, ’nem tudom’; végülis ezek a depressziósok is egész aranyosak, nem akarnak semmi mást, mint kilépni abból, ami van - tulajdonképpen ugyanezt akarom én is.
a basszusgitár közben vaskos döngések közepette beállt, már a szólógitár sivít át a habok fölött a duna másik oldalára, hogy hangja kórussá dúsulva csapódjon vissza a cizellált, angyalarcokkal díszített, koromfedte házfalakról; a drága szállodák üvegéről; a neon-levegőjű éjjel-nappalik kirakatairól; az éjjel-nappalikéról, ahol újabb szomjas feketék vásárolják az olcsó sört. a gitár hangjára futólépésben tömködik láncos táskába a szerzeményt; a vámpírarcú-hippi körökben ülők is lassan fölcihelődzködnek, és mindannyian, mint fekete folyam, mint a duna ellen-párja, beállnak a híd lépcsőjén vonagló ötvenméteres sorba.
kétdecis üvegek sorjáznak a lábaknál; palota vodka, kommersz kevert és vadász, matróz szeszesital, gazdaságos; hogy tudtad ezt meginni, édes fiam, gondolom, aztán elképzelem az anyját, és rögtön tudom, hogy hogy sikerült leküldenie ezt a lehetetlen mérget.
Elképzelem az anyját és az osztályfőnökét; elképzelem a pénzkereső, fenyegető szemű apját; az obligátzöld, hipószagú, telefirkált iskolapadokat és a fantáziátlan szövegű angolleckéket; látom a sivár, kábeltévés, olcsó-bútoros nappalikat, ahol szüleik esténként merednek a tévé képernyőjére; érzem a kemény elvárásokat feléjük: nem tudják, csak sejtik, hogy egyszer majd ők fogják eltartani a nyugdíjasokat, a rokkantakat, a munkanélkülieket és a magatehetetleneket; ők fogják eltartani kemény, verejtékező, vagy éppen csak lélektelen munkával. nem, ezt senki nem kívánhatja magának, láthatólag ők sem készültek fel erre; érzem súlyos, beteljesületlen, titkosírással írt vágyaikat is, a telerajzolt szélű matekfüzeteket, és a paraván mögé száműzött kilátásokat. még csak tizenhat éves, de már megitta a magáét; már kinyalta a kétdecis üvegből a legfeljebb körömlakk-lemosóként használandó palota-vodka utolsó cseppjét is, és most itt áll, itt dülöngél, itt balhézik teli szájjal nevetve, és minden apró rezdülése, minden széles, elnagyolt mozdulata, minden száján kisurranó lélegzet azt állítja, azt üvölti, azt ordítja, hogy ő semmit sem kér egy ilyen az életből.
a depresszió zenekar belecsap a húrokba. hangulatteremtő régi sláger; letaglóz a hangerő. a mikrofon is jól szól, a hangtechnikával minden rendben, már amennyire rendben kell annak lennie: a srácoknak doszt mindegy, mi dől a méteres erősítőkből. amennyiben a koncertzaj akár csak haloványan is emlékezteti őket valamire, amire gondolatban rá tudják játszani az otthon ronggyá hallgatott felvételt, az már jó; akkor ők lehunyják szemüket, és kicsomagolják, előveszik az otthon ronggyá élt életérzést. fejükben zakatol a végtelen litánia: miért én, miért pont itt, miért kell így élni, miért így kell, miért kell, minek mindig valami ’hasznosat’ csinálni, miért kell mindig hazamenjek a hideg tekintetek közé? ’na, mi volt a suliban?’ ’semmi’ ’egyes van?’ ’nincs’ ’akkor jó’; nem akarom, nem ezt akarom, egyáltalán semmit sem akarok, hagyjatok békén, nem akarok semmit; semmit, semmit, semmit, csak még egy fekete estét itt, a zöld pardonban.
2. jelenet
találkozunk barátainkkal, hogy együtt barangoljunk a hűvösödő, májusi péntek éjben. az ég borult, tompa fényű, lehet, hogy épp szűz-tiszta telihold ragyog valahol a felhők fölött, a mi retinánkba viszont egy sárgásbarna duna képe csapódik a nátriumgőz-lámpák émelyítő sárga fényében. az atremovszk 38 hajó békésen leng a szándéktalan hullámokon; a híg szennyvíz sűrű habot vetve törik meg a petőfi híd robusztus pillérein.
ma reggel még kéknek láttam a dunát, gondolom, a parlament gyönyörű volt a tiszta reggeli fényben, és az egész város csinos, biztató, méltóságteljes volt a hídon átdöcögő négyes-hatos villamos jótékony madártávlatából.
most nőre éhes barátaink hirtelen jött ötlettől vezérelve csajozni akarnak, és ugyan hol máshol, mint a zöld pardonban? néhányan ellenállunk. ’jössz táncolni?’ kérdezte egyszer a nagy szerelem a zöld pardonban, ’nem, nem tudok táncolni’, mondtam a lemondástól és az unikumtól keserűen, majd taxiba ülve menekültem haza az életrevalók közül; most azonban dönteni kell.
nem, én ugyan nem, én be nem megyek arra a helyre, mondom; barátaink azonban rendíthetetlenek, csajozni akarnak; felszínes, ámde bizonyos szempontokból igencsak gyümölcsöző, testnedveken alapuló kapcsolatokat szeretnének kiépíteni; ’csak úgy spontán ismerkedünk’, mondják, aztán eltűnnek a zöld pardon mélyén; páran kint maradunk.
a rakparton ülünk, ráérősen, félkomolyan beszélgetünk, és figyeljük, ahogy a duna anyáskodva, rendületlenül tereli hatalmas víztömegeit, hideg köbmétereit; emberek jönnek-mennek körülöttünk, lelkizés, bandázás; némi diplomáciai érzékkel megmentem a társaságot egy verekedéstől, majd emberek jönnek-mennek megint, ideiglenesen asszociálódva lehorgonyzott, megcsappant társaságunkhoz.
elmegyek kicsit, mondom, majd megkerülöm a szórakozóhelyet, és az egyetemi parkban keresek egy szimpatikus bokrot. már nem tudom elállítani, mikor észreveszem, hogy egy zömök, középtermetű ember figyel.
megrettenve fejezem be a dolgomat; nadrág fölránt, a férfi már ott terem, bilincsként szorítja törékeny, keskeny csuklómat duzzadt, vörös tenyere; izmai feldúltan hullámoznak önmutogató, nyomott mintás neccpólója alatt; a slicce nyitva. gyűlöletesen, kéjesen, aprókat hörögve liheg, majd elsóhajta, mit akar, aztán kisfiús, dacos falzett-hangon még kétszer megismétli. szorítása már lila folt ígérete a bőrömön, közel s távol pedig senki sincs, aki segíteni tudna, így hát tehetetlenül, esélytelenül, szánalmasan harcolok vele. kígyóvá változva tekergőzöm már, de nem tudom kicsavarni a kezem, sokkal erősebb, és minél hevesebben védekeznék, annál jobban liheg és tajtékzik részeg mámorában, majd váratlanul megbillen.
ez jó jel, gondolom, az utolsó esély. a másodperc töredéke alatt összeszedem magam, és taktikát váltok: elvékonyodott, sírós hangon ígérem, hogy megteszem, amit akar, de csak akkor, ha elengedi a kezem, hiszen így nem tudom levenni a nadrágomat, láthatja… és istenem, hihetetlen, de igen, van ennyire részeg és hülye: gondolatban már átadván magát az élvezetnek, lehull rólam vas-marka.
csináld magadnak, mondom, és mire észbekap, már távol járok; kifutok a sárga fényre, ki a vörös szemű hajnali emberek közé, megállás nélkül át az úttest fehér, szaggatott középvonalán, át mindenkin és mindenen, le a híd lépcsőjén, a széltől porzó, biztonságos rakpartra; mi kellett neked, te szánalmas, perverz ember; csak nem csajozni jöttél?...
barátaink a rakparton női kísérettől mentesen görnyednek; fáradtságtól és magányosságtól üvegesedő szemmel merednek a dunára. lerí, hogy az ismerkedési akció teljességgel sikertelenül zajlott. lazán lógó izmú combbal, törökülésben ülnek, vagy épp lábukat ölelve állukat támasztják farmeros térdükre. meg akartak erőszakolni, mondom, és az üveges szemek élettel telnek meg, de már nincs mit tenni - utólag már nem tudnak vigyázni rám, de látom, hogy vigyázni akarnak, és ez nekem elég.
a dunánál nagy a zsivaj. a petőfi híd budai hídfőjénél egyre hangosabban válaszolgat egymásnak az átellenben fekvő, fényekben tobzódó rio diszkó és a zöld pardon; ez utóbbi a százasért tombolás, a nagy közös lerészegedések, a sikeres és sikertelen csajozások-pasizások kulcsfontosságú színtere.
ma este a zöld pardon messze népszerűbb a rio-nál, érthető okokból; elég körülnézni: a négyes-hatos megállójában, a természettudományi kar kertjében, végig a hídon százával rajzanak a ’depresszió’ és ’tankcsapda’ feliratú pólót viselő srácok; az évszázados mellvédbe csimpaszkodva, a dunába köpködve, a lépcsőkön és az útpadkán ülve várják a koncertkezdést.
így, fekete díszruhában gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek egymástól; a fiúk
hozzávetőleg tizenöt évesnek néznek ki, a lányok olyan tizenkilenc-húsznak, bár valószínűleg egykorúak, csak épp az ironikus kedvében leledző természet játssza velük céltalan játékait.
úgy nézem, a zöld pardonban észvesztős, másnap megbánós ihb-típusú tini rockbuli készülődik; kezdés este hatkor, a depresszió zenekar tagjai jólelkűek, jó szociális érzékkel, elézékenyen gondolnak kiskorú hallgatóságuk éjszakai kijárási tilalmára, a céltalan anyai féltésre; szegény anyák, úgy tesznek, mintha nappal nem történne meg az, ami éjszaka megtörténhet.
a fekete pólósok ez idő tájt még nyurgán csüngnek a kizárólag vizuális stresszelésre alkalmas, szoci madonna-szobron; a szobrot magát még engedékeny hangulatomban is minimum gyomorforgatónak találom: tömbszerű munkásnő dagadó bicepsszel, aki minden gyöngédség nélkül, kimérten, keblétől karnyújtásnyira tartja magától lexikonforma, nem kevésbé ízléstelen öntöttvas-gyermekét; mindkettejük tekintete bárgyú boldogsággal mered előre immáron az idők (azaz az ő idejük) végezetéig. a vas-madonna parasztasszonytestén fényesre kopott dudor a két mell; homlokára ezüstszín horogkeresztet fújtak, mellbimbói helyére meg két pöttyöt; erodált combjain billogként sírnak a tagek, a rányomott rágók, a kezdetleges graffitik.
a vas-asszony fakó, tömzsi lába előtt egy prostituáltnak álcázott, döbbenetes szépségű, erősen festett lány tölti magába kitartóan a kannásbort; még csak délután öt van, a ráhangolódás ideje; a gót csajszi lábán bokától combtőig centinként újabb bemetszés; alvadt-vörösen bukkan ki a gyulladt bőr a fekete miniszoknya alól; ennek is oda a modell-karrierje, gondolom, ennyi photoshop-ot már egyik ügynökségnek sem érsz meg, drágám; amilyen hegek maradnak rajtad ez után a magánakciód után, azt takargathatod életed végéig.
barátnője kövérkés, és amennyiben ez elképzelhető, még több festék van rajta; fáradhatatlanul majmolja soványka, festett-hollószín hajú, éles hangon vihogó idolját., bár az ő szülei nem engedték meg, hogy befesse a haját, még egy tincset se, ő is szorgalmasan tölti magába a kannásbort; ő is vihog, mint a kis, pille-könnyű gót, csakhogy az ő torkából artikulálatlan röhögésként szakad az alkonyodó térbe az, ami pálcika-imádottjából kötélideg-metsző, fejhangú vihogásként tör elő.
komoly, kopogós cipőm talpa alatt szárazkenyér-hajként, felbecsülhetetlen értékű antik vázák romjaiként, kihűlt, hideg, összetört üvegszívekként ropognak a földhöz vágott sörösüvegek roncsai; az egyetem általam olyannyira imádott futurisztikus jellegét teljességgel elveszik a kis, kétezerhetes feketék; ’depresszió’, mondja a pólójuk; elfedik az obszervatórium és a merészen tervezett épületek steril báját; ’depresszió’ mondják a bicska-metszette falcok a karjukon; halk léptű professzorok lopakodnak haza köztük, feszülten kerülgetve nevetés-rázta testüket; a profok laptopjukat paranoid görcsben szorítják oldalukhoz, a pénztárcájuk tartalmára és rablásra gondolnak. méltóságukat vesztve haladnak el a rájuk ügyet sem vető, zsibongó, fekete sorfal előtt.
ahogy múlik az idő, a srácok egyre barátságosabb képpel vigyorognak egymásra, egyre hangosabb az incselkedés, az örökös huza-vona; húznak az üvegből, zsebből ki barna szofit, a tigriscsíkosat; ha már árt, ártson nagyon; egyre szilajabb, utánozhatatlan mozdulattal vetik hátukra félhosszú, zsírtól összetapadt, súlyos tincseiket; a lányok haja fekete, szemük fehére vörös, pupillájuk láztól tágult. mint szénné füstölt, vámpírarcú hippik üldögélnek az őszülő fűben, meghitt, ötös-hatos körökben, diffúz gyűrűt vonnak köréjük az elhajigált dolgok.
’depresszió’, ezt mondja a pólójuk, ’depresszió’, ezt mondja fiatal, élénk, rózsaszín húsú szájuk; ’depresszió’ remegi a cigaretta a kezükben, miközben a depresszió zenekar roadja már türelmesen, jól odacsapva ütögeti végig az összes tamot, pergőt és cint, jól szól-e, elég jól szól-e ezeknek a parttalan, kannásbor-ivó srácoknak; vajon megfelelő lesz-e ez a hang ahhoz, hogy egy óra múlva masszív földrengésként érezzék kavargó gyomrukban ezeket a dobütéseket? mint saját zaklatottan dobogó érverésük a halántékukon, és mint a megtisztító záporeső, úgy veri majd szét őket rockzene; úgy odacsap majd, mint az ostor a társadalom kezében, amely rajtuk csattan, és mint az ostor, amely képzeletben az ő kezükben van, és bosszút áll az önző, álmokat tipró, eredendően gonosz világon.
egy alvin koncerttel jobban kiegyeznék mára, gondolom, azok a srácok lazábbak. vidám, piros bakancsuk van, zöld-sárga csíkos térdzoknijuk, lila, felnyírt hajuk, filctollal gazdagon díszített szimatszatyruk, és úgy általában jókedvük; nincsenek zihereájsztűk a szemöldökükben, félhold alakú, vörös körömnyomok a tenyerükben, azok a félholdak a düh pecsétei, nem, nekik sosem zakatolt félelemszülte erőszak a mellkasukban..
persze a feketék is mindannyian ártatlanok és ártalmatlanok, és bár elméletben naponta lemészárolják az egész világot, a gyakorlatban csak magukat rombolják; nem ’az élet a legjobb méreg’, gondolom, hanem a kitartó gyűlölet és önsajnálat.
a zöld pardonba száz forint a belépő; már amennyiben a mogorva, bomberdzsekis biztonsági őrök nem minősítenek téged túl késznek ahhoz, hogy érdemes legyen bemenned; száz forint a beugró, ez ám az üzlet, száz forint a kapunál, kétszázötven a parkban benyakalt két liter kannásborért, és máris ott a katarzis; ezért hát a napi liturgia, a napi mise az egyetemi parkban; minden este ez megy, tizenévesek haveri körökben oldódnak; már tökrészegen kell bemenni, odabent drága a pia, mondják, aztán röhögnek, összeborulnak, barátnők sértődnek, kérkedő szerelmi kapcsolatok szövődnek ’akkor mi most járunk egymással?’, ’nem tudom’; végülis ezek a depressziósok is egész aranyosak, nem akarnak semmi mást, mint kilépni abból, ami van - tulajdonképpen ugyanezt akarom én is.
a basszusgitár közben vaskos döngések közepette beállt, már a szólógitár sivít át a habok fölött a duna másik oldalára, hogy hangja kórussá dúsulva csapódjon vissza a cizellált, angyalarcokkal díszített, koromfedte házfalakról; a drága szállodák üvegéről; a neon-levegőjű éjjel-nappalik kirakatairól; az éjjel-nappalikéról, ahol újabb szomjas feketék vásárolják az olcsó sört. a gitár hangjára futólépésben tömködik láncos táskába a szerzeményt; a vámpírarcú-hippi körökben ülők is lassan fölcihelődzködnek, és mindannyian, mint fekete folyam, mint a duna ellen-párja, beállnak a híd lépcsőjén vonagló ötvenméteres sorba.
kétdecis üvegek sorjáznak a lábaknál; palota vodka, kommersz kevert és vadász, matróz szeszesital, gazdaságos; hogy tudtad ezt meginni, édes fiam, gondolom, aztán elképzelem az anyját, és rögtön tudom, hogy hogy sikerült leküldenie ezt a lehetetlen mérget.
Elképzelem az anyját és az osztályfőnökét; elképzelem a pénzkereső, fenyegető szemű apját; az obligátzöld, hipószagú, telefirkált iskolapadokat és a fantáziátlan szövegű angolleckéket; látom a sivár, kábeltévés, olcsó-bútoros nappalikat, ahol szüleik esténként merednek a tévé képernyőjére; érzem a kemény elvárásokat feléjük: nem tudják, csak sejtik, hogy egyszer majd ők fogják eltartani a nyugdíjasokat, a rokkantakat, a munkanélkülieket és a magatehetetleneket; ők fogják eltartani kemény, verejtékező, vagy éppen csak lélektelen munkával. nem, ezt senki nem kívánhatja magának, láthatólag ők sem készültek fel erre; érzem súlyos, beteljesületlen, titkosírással írt vágyaikat is, a telerajzolt szélű matekfüzeteket, és a paraván mögé száműzött kilátásokat. még csak tizenhat éves, de már megitta a magáét; már kinyalta a kétdecis üvegből a legfeljebb körömlakk-lemosóként használandó palota-vodka utolsó cseppjét is, és most itt áll, itt dülöngél, itt balhézik teli szájjal nevetve, és minden apró rezdülése, minden széles, elnagyolt mozdulata, minden száján kisurranó lélegzet azt állítja, azt üvölti, azt ordítja, hogy ő semmit sem kér egy ilyen az életből.
a depresszió zenekar belecsap a húrokba. hangulatteremtő régi sláger; letaglóz a hangerő. a mikrofon is jól szól, a hangtechnikával minden rendben, már amennyire rendben kell annak lennie: a srácoknak doszt mindegy, mi dől a méteres erősítőkből. amennyiben a koncertzaj akár csak haloványan is emlékezteti őket valamire, amire gondolatban rá tudják játszani az otthon ronggyá hallgatott felvételt, az már jó; akkor ők lehunyják szemüket, és kicsomagolják, előveszik az otthon ronggyá élt életérzést. fejükben zakatol a végtelen litánia: miért én, miért pont itt, miért kell így élni, miért így kell, miért kell, minek mindig valami ’hasznosat’ csinálni, miért kell mindig hazamenjek a hideg tekintetek közé? ’na, mi volt a suliban?’ ’semmi’ ’egyes van?’ ’nincs’ ’akkor jó’; nem akarom, nem ezt akarom, egyáltalán semmit sem akarok, hagyjatok békén, nem akarok semmit; semmit, semmit, semmit, csak még egy fekete estét itt, a zöld pardonban.
2. jelenet
találkozunk barátainkkal, hogy együtt barangoljunk a hűvösödő, májusi péntek éjben. az ég borult, tompa fényű, lehet, hogy épp szűz-tiszta telihold ragyog valahol a felhők fölött, a mi retinánkba viszont egy sárgásbarna duna képe csapódik a nátriumgőz-lámpák émelyítő sárga fényében. az atremovszk 38 hajó békésen leng a szándéktalan hullámokon; a híg szennyvíz sűrű habot vetve törik meg a petőfi híd robusztus pillérein.
ma reggel még kéknek láttam a dunát, gondolom, a parlament gyönyörű volt a tiszta reggeli fényben, és az egész város csinos, biztató, méltóságteljes volt a hídon átdöcögő négyes-hatos villamos jótékony madártávlatából.
most nőre éhes barátaink hirtelen jött ötlettől vezérelve csajozni akarnak, és ugyan hol máshol, mint a zöld pardonban? néhányan ellenállunk. ’jössz táncolni?’ kérdezte egyszer a nagy szerelem a zöld pardonban, ’nem, nem tudok táncolni’, mondtam a lemondástól és az unikumtól keserűen, majd taxiba ülve menekültem haza az életrevalók közül; most azonban dönteni kell.
nem, én ugyan nem, én be nem megyek arra a helyre, mondom; barátaink azonban rendíthetetlenek, csajozni akarnak; felszínes, ámde bizonyos szempontokból igencsak gyümölcsöző, testnedveken alapuló kapcsolatokat szeretnének kiépíteni; ’csak úgy spontán ismerkedünk’, mondják, aztán eltűnnek a zöld pardon mélyén; páran kint maradunk.
a rakparton ülünk, ráérősen, félkomolyan beszélgetünk, és figyeljük, ahogy a duna anyáskodva, rendületlenül tereli hatalmas víztömegeit, hideg köbmétereit; emberek jönnek-mennek körülöttünk, lelkizés, bandázás; némi diplomáciai érzékkel megmentem a társaságot egy verekedéstől, majd emberek jönnek-mennek megint, ideiglenesen asszociálódva lehorgonyzott, megcsappant társaságunkhoz.
elmegyek kicsit, mondom, majd megkerülöm a szórakozóhelyet, és az egyetemi parkban keresek egy szimpatikus bokrot. már nem tudom elállítani, mikor észreveszem, hogy egy zömök, középtermetű ember figyel.
megrettenve fejezem be a dolgomat; nadrág fölránt, a férfi már ott terem, bilincsként szorítja törékeny, keskeny csuklómat duzzadt, vörös tenyere; izmai feldúltan hullámoznak önmutogató, nyomott mintás neccpólója alatt; a slicce nyitva. gyűlöletesen, kéjesen, aprókat hörögve liheg, majd elsóhajta, mit akar, aztán kisfiús, dacos falzett-hangon még kétszer megismétli. szorítása már lila folt ígérete a bőrömön, közel s távol pedig senki sincs, aki segíteni tudna, így hát tehetetlenül, esélytelenül, szánalmasan harcolok vele. kígyóvá változva tekergőzöm már, de nem tudom kicsavarni a kezem, sokkal erősebb, és minél hevesebben védekeznék, annál jobban liheg és tajtékzik részeg mámorában, majd váratlanul megbillen.
ez jó jel, gondolom, az utolsó esély. a másodperc töredéke alatt összeszedem magam, és taktikát váltok: elvékonyodott, sírós hangon ígérem, hogy megteszem, amit akar, de csak akkor, ha elengedi a kezem, hiszen így nem tudom levenni a nadrágomat, láthatja… és istenem, hihetetlen, de igen, van ennyire részeg és hülye: gondolatban már átadván magát az élvezetnek, lehull rólam vas-marka.
csináld magadnak, mondom, és mire észbekap, már távol járok; kifutok a sárga fényre, ki a vörös szemű hajnali emberek közé, megállás nélkül át az úttest fehér, szaggatott középvonalán, át mindenkin és mindenen, le a híd lépcsőjén, a széltől porzó, biztonságos rakpartra; mi kellett neked, te szánalmas, perverz ember; csak nem csajozni jöttél?...
barátaink a rakparton női kísérettől mentesen görnyednek; fáradtságtól és magányosságtól üvegesedő szemmel merednek a dunára. lerí, hogy az ismerkedési akció teljességgel sikertelenül zajlott. lazán lógó izmú combbal, törökülésben ülnek, vagy épp lábukat ölelve állukat támasztják farmeros térdükre. meg akartak erőszakolni, mondom, és az üveges szemek élettel telnek meg, de már nincs mit tenni - utólag már nem tudnak vigyázni rám, de látom, hogy vigyázni akarnak, és ez nekem elég.
