Portfóliók
Szomorúsággyár
Rushdie mesél
"A szomorúsággyártól az Elképzelhetetlen bekövetkeztéig
A szomorú város a Bánatos tenger partján épült, s a tenger mordhallal volt tele; aki pedig eszik a mordhalból, annak szinte rókázhatnékja támad a búbánattól, mégha történetesen kék is az ég. A szomorú város északi peremén hatalmas gyárak terpeszkedtek, amelyekben(nekem is úgy mondták) szomorúságot gyártottak, csomagoltak, s küldtek szerte a világba, és a világnak elege mintha sohasem lett volna belőle. Fekete füst dőlt belőle, fekete füst dőlt a szomorúsággyárak kéményéből s ülte meg rossz hír gyanánt a szomorú várost. A mesék lehetnek igazak,vagy sem, a mesemondót nemcsak a szerencse hagyhatja el, de saját felesége is, történetmondó legyen a talpán,aki ezek után kikeveredik a szavak labirintusából. A szomorúságnak azonban van egy ellenszere: hisz Alifbá országának legszomorúbb városa már olyan riadt,keserves és szorongó és szomorú volt, hogy a saját nevét is elfelejtette. Újat azonban képes admi a város, mármint új nevet, Harun apja pl. a Legendamedence nevet kapta, mert úgy teli volt mesékkel és történetekkel, mint a tenger mordhallal. A történetek közben rá kell jönnünk a megkerülhetetlen igazságra, melynek 77 aspektusa de Selby számára merőben efemer:ha az asszony énekel, attól a dolgok még rosszabbra is fordulnak.
Merüljenek el a mesék világába. Rushdie, a NAGY ÚSZÓMESTER segítségével.
Egy megközelítés: Hungarian Unix Portal:
Hárún és a Mesék Tengere című elbeszélésében azonban nemcsak a mesék fontosságáról ír nagyon nagyon szépen Rushdie, hanem a szabad vitáról is:
Hárúnnak lassacskán feltűnt, hogy a halk mormolás, amit régóta hall, egyre erősbödik, s válik tompa morajjá, majd szinte bömböléssé. Betelt némi időbe, míg ráeszmélt, hogy a Gappik szakadatlan, s mind hevesebbé váló locsogását-fecsegését-vitatkozását hallja. No persze, a víz, mint tudjuk, vezeti hangot, de ez a lárma a sívó pusztaságon is áthatolt volna. Vízidzsinnek, Úszó Kertészek, Csupaszáj-halak és Lapródok cseréltek eszmét teli torokból a parancsba adott stratégia előnyeiről és hátrányairól.
(...)
Hárún észrevette, hogy a vén Kitáb Generális (...) rendre járja a Bárka-madarakat, hogy követhesse a vita alakulását; jellemző volt a Lapródok és a többi Gap-beli polgár korlátozatlan szabadságára, hogy az öreg hadvezér szemrebbenés nélkül, sőt nyilvánvaló örömmel hallgatta e lázongó és sértő kirohanásokat. Hárún még azt is megkockáztatta volna, hogy többször maga a Generális provokálta a vitát, hogy aztán nyilvánvaló kéjjel bocsátkozzék bele maga is, puszta mulatságból egyszer az egyik, másszor a másik félnek fogva a pártját.
- De de de mi értelme a Szólásszabadság meghirdetésének - vette föl a fonalat a Bűvös banka -, ha gyakorolni aztán nem hagyjuk?
(...)
Így vonult tehát a gapföldiek vidám armadája, buzgón csócsálva Kitáb Generális legtitkosabb terveit (melyeket természetesen ő maga teregetett ki nagy boldogan minden érdeklődőnek). A híditervet ízekre szedték, végigkritizálták, végigbogarászták, végigelemezték, szidták, dícsérték, magyarázták, értelmezték, s végtelen szócsaták közepette végülis áldásukat adták rá.
(...)
Végre-valahára elkezdődött az ütközet.
Rasid Kalifa, aki a gappi parancsnoki magaslatról nézte a csatát, félt, hogy a Lapródok csúfos vereséget fognak szenvedni. (...)
A vészjóslóan hallgatag, fekete orrú csúpvála sereg ijesztőbb volt, hogysem a vereségét el lehessen képzelni. A Gappik mindezenközben pokoli zsivajjal vitatkoztak a haditerv minden apró részletén. A parancsnoki magaslatról leküldött utasítások heves vitákat robbantottak ki, minden parancsnak, még ha magától a Generálistól is származott, meghányták-vetették a jó és rossz oldalait. Hogy lehet ilyen zsibvásárban csatát nyerni? Sehogy, töprengett aggodalmasan Rasid.
Ám ekkor egymásnak rontott a két sereg, és Rasidnak, legnagyobb meglepetésére azt kellett látnia, hogy a Csúpválák nem állják a Gappik rohamát. A Lapródok, mindent a legapróbb részletekig megvitatván, egységesen léptek föl, vitézül harcoltak, s egymást támogatva, közös célért egyesülve, ellenállhatatlanul nyomultak előre. A szabad vita, a teljes nyíltság hatalmas erőket fölszabadító bajtársiassággal ajándékozta meg őket. A Csúpválák viszont egykettőre szétzilálódtak. Ahogy Mudra, az Árnyékharcos megjósolta volt: sosuk kénytelen volt tulajdon árnyékuk ellen hadakozni! Ami pedig a többit illeti, hallgatási fogadalmuk meg a vérükké vált titkolózás bialmatlanná tette őket egymás iránt. Nem bíztak a parancsnokaikban sem. Következésképpen szó sem lehetett arról, hogy vállvetve küzdjenek: lépten-nyomon elárulták, hátba döfték egymást, zendültek, elbújtak, dezertáltak... és rövidesen futásnak eredtek, minden fegyverüket elhajigálva.
Számomra, aki már évek óta használok Linuxot, ez az idézet elsősorban a szabad szoftverek fejlesztése mögötti bazár modell és a nyílt forráskód erejét mutatja a katedrális modellel vagy a zárt forráskóddal szemben. Mintha Rushdie évekkel megelőzte volna Eric S. Raymondot...
De ha jobban belegondolok, emellett a demokrácia egyik alapeleme, a szólásszabadság fontosságát, valamint a közösségek megerősödésében fontos szerepet játszó nyílt kommunikáció erejét is mutatja.
Persze, azért azt érzem, hogy nem szabad semmit sem túlzásba vinni, mert amíg hamiskártyások is vannak köztünk, nem szabad mindent kiteregetnünk, bizonyos szintig azért érdemes figyelmet szentelni a biztonságos kommunikációra is.
forrás:
[a]http://209.85.129.104/search?q=cache:eGukzIsXF4MJ:hup.hu/node/49698+h%C3%A1run+%C3%A9s+a+mes%C3%A9k&hl=hu&ct=clnk&cd=3&gl=hu[text]http://209.85.129.104/search?q=cache:eGukzIsXF4MJ:hup.hu/node/49698+h%C3%A1run+%C3%A9s+a+mes%C3%A9k&hl=hu&ct=clnk&cd=3&gl=hu[/a]
Volt egyszer Alifbá országában egy szomorú város, minden városok legszomorúbbika [...] Ennek a városnak az útvesztőiben, túl a tört szívekre emlékeztető romházak negyedén, élt egy Hárún nevezetű vidám kis fickó, egyetlen gyermeke a mesemondó Rasíd kalifának, kinek vidámságáról regéket regéltek szerte a szomorú városban [...] Aztán valahogy minden elromlott. Talán beszivárgott végül a város szomorúsága az ablakon. Mikor egy nap, strófa közben, mintha csak kikapcsolták volna, elhallgatott Szoraja éneke, Hárún tudta, hogy bajok lesznek. De hogy mekkorák, azt nem is gyanította."
Salman Rushdie indiai születésű brit író, akire mohamedán vallási vezetők kimondták a fatvát. A MAN Booker-díjas szerző neve komoly irodalmi védjegy, az író számos nemzetközi zsűri tagja, regényei világszerte sikerlistásak. Háromszor nősült, két fia van, jelenleg New Yorkban él.
Az Ulpius-ház öt kötettel indítja útjára a Salman Rushdie-életműsorozatot.
Az angol-indiai regényíró 1947-ben, Bombayban született egy középosztálybeli muzulmán család sarjaként. Tanulmányait Angliában végezte. 1964-ben szüleivel és testvéreivel együtt Pakisztánba települt át. Rushdie egy ideig az egyik pakisztáni televíziónak dolgozott, majd színészként kereste a kenyerét, utóbb pedig Angliát választotta új hazájául.
Íróként 1977-ben debütált Grímusz című, a tudományos-fantasztikus regényekkel rokonítható, utóbb számtalan kiadást megért művével. 1981-ben jelentkezik következő regényével, Az éjfél gyermekei-vel. Az India egzotikus világát elénk varázsoló könyv elnyeri a Booker McConnell-díjat, s meghozza Rushdie számára a nemzetközi hírnevet és elismerést. 1983-ban publikálja Szégyen című regényét, melyből Pakisztán szomorú múltját és jelenét ismerhetjük meg. Történeteiben Rushdie felhasználja a szájhagyomány, a mitológia, a vallás és a "fantasy" elemeit is. Narratív technikája a mágikus realizmushoz, a García Márquez nevével fémjelzett írói világához kapcsolja.
Negyedik regénye, a Satanic Verses [Sátáni versek] 1988-ban elnyerte a Whitebread-díjat, ám a könyvet - mivel sértette az iszlám egyes híveinek vallási meggyőződését - Indiában és Dél-Afrikában betiltották. Az iszlám fundamentalisták felháborodása oly mértékű volt, hogy a regényt Yorkshire-ben és Bradfordban az utcán égették el. Khomeini Ayatollah felszólította a fanatikus muzulmánokat az íralman Rushdie 1947. június 19-én született Bombeyban, gazdag muzulmán családban. Szülei nem sokkal születése előtt telepedtek át Bombeyba a vallási csatározásokkal terhes Kasmírból. Apai nagyapja urdu költő, apja Cambridge-ben nevelkedett üzletember volt.
Szülei hívő muzulmánok voltak, de gyermekeiket liberális szellemben nevelték. Rushdie-t tizennégy éves korában Angliába küldték tanulni. 1964-ben megkapta a brit állampolgárságot. A híres cambridge-i King's College-ban történelmet hallgatott. Miután 1968-ban diplomázott, visszatért szüleihez, akik közben az 1964-es indiai-pakisztáni háború idején a muzulmánokat ért atrocitások miatt a pakisztáni Karacsiba települtek át. Rövid ideig a pakisztáni televíziónak dolgozott, de felháborította a pakisztáni cenzúra, és inkább visszament Angliába. Egy évig Londonban színészkedett, majd 1971-től 1981-ig reklámszövegíró volt.
A hetvenes évek elején kezdett írni. Első regénye, a Grímusz 1975-ben látott napvilágot. A cím a perzsa mitológia mitikus madarának, a Szímurgnak az anagrammája. A regény főhőse, Szárnyaló Sas, az axona indián a halhatatlanság birtokában keresi az élet értelmét, kontinenseken és korokon át üldözi a címszereplő Grímuszt, mert az a halhatatlansággal megajándékozta ugyan, de a békés öregedés titkával már adósa maradt. Rushdie e mágikus hatású, gyönyörű meséje későbbi műveihez hasonlóan tobzódik a szájhagyomány, a mitológia, a vallás, a "fantasy" elemeiben.
A nagy áttörést pályáján következő regénye, az 1981-ben megjelent Az éjfél gyermekei hozta meg számára. A regénnyel Rushdie elnyerte a Booker-díjat. A cím arra az ezeregy gyermekre utal, akik India függetlenné válása után, 1947. augusztus 15. első órájában születtek, de a gyermekhalandóság miatt kilencéves korukra csak 580-an maradtak. A túláradó gazdagságú nyelven írt mű India történetének allegóriája: a Bombayban játszódó történet főszereplője, az ezer gyermek egyike, Szalím Szinai az indiai történelem allegorikus megfeleltetéseként szerepel.
1983-ban látott napvilágot a Pakisztán történelmét feldolgozó tanmeséje, a Szégyen
1988-ban jelent meg negyedik regénye, a Sátáni versek, amit követően az iráni iszlám vallási vezetők fatvát, azaz egyházi átkot mondtak ki Salman Rushdie-ra. Ez tíz éven át szó szerint halálos fenyegetést jelentett a szerzőre és mindenkire, aki részt vett a mű nyilvánosság elé kerülésében.
A kötet kiinduló motívumául apokrif Korán-részletek szolgáltak. A regény óriási felháborodást váltott ki a muzulmán világban. Sokan Mohamed próféta szentségtörő paródiáját látták a Sátáni versekben. A muzulmán közösségek világszerte tiltakozó tüntetéseket szerveztek, amelyek több halálos áldozatot is követeltek. A könyvet az indiai kormány szinte azonnal betiltotta, a felháborodott hívők sok helyen nyilvános könyvégetéssel tiltakoztak. 1989-ben az iráni Khomeini ajatollah 1,5 millió dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére. Rushdie azóta inkognitóban él, 1993-ig egyáltalán nem mutatkozott nagyobb nyilvánosság előtt. 1998-ban az iráni kormány visszavonta a halálos ítéletet, de Rushdie még ennek ellenére sem érezheti magát biztonságban.
A kényszerű bujkálás idején, védőőrizetben írta az 1990-ben megjelent Hárún és a Mesék tengere című, gyermekeknek szóló meseregényét, amelyben a szanszkrit elbeszélésirodalom és az Ezeregyéjszaka világa pazarul keveredik a nyugati narratív hagyományokkal.
Rushdie 1991-ben jelentette meg az Imaginary Homelands 1981-91 (Képzelt szülőföldek, 1981-91') című esszékötetét, 1994-ben pedig a Kelet, nyugat című novelláskötetével jelentkezett. A kilencvenes években két regénye jelent meg: A mór utolsó sóhaja (1995), Talpa alatt a föld (1999). A Fúriadüh 2001-ben látott napvilágot.
Salman Rushdie neve az idők során komoly irodalmi védjeggyé vált, az a könyv, amihez ajánlást ad, szinte azonnal elnyeri a közönség és a szakma szimpátiáját. Az író számos nemzetközi zsűri és bíráló bizottság tagja.
Háromszor nősült. Két fia van, első házasságából való fia, Zafar 22, harmadik házasságából származó fia, Milan 5 éves. 2000-ben elhagyta harmadik feleségét.
Ahogy a Wikipédia látja:
A Hárún és a Mesék Tengere Salman Rushdie indiai író egyetlen meseregénye.
Miután Khomeini ajatollah 1988-ban kimondta az íróra a fatvát, az angol titkosszolgálat elbújtatta Rushdie-t, egyesek szerint egy bunkerba, majd különböző más helyekre, melyekről csak beavatottak tudtak. Rushdie rejtőzködése alatt írja meséjét.
Az író elbeszélő technikája különleges, ugyanis ötvözi az Ezeregyéjszaka történeteinek világát a nyugati narratív hagyományokkal, s ezzel azt éri el, hogy regénye a klasszikus és modern (már-már posztmodern) között egyensúlyozzon.]
Egy mesemondó, miután elhagyja a felesége, nem akar többé mesélni, és elzáratja házában azt a csapot, melyből a Mesék Tengerének vize folyik, és amelyből ha valaki iszik, akkor fejében rögtön millió s millió végtelen történet születik. Fia, Hárún, aki meg akarja akadályozni ezt, elrepül a Kahanira, a Föld második holdjára, hogy megkérje az ottani uralkodót, hogy mégis engedje tovább folyni a cseppfolyós történeteket otthonukba. De Kahani uralkodójának kisebb gondja is nagyobb ennél, hisz országát az égitest sötét felén élő gonosz Csúpválák veszélyeztetik, akik örökre meg akarják mérgezni a mesék varázslatos vizét.
A zöldek a mesefolyamban a környezetszennyezés problémáját emelik ki:
forrás:Zöldhullám:
A Mesék Tengere
2008-01-10 10:54:40
Azt, hogy mára milyen fontos kérdéssé vált a környezetvédelem, világosan mutatja, hogy már a mesékben is felbukkan ez a téma. Salman Rushdie már két elbeszélésében is írt a környezetszennyezésről.
Salman Rushdie, az indiai születésű nagy mesélő, kedvenc íróim közé tartozik. Egy-két évvel ezelőtt olvastam Talpa alatt a föld című regényét, amelyben pár mondat erejéig már ír Bombay légszennyezésének hatásairól.
„Az 1970-es évek elejére a város levegője erősen szennyeződött, és az újságírók, akik, mint mindig, hajlamosak voltak a képletes beszédre, azt mondják, ez az ország piszkos atmoszférájának a jele. A város orvosai a migréntől szenvedők számának riasztó növekedését figyelték meg, és a szemészek felfedezték, hogy sok beteg kettős látásra panaszkodik, bár nem emlékeztek rá, hogy beverték volna a fejüket, s más bizonyítéka sem volt agyrázkódásnak. Akárhová ment az ember, férfiakat és nőket látott az utcán, akik sötét tekintettel vakarták a fejüket. Egyre erősebb volt az az általános érzés, hogy rendetlenség van, a dolgok nincsenek rendben, kisiklottak. Nem lehet ez így.”
Karácsonyra megkaptam a Hárún és a Mesék Tengere című Rushdie kötetet. Nagyon magával ragadó elbeszélés, de ami most számunkra fontos, hogy az elbeszélés egyik központi témája a Mesék Tengerének elszennyezése.
"- Környezetszennyezés - mondta vészjóslóan a Vízidzsinn. - Nem érted? Valaki vagy valami szennyet zúdít a Meseóceánba. És a szenny persze beszivárog a mesékbe, és tönkreteszi őket. (...) Ha itt a Távolészakon is kimutatható a szennyeződés, mi lehet Gapvárosban.
Haha megkérdezte Málit: - Mi ez a szennyeződés? Mikor kezdődött? Milyen súlyos?
Máli egymás után megválaszolta a kérdéseket: Végzetes. Jellege ismeretlen. Nemrég kezdődött, de nagyon gyorsan terjed. S hogy súlyos-e? Nagyon. Bizonyos mesék évek alatt, ha meg tudnak tisztulni.
- Például? - szúrta közbe kíváncsiskodva Hárún.
- Bizonyos népszerű, romantikus történetekből például egyszerűen vége nincs bevásárlólisták lettek. A gyerekmesék egy részéből is. Terjed például a beszélő helikopter-anekdoták divatja.
(...)
- Beteg a víz! El ne késsünk! - bugyborékolta az egyik.
- Segíteni kell most nékünk! - fejezte be a másik.
(...)
Hárúnnak úgy tűnt, hogy az iménti két Csupaszáj beteg: habzott az a temérdek szájuk, köhögtek, s a szemük is gyulladtnak látszott. Megszólította őket: Nem vagyok orvos, barátaim, de én bizony úgy látom, hogy nem vagytok valami jól.
Bugyborékos köhécselés közepette jött a rímes válasz:
- A rossz ízlés! Csupa mocsok!
- Már úszni is alig tudok!
- Bagha vagyok! Ez it Gúpi!
- Nem akarunk elpusztulni!
- Csíp a szemünk! Fáj a torkunk!
- Ha könnyebb lesz, többet mondunk!
(...)
- Vízben a szenny sok száz tonna!
- A legrosszabb a Régi Zóna!
Ennek hallatán a Vízidzsinn a fejéhez kapott, de olyan hevesen, hogy kis híján a turbánja is elszállt. - Micsoda? Micsoda? - kérdezgette izgatottan Hárún, és Haha, némi kéretés után, kelletlenül elmagyarázta, hogy a Régi Zóna a kahani Déli-sark közelében levő terület; ma már szinte senki nem látogatja. Nincs kereslet az onnan eredő ómódi történetek iránt. - Hisz tudod, milyenek az emberek: mindig csak az új kell nekik. A régi mesékre meg fütyülnek. - Használaton kívül került hát a Régi Zóna; ám a közhiedelem szerint az összes Meseáram hajdan abból az egyetlen áramlatból eredt, amely a déli nagy Kútfőből, vagyis az Ősmeseforrásból fölbuzogva, észak felé áramlik az Óceánban.
- És ha mérgezve van maga a Forrás, mi lesz akkor az Óceánnal? Mi lesz velünk? - jajongott Haha. - Nem törődtünk vele, sokáig semmibe vettük, és tessék! most adjuk meg az árát."
Szerencsére az elbeszélés hősei még idejében közbe tudtak avatkozni, és a főszereplő, Hárún segítségével meg tudták akadályozni, hogy a Sötét Oldal vezére, Khatám Sud teljesen elszennyezze a Mesék Tengerét. Miután leállították a szennyezést, az Ősmeseforráson keresztül szép lassan helyreállt az Óceán "ökoszisztémája".
Ez a történet számomra sokkal több mint egy mese. Rushdie elbeszélésében nagyon fontos dolgokra hívja fel a figyelmet. Az egyik a mesék fontossága. Mai, kiüresedett világunkban már csak passzívan fogadjuk be a tévéből ránk zúduló kész információözönt, egyre kevesebben képesek arra, hogy szeretteiknek esténként meséljenek. Fontos az az utalás is, ha már a játékok, mesék, ajándékok üres, csak a kereskedőknek hasznot hozó reklámeszközökké váltak.
Az Ősmeseforrás példája pedig egyből eszembe juttatta azt, amikor pár hete a Hagyomány és Természet konferencián Adrásfalvy Bertalan és mások arra mutattak rá, hogy milyen fontos szerepet játszanak a hagyományok, a kultúra a természet és ember kapcsolatában, és ennek a tudásnak a továbbörökítésében. Ezenfelül azt hiszem arra is talán utal ez az elbeszélés, hogy milyen veszélyes az, ha megbomlik a Nappal és Éjszaka, vagy a Beszéd és Hallgatás közötti egyensúly.
Remélem, mi is megtaláljuk a mostani, nem fenntartható civilizáció által okozott problémák gyökereit, és megtaláljuk a megoldást is, hogy miként billentsük helyre bolygónkon a megbomlott harmóniát, miként Hárún is helyrebillentette a Kahani tengelyforgását.
Rushdie: Az éjfél gyermekei c. csodás regénye pl. elképesztô öntudatlansággal beszél az elején (1947, India függetlenné válása kapcsán) négyszáz (a statisztikák szerint kevesebb mint 350) millió, a végén (harminc évvel késôbb) hatszáz (a statisztikák szerint 630) millió emberrôl Indiában. (A tíz évvel késôbbi, a magyar fordításhoz írt utószó már 762 milliót említ, s mire a fôhôs elérné a nyugdíjkorhatárt, az 1100 milliót is meghaladja a szám, azaz hat évtized alatt bôven megháromszorozódott India lakossága, duplán túlterhelve az ország területét, tönkretéve talaját, erdôit, vizeit, élôvilágát, egyre növelve a nyomort és az erôszakot.
A regény mindebbôl semmit nem fog fel, noha központi helyet foglal el benne a kritika a sterilizálás erôltetésének politikája ellen. Egyetlen személynél említi (csupán két helyen, ott is parodizáló jóindulattal) a fogamzásgátlást:
„Narlikár doktor, aki nem szereti a csecsemôket, jól képzett szülészorvos. Szabad idejében elôadásokat tart, röpiratot
szerkeszt, szervez, ágál, a fogamzásgátlást propagálja a nemzetnek.
– A születésszabályozás – mondja – a legégetôbb közérdek. Eljön még a nap, hogy belesulykolom a népek kemény fejébe, és akkor munka nélkül fogok maradni.” (179. o.)
„Noha Ahmed Szinai munkaóráit pucéran gépelô titkárnôk fantáziaképei töltötték ki, s noha maga elé képzelte az Éva-kosztümben parádézó Fernandákat és Poppykat, kriksz-krakszos nádlenyomattal a fenekükön, a szerszáma meg se moccant, és egy nap, mikor az igazi Fernanda vagy Poppy hazament, és apám Narlikár doktorral sakkozott, a nyelvét (valamint a sakkjátékát) megoldották a dzsinnek, és sután megvallotta: - Narlikár, az gyanúm, hogy elvesztettem
az érdeklôdésem a tudja-micsoda iránt.
A nôorvos fénylô arcán örömsugarak ragyogtak föl, sötét szemén kiszökkent a fanatikus születésszabályozó, és ezt a beszédet vágta ki:
- Bravó! Ezt már nevezem, Szinai testvér! Maga … és bátorkodom hozzátenni, én … úgy van, maga és én, Szinai Bhái, a lelki emberek ritka fajtájához tartozunk! Számunkra idegen a hús lihegôs megaláztatása – nem nemesebb-é, kérdezem magától, tartózkodni a nemzéstôl, nem szaporítani további nyomorúságos éltekkel ezeket az irdatlan tömegeket, amelyek koldussá teszik hazánkat – és helyette arra fordítani energiáinkat, hogy több földet adjunk a talpunk alá? Én mondom, barátom: maga és én, meg a tetrapodáink: termôtalajt fogunk elhódítani az óceántól!„ (275. o.)
Sok szubkultúrában ilyen zsigeri elborzadás veszi körül a szexet és föl sem merül a szex és a nemzés elválasztásának bölcsessége, amit a természettel harmóniában élô népek már ôsidôk óta gyakorolnak, s ami az emberréválás elkerülhetetlenül
következô evolúciós lépcsôjének alapvetô ismérve.
Pedig a mém-terjedési versenyben a gén-népesedési verseny elavult, a gének lassúak, nem versenyképesek többé! A következô generáció nem a vérét, hanem a szocializációját követi. A hálátlan gyermekek és fájuktól messze esett almák szubkulturáiban a szülôk be vannak csapva.
A hatalmasoknak a történelem során érdekük volt a túlnépesedés, erőltették is rendesen, vallási és egyéb manipulációkkal, sok ember még máig sem ocsúdott föl ebből az agymosásból. De gépi energia korszakában a túlnépesedés már senkinek nem érdeke, win-win game a fogamzásgátlás: a gyereknek, a szülőknek, a társadalomnak, az emberiségnek, az élővilágnak, a természetnek mind jót tesz.
A könyv 2000-ben jelent meg magyarul, Falvay Mihály fordításában
jelent a(z) ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ ÉS SZOLG. KFT gondozásában.
Szállítás: 3-5 munkanap
Oldalak száma: 288
Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT
Formátum: 125 X 200
ISBN: 9789632540481
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2007
Fordító: FALVAY MIHÁLY
Árukód: 1120003610
[a]http://www.ulpiushaz.hu[text]www.ulpiushaz.hu[/a]
Díjai:
1993 Booker-díj
2003 MAN Booker-díj
Összeállította Szasa Kolesznyikov
Cafe Stockholm
Szoba Van Kiadó
Kiadta Ulpius Ház
"A szomorúsággyártól az Elképzelhetetlen bekövetkeztéig
A szomorú város a Bánatos tenger partján épült, s a tenger mordhallal volt tele; aki pedig eszik a mordhalból, annak szinte rókázhatnékja támad a búbánattól, mégha történetesen kék is az ég. A szomorú város északi peremén hatalmas gyárak terpeszkedtek, amelyekben(nekem is úgy mondták) szomorúságot gyártottak, csomagoltak, s küldtek szerte a világba, és a világnak elege mintha sohasem lett volna belőle. Fekete füst dőlt belőle, fekete füst dőlt a szomorúsággyárak kéményéből s ülte meg rossz hír gyanánt a szomorú várost. A mesék lehetnek igazak,vagy sem, a mesemondót nemcsak a szerencse hagyhatja el, de saját felesége is, történetmondó legyen a talpán,aki ezek után kikeveredik a szavak labirintusából. A szomorúságnak azonban van egy ellenszere: hisz Alifbá országának legszomorúbb városa már olyan riadt,keserves és szorongó és szomorú volt, hogy a saját nevét is elfelejtette. Újat azonban képes admi a város, mármint új nevet, Harun apja pl. a Legendamedence nevet kapta, mert úgy teli volt mesékkel és történetekkel, mint a tenger mordhallal. A történetek közben rá kell jönnünk a megkerülhetetlen igazságra, melynek 77 aspektusa de Selby számára merőben efemer:ha az asszony énekel, attól a dolgok még rosszabbra is fordulnak.
Merüljenek el a mesék világába. Rushdie, a NAGY ÚSZÓMESTER segítségével.
Egy megközelítés: Hungarian Unix Portal:
Hárún és a Mesék Tengere című elbeszélésében azonban nemcsak a mesék fontosságáról ír nagyon nagyon szépen Rushdie, hanem a szabad vitáról is:
Hárúnnak lassacskán feltűnt, hogy a halk mormolás, amit régóta hall, egyre erősbödik, s válik tompa morajjá, majd szinte bömböléssé. Betelt némi időbe, míg ráeszmélt, hogy a Gappik szakadatlan, s mind hevesebbé váló locsogását-fecsegését-vitatkozását hallja. No persze, a víz, mint tudjuk, vezeti hangot, de ez a lárma a sívó pusztaságon is áthatolt volna. Vízidzsinnek, Úszó Kertészek, Csupaszáj-halak és Lapródok cseréltek eszmét teli torokból a parancsba adott stratégia előnyeiről és hátrányairól.
(...)
Hárún észrevette, hogy a vén Kitáb Generális (...) rendre járja a Bárka-madarakat, hogy követhesse a vita alakulását; jellemző volt a Lapródok és a többi Gap-beli polgár korlátozatlan szabadságára, hogy az öreg hadvezér szemrebbenés nélkül, sőt nyilvánvaló örömmel hallgatta e lázongó és sértő kirohanásokat. Hárún még azt is megkockáztatta volna, hogy többször maga a Generális provokálta a vitát, hogy aztán nyilvánvaló kéjjel bocsátkozzék bele maga is, puszta mulatságból egyszer az egyik, másszor a másik félnek fogva a pártját.
- De de de mi értelme a Szólásszabadság meghirdetésének - vette föl a fonalat a Bűvös banka -, ha gyakorolni aztán nem hagyjuk?
(...)
Így vonult tehát a gapföldiek vidám armadája, buzgón csócsálva Kitáb Generális legtitkosabb terveit (melyeket természetesen ő maga teregetett ki nagy boldogan minden érdeklődőnek). A híditervet ízekre szedték, végigkritizálták, végigbogarászták, végigelemezték, szidták, dícsérték, magyarázták, értelmezték, s végtelen szócsaták közepette végülis áldásukat adták rá.
(...)
Végre-valahára elkezdődött az ütközet.
Rasid Kalifa, aki a gappi parancsnoki magaslatról nézte a csatát, félt, hogy a Lapródok csúfos vereséget fognak szenvedni. (...)
A vészjóslóan hallgatag, fekete orrú csúpvála sereg ijesztőbb volt, hogysem a vereségét el lehessen képzelni. A Gappik mindezenközben pokoli zsivajjal vitatkoztak a haditerv minden apró részletén. A parancsnoki magaslatról leküldött utasítások heves vitákat robbantottak ki, minden parancsnak, még ha magától a Generálistól is származott, meghányták-vetették a jó és rossz oldalait. Hogy lehet ilyen zsibvásárban csatát nyerni? Sehogy, töprengett aggodalmasan Rasid.
Ám ekkor egymásnak rontott a két sereg, és Rasidnak, legnagyobb meglepetésére azt kellett látnia, hogy a Csúpválák nem állják a Gappik rohamát. A Lapródok, mindent a legapróbb részletekig megvitatván, egységesen léptek föl, vitézül harcoltak, s egymást támogatva, közös célért egyesülve, ellenállhatatlanul nyomultak előre. A szabad vita, a teljes nyíltság hatalmas erőket fölszabadító bajtársiassággal ajándékozta meg őket. A Csúpválák viszont egykettőre szétzilálódtak. Ahogy Mudra, az Árnyékharcos megjósolta volt: sosuk kénytelen volt tulajdon árnyékuk ellen hadakozni! Ami pedig a többit illeti, hallgatási fogadalmuk meg a vérükké vált titkolózás bialmatlanná tette őket egymás iránt. Nem bíztak a parancsnokaikban sem. Következésképpen szó sem lehetett arról, hogy vállvetve küzdjenek: lépten-nyomon elárulták, hátba döfték egymást, zendültek, elbújtak, dezertáltak... és rövidesen futásnak eredtek, minden fegyverüket elhajigálva.
Számomra, aki már évek óta használok Linuxot, ez az idézet elsősorban a szabad szoftverek fejlesztése mögötti bazár modell és a nyílt forráskód erejét mutatja a katedrális modellel vagy a zárt forráskóddal szemben. Mintha Rushdie évekkel megelőzte volna Eric S. Raymondot...
De ha jobban belegondolok, emellett a demokrácia egyik alapeleme, a szólásszabadság fontosságát, valamint a közösségek megerősödésében fontos szerepet játszó nyílt kommunikáció erejét is mutatja.
Persze, azért azt érzem, hogy nem szabad semmit sem túlzásba vinni, mert amíg hamiskártyások is vannak köztünk, nem szabad mindent kiteregetnünk, bizonyos szintig azért érdemes figyelmet szentelni a biztonságos kommunikációra is.
forrás:
[a]http://209.85.129.104/search?q=cache:eGukzIsXF4MJ:hup.hu/node/49698+h%C3%A1run+%C3%A9s+a+mes%C3%A9k&hl=hu&ct=clnk&cd=3&gl=hu[text]http://209.85.129.104/search?q=cache:eGukzIsXF4MJ:hup.hu/node/49698+h%C3%A1run+%C3%A9s+a+mes%C3%A9k&hl=hu&ct=clnk&cd=3&gl=hu[/a]
Volt egyszer Alifbá országában egy szomorú város, minden városok legszomorúbbika [...] Ennek a városnak az útvesztőiben, túl a tört szívekre emlékeztető romházak negyedén, élt egy Hárún nevezetű vidám kis fickó, egyetlen gyermeke a mesemondó Rasíd kalifának, kinek vidámságáról regéket regéltek szerte a szomorú városban [...] Aztán valahogy minden elromlott. Talán beszivárgott végül a város szomorúsága az ablakon. Mikor egy nap, strófa közben, mintha csak kikapcsolták volna, elhallgatott Szoraja éneke, Hárún tudta, hogy bajok lesznek. De hogy mekkorák, azt nem is gyanította."
Salman Rushdie indiai születésű brit író, akire mohamedán vallási vezetők kimondták a fatvát. A MAN Booker-díjas szerző neve komoly irodalmi védjegy, az író számos nemzetközi zsűri tagja, regényei világszerte sikerlistásak. Háromszor nősült, két fia van, jelenleg New Yorkban él.
Az Ulpius-ház öt kötettel indítja útjára a Salman Rushdie-életműsorozatot.
Az angol-indiai regényíró 1947-ben, Bombayban született egy középosztálybeli muzulmán család sarjaként. Tanulmányait Angliában végezte. 1964-ben szüleivel és testvéreivel együtt Pakisztánba települt át. Rushdie egy ideig az egyik pakisztáni televíziónak dolgozott, majd színészként kereste a kenyerét, utóbb pedig Angliát választotta új hazájául.
Íróként 1977-ben debütált Grímusz című, a tudományos-fantasztikus regényekkel rokonítható, utóbb számtalan kiadást megért művével. 1981-ben jelentkezik következő regényével, Az éjfél gyermekei-vel. Az India egzotikus világát elénk varázsoló könyv elnyeri a Booker McConnell-díjat, s meghozza Rushdie számára a nemzetközi hírnevet és elismerést. 1983-ban publikálja Szégyen című regényét, melyből Pakisztán szomorú múltját és jelenét ismerhetjük meg. Történeteiben Rushdie felhasználja a szájhagyomány, a mitológia, a vallás és a "fantasy" elemeit is. Narratív technikája a mágikus realizmushoz, a García Márquez nevével fémjelzett írói világához kapcsolja.
Negyedik regénye, a Satanic Verses [Sátáni versek] 1988-ban elnyerte a Whitebread-díjat, ám a könyvet - mivel sértette az iszlám egyes híveinek vallási meggyőződését - Indiában és Dél-Afrikában betiltották. Az iszlám fundamentalisták felháborodása oly mértékű volt, hogy a regényt Yorkshire-ben és Bradfordban az utcán égették el. Khomeini Ayatollah felszólította a fanatikus muzulmánokat az íralman Rushdie 1947. június 19-én született Bombeyban, gazdag muzulmán családban. Szülei nem sokkal születése előtt telepedtek át Bombeyba a vallási csatározásokkal terhes Kasmírból. Apai nagyapja urdu költő, apja Cambridge-ben nevelkedett üzletember volt.
Szülei hívő muzulmánok voltak, de gyermekeiket liberális szellemben nevelték. Rushdie-t tizennégy éves korában Angliába küldték tanulni. 1964-ben megkapta a brit állampolgárságot. A híres cambridge-i King's College-ban történelmet hallgatott. Miután 1968-ban diplomázott, visszatért szüleihez, akik közben az 1964-es indiai-pakisztáni háború idején a muzulmánokat ért atrocitások miatt a pakisztáni Karacsiba települtek át. Rövid ideig a pakisztáni televíziónak dolgozott, de felháborította a pakisztáni cenzúra, és inkább visszament Angliába. Egy évig Londonban színészkedett, majd 1971-től 1981-ig reklámszövegíró volt.
A hetvenes évek elején kezdett írni. Első regénye, a Grímusz 1975-ben látott napvilágot. A cím a perzsa mitológia mitikus madarának, a Szímurgnak az anagrammája. A regény főhőse, Szárnyaló Sas, az axona indián a halhatatlanság birtokában keresi az élet értelmét, kontinenseken és korokon át üldözi a címszereplő Grímuszt, mert az a halhatatlansággal megajándékozta ugyan, de a békés öregedés titkával már adósa maradt. Rushdie e mágikus hatású, gyönyörű meséje későbbi műveihez hasonlóan tobzódik a szájhagyomány, a mitológia, a vallás, a "fantasy" elemeiben.
A nagy áttörést pályáján következő regénye, az 1981-ben megjelent Az éjfél gyermekei hozta meg számára. A regénnyel Rushdie elnyerte a Booker-díjat. A cím arra az ezeregy gyermekre utal, akik India függetlenné válása után, 1947. augusztus 15. első órájában születtek, de a gyermekhalandóság miatt kilencéves korukra csak 580-an maradtak. A túláradó gazdagságú nyelven írt mű India történetének allegóriája: a Bombayban játszódó történet főszereplője, az ezer gyermek egyike, Szalím Szinai az indiai történelem allegorikus megfeleltetéseként szerepel.
1983-ban látott napvilágot a Pakisztán történelmét feldolgozó tanmeséje, a Szégyen
1988-ban jelent meg negyedik regénye, a Sátáni versek, amit követően az iráni iszlám vallási vezetők fatvát, azaz egyházi átkot mondtak ki Salman Rushdie-ra. Ez tíz éven át szó szerint halálos fenyegetést jelentett a szerzőre és mindenkire, aki részt vett a mű nyilvánosság elé kerülésében.
A kötet kiinduló motívumául apokrif Korán-részletek szolgáltak. A regény óriási felháborodást váltott ki a muzulmán világban. Sokan Mohamed próféta szentségtörő paródiáját látták a Sátáni versekben. A muzulmán közösségek világszerte tiltakozó tüntetéseket szerveztek, amelyek több halálos áldozatot is követeltek. A könyvet az indiai kormány szinte azonnal betiltotta, a felháborodott hívők sok helyen nyilvános könyvégetéssel tiltakoztak. 1989-ben az iráni Khomeini ajatollah 1,5 millió dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére. Rushdie azóta inkognitóban él, 1993-ig egyáltalán nem mutatkozott nagyobb nyilvánosság előtt. 1998-ban az iráni kormány visszavonta a halálos ítéletet, de Rushdie még ennek ellenére sem érezheti magát biztonságban.
A kényszerű bujkálás idején, védőőrizetben írta az 1990-ben megjelent Hárún és a Mesék tengere című, gyermekeknek szóló meseregényét, amelyben a szanszkrit elbeszélésirodalom és az Ezeregyéjszaka világa pazarul keveredik a nyugati narratív hagyományokkal.
Rushdie 1991-ben jelentette meg az Imaginary Homelands 1981-91 (Képzelt szülőföldek, 1981-91') című esszékötetét, 1994-ben pedig a Kelet, nyugat című novelláskötetével jelentkezett. A kilencvenes években két regénye jelent meg: A mór utolsó sóhaja (1995), Talpa alatt a föld (1999). A Fúriadüh 2001-ben látott napvilágot.
Salman Rushdie neve az idők során komoly irodalmi védjeggyé vált, az a könyv, amihez ajánlást ad, szinte azonnal elnyeri a közönség és a szakma szimpátiáját. Az író számos nemzetközi zsűri és bíráló bizottság tagja.
Háromszor nősült. Két fia van, első házasságából való fia, Zafar 22, harmadik házasságából származó fia, Milan 5 éves. 2000-ben elhagyta harmadik feleségét.
Ahogy a Wikipédia látja:
A Hárún és a Mesék Tengere Salman Rushdie indiai író egyetlen meseregénye.
Miután Khomeini ajatollah 1988-ban kimondta az íróra a fatvát, az angol titkosszolgálat elbújtatta Rushdie-t, egyesek szerint egy bunkerba, majd különböző más helyekre, melyekről csak beavatottak tudtak. Rushdie rejtőzködése alatt írja meséjét.
Az író elbeszélő technikája különleges, ugyanis ötvözi az Ezeregyéjszaka történeteinek világát a nyugati narratív hagyományokkal, s ezzel azt éri el, hogy regénye a klasszikus és modern (már-már posztmodern) között egyensúlyozzon.]
Egy mesemondó, miután elhagyja a felesége, nem akar többé mesélni, és elzáratja házában azt a csapot, melyből a Mesék Tengerének vize folyik, és amelyből ha valaki iszik, akkor fejében rögtön millió s millió végtelen történet születik. Fia, Hárún, aki meg akarja akadályozni ezt, elrepül a Kahanira, a Föld második holdjára, hogy megkérje az ottani uralkodót, hogy mégis engedje tovább folyni a cseppfolyós történeteket otthonukba. De Kahani uralkodójának kisebb gondja is nagyobb ennél, hisz országát az égitest sötét felén élő gonosz Csúpválák veszélyeztetik, akik örökre meg akarják mérgezni a mesék varázslatos vizét.
A zöldek a mesefolyamban a környezetszennyezés problémáját emelik ki:
forrás:Zöldhullám:
A Mesék Tengere
2008-01-10 10:54:40
Azt, hogy mára milyen fontos kérdéssé vált a környezetvédelem, világosan mutatja, hogy már a mesékben is felbukkan ez a téma. Salman Rushdie már két elbeszélésében is írt a környezetszennyezésről.
Salman Rushdie, az indiai születésű nagy mesélő, kedvenc íróim közé tartozik. Egy-két évvel ezelőtt olvastam Talpa alatt a föld című regényét, amelyben pár mondat erejéig már ír Bombay légszennyezésének hatásairól.
„Az 1970-es évek elejére a város levegője erősen szennyeződött, és az újságírók, akik, mint mindig, hajlamosak voltak a képletes beszédre, azt mondják, ez az ország piszkos atmoszférájának a jele. A város orvosai a migréntől szenvedők számának riasztó növekedését figyelték meg, és a szemészek felfedezték, hogy sok beteg kettős látásra panaszkodik, bár nem emlékeztek rá, hogy beverték volna a fejüket, s más bizonyítéka sem volt agyrázkódásnak. Akárhová ment az ember, férfiakat és nőket látott az utcán, akik sötét tekintettel vakarták a fejüket. Egyre erősebb volt az az általános érzés, hogy rendetlenség van, a dolgok nincsenek rendben, kisiklottak. Nem lehet ez így.”
Karácsonyra megkaptam a Hárún és a Mesék Tengere című Rushdie kötetet. Nagyon magával ragadó elbeszélés, de ami most számunkra fontos, hogy az elbeszélés egyik központi témája a Mesék Tengerének elszennyezése.
"- Környezetszennyezés - mondta vészjóslóan a Vízidzsinn. - Nem érted? Valaki vagy valami szennyet zúdít a Meseóceánba. És a szenny persze beszivárog a mesékbe, és tönkreteszi őket. (...) Ha itt a Távolészakon is kimutatható a szennyeződés, mi lehet Gapvárosban.
Haha megkérdezte Málit: - Mi ez a szennyeződés? Mikor kezdődött? Milyen súlyos?
Máli egymás után megválaszolta a kérdéseket: Végzetes. Jellege ismeretlen. Nemrég kezdődött, de nagyon gyorsan terjed. S hogy súlyos-e? Nagyon. Bizonyos mesék évek alatt, ha meg tudnak tisztulni.
- Például? - szúrta közbe kíváncsiskodva Hárún.
- Bizonyos népszerű, romantikus történetekből például egyszerűen vége nincs bevásárlólisták lettek. A gyerekmesék egy részéből is. Terjed például a beszélő helikopter-anekdoták divatja.
(...)
- Beteg a víz! El ne késsünk! - bugyborékolta az egyik.
- Segíteni kell most nékünk! - fejezte be a másik.
(...)
Hárúnnak úgy tűnt, hogy az iménti két Csupaszáj beteg: habzott az a temérdek szájuk, köhögtek, s a szemük is gyulladtnak látszott. Megszólította őket: Nem vagyok orvos, barátaim, de én bizony úgy látom, hogy nem vagytok valami jól.
Bugyborékos köhécselés közepette jött a rímes válasz:
- A rossz ízlés! Csupa mocsok!
- Már úszni is alig tudok!
- Bagha vagyok! Ez it Gúpi!
- Nem akarunk elpusztulni!
- Csíp a szemünk! Fáj a torkunk!
- Ha könnyebb lesz, többet mondunk!
(...)
- Vízben a szenny sok száz tonna!
- A legrosszabb a Régi Zóna!
Ennek hallatán a Vízidzsinn a fejéhez kapott, de olyan hevesen, hogy kis híján a turbánja is elszállt. - Micsoda? Micsoda? - kérdezgette izgatottan Hárún, és Haha, némi kéretés után, kelletlenül elmagyarázta, hogy a Régi Zóna a kahani Déli-sark közelében levő terület; ma már szinte senki nem látogatja. Nincs kereslet az onnan eredő ómódi történetek iránt. - Hisz tudod, milyenek az emberek: mindig csak az új kell nekik. A régi mesékre meg fütyülnek. - Használaton kívül került hát a Régi Zóna; ám a közhiedelem szerint az összes Meseáram hajdan abból az egyetlen áramlatból eredt, amely a déli nagy Kútfőből, vagyis az Ősmeseforrásból fölbuzogva, észak felé áramlik az Óceánban.
- És ha mérgezve van maga a Forrás, mi lesz akkor az Óceánnal? Mi lesz velünk? - jajongott Haha. - Nem törődtünk vele, sokáig semmibe vettük, és tessék! most adjuk meg az árát."
Szerencsére az elbeszélés hősei még idejében közbe tudtak avatkozni, és a főszereplő, Hárún segítségével meg tudták akadályozni, hogy a Sötét Oldal vezére, Khatám Sud teljesen elszennyezze a Mesék Tengerét. Miután leállították a szennyezést, az Ősmeseforráson keresztül szép lassan helyreállt az Óceán "ökoszisztémája".
Ez a történet számomra sokkal több mint egy mese. Rushdie elbeszélésében nagyon fontos dolgokra hívja fel a figyelmet. Az egyik a mesék fontossága. Mai, kiüresedett világunkban már csak passzívan fogadjuk be a tévéből ránk zúduló kész információözönt, egyre kevesebben képesek arra, hogy szeretteiknek esténként meséljenek. Fontos az az utalás is, ha már a játékok, mesék, ajándékok üres, csak a kereskedőknek hasznot hozó reklámeszközökké váltak.
Az Ősmeseforrás példája pedig egyből eszembe juttatta azt, amikor pár hete a Hagyomány és Természet konferencián Adrásfalvy Bertalan és mások arra mutattak rá, hogy milyen fontos szerepet játszanak a hagyományok, a kultúra a természet és ember kapcsolatában, és ennek a tudásnak a továbbörökítésében. Ezenfelül azt hiszem arra is talán utal ez az elbeszélés, hogy milyen veszélyes az, ha megbomlik a Nappal és Éjszaka, vagy a Beszéd és Hallgatás közötti egyensúly.
Remélem, mi is megtaláljuk a mostani, nem fenntartható civilizáció által okozott problémák gyökereit, és megtaláljuk a megoldást is, hogy miként billentsük helyre bolygónkon a megbomlott harmóniát, miként Hárún is helyrebillentette a Kahani tengelyforgását.
Rushdie: Az éjfél gyermekei c. csodás regénye pl. elképesztô öntudatlansággal beszél az elején (1947, India függetlenné válása kapcsán) négyszáz (a statisztikák szerint kevesebb mint 350) millió, a végén (harminc évvel késôbb) hatszáz (a statisztikák szerint 630) millió emberrôl Indiában. (A tíz évvel késôbbi, a magyar fordításhoz írt utószó már 762 milliót említ, s mire a fôhôs elérné a nyugdíjkorhatárt, az 1100 milliót is meghaladja a szám, azaz hat évtized alatt bôven megháromszorozódott India lakossága, duplán túlterhelve az ország területét, tönkretéve talaját, erdôit, vizeit, élôvilágát, egyre növelve a nyomort és az erôszakot.
A regény mindebbôl semmit nem fog fel, noha központi helyet foglal el benne a kritika a sterilizálás erôltetésének politikája ellen. Egyetlen személynél említi (csupán két helyen, ott is parodizáló jóindulattal) a fogamzásgátlást:
„Narlikár doktor, aki nem szereti a csecsemôket, jól képzett szülészorvos. Szabad idejében elôadásokat tart, röpiratot
szerkeszt, szervez, ágál, a fogamzásgátlást propagálja a nemzetnek.
– A születésszabályozás – mondja – a legégetôbb közérdek. Eljön még a nap, hogy belesulykolom a népek kemény fejébe, és akkor munka nélkül fogok maradni.” (179. o.)
„Noha Ahmed Szinai munkaóráit pucéran gépelô titkárnôk fantáziaképei töltötték ki, s noha maga elé képzelte az Éva-kosztümben parádézó Fernandákat és Poppykat, kriksz-krakszos nádlenyomattal a fenekükön, a szerszáma meg se moccant, és egy nap, mikor az igazi Fernanda vagy Poppy hazament, és apám Narlikár doktorral sakkozott, a nyelvét (valamint a sakkjátékát) megoldották a dzsinnek, és sután megvallotta: - Narlikár, az gyanúm, hogy elvesztettem
az érdeklôdésem a tudja-micsoda iránt.
A nôorvos fénylô arcán örömsugarak ragyogtak föl, sötét szemén kiszökkent a fanatikus születésszabályozó, és ezt a beszédet vágta ki:
- Bravó! Ezt már nevezem, Szinai testvér! Maga … és bátorkodom hozzátenni, én … úgy van, maga és én, Szinai Bhái, a lelki emberek ritka fajtájához tartozunk! Számunkra idegen a hús lihegôs megaláztatása – nem nemesebb-é, kérdezem magától, tartózkodni a nemzéstôl, nem szaporítani további nyomorúságos éltekkel ezeket az irdatlan tömegeket, amelyek koldussá teszik hazánkat – és helyette arra fordítani energiáinkat, hogy több földet adjunk a talpunk alá? Én mondom, barátom: maga és én, meg a tetrapodáink: termôtalajt fogunk elhódítani az óceántól!„ (275. o.)
Sok szubkultúrában ilyen zsigeri elborzadás veszi körül a szexet és föl sem merül a szex és a nemzés elválasztásának bölcsessége, amit a természettel harmóniában élô népek már ôsidôk óta gyakorolnak, s ami az emberréválás elkerülhetetlenül
következô evolúciós lépcsôjének alapvetô ismérve.
Pedig a mém-terjedési versenyben a gén-népesedési verseny elavult, a gének lassúak, nem versenyképesek többé! A következô generáció nem a vérét, hanem a szocializációját követi. A hálátlan gyermekek és fájuktól messze esett almák szubkulturáiban a szülôk be vannak csapva.
A hatalmasoknak a történelem során érdekük volt a túlnépesedés, erőltették is rendesen, vallási és egyéb manipulációkkal, sok ember még máig sem ocsúdott föl ebből az agymosásból. De gépi energia korszakában a túlnépesedés már senkinek nem érdeke, win-win game a fogamzásgátlás: a gyereknek, a szülőknek, a társadalomnak, az emberiségnek, az élővilágnak, a természetnek mind jót tesz.
A könyv 2000-ben jelent meg magyarul, Falvay Mihály fordításában
jelent a(z) ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ ÉS SZOLG. KFT gondozásában.
Szállítás: 3-5 munkanap
Oldalak száma: 288
Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT
Formátum: 125 X 200
ISBN: 9789632540481
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2007
Fordító: FALVAY MIHÁLY
Árukód: 1120003610
[a]http://www.ulpiushaz.hu[text]www.ulpiushaz.hu[/a]
Díjai:
1993 Booker-díj
2003 MAN Booker-díj
Összeállította Szasa Kolesznyikov
Cafe Stockholm
Szoba Van Kiadó
Kiadta Ulpius Ház
