Portfóliók

1. menedékem, a kanapé

csak feküdtünk mélán, öregen
és a kanapé megemelkedett.
mint csónak a mély víztömegen,
a térben épp úgy lebegett,
fájdalmakon hajóztunk át,
maró szennytengereken,
vihar tépte vitorlánk
lepel lett a testeken,
senki nem nézett le ránk,
de nem lehettünk meztelen.

síró szemünk tágra nyitva
gyászolta meg mind, amit lát,
de mi ernyedtünkben sem lankadva
mozdulatlan úsztunk tovább,
rettenettengerünk most már
nyíltan csaphatott le ránk.

a tajték dühös hullámhada
hajónkat szívta-nyalta,
de az suhant, ölve ellent,
mély sebeket ejtve rajta,
a tajték is sírt, lúgkönnyeket,
hogy sebeit beforrassza,
de cseppje sem tudott elérni
hogy testünk rongycsomóvá marja:
a kanapé ép testünkkel
ringott ki a túlsó partra.

2. menedékem, a zene

tangó nőtt a hallgatásban.

mint régi szecessziós házban
a kovácsoltvas lépcsőkorlát,
a teret épp úgy ívelte át
selymes fényű fémindája.
a múlt századi harmóniák
mind növekvő fémvirága
kimosta a vitorlánkból
kihasított lepleket,
a gondoskodó hangok árja
puha ágyba fektetett,
s az élet elől furcsa-édes,
mély álomba szöktetett.

álmunkban már szebbek voltunk,
s a bárban versenyzongora volt.
oltárára italt hordtunk,
és más értékes tárgyakat,
hogy a tangó zongorája
megsúgja a titkokat.
a zongora megszánt minket:
játszhattuk a dalokat,
de érthetetlen, antik nyelven
mormolta a szavakat,
így ujjunk lassan görcsbe rándult,
énekhangunk elakadt.
játszottunk még néhány hangot,
majd a zenénk elapadt.
imánk befejeztével
a tangó újra inda lett,
takaróvá szőtte magát,
kottát adott s meleget.
annyit súgott: vegyük elő,
ha támad majd a rettenet.

felébrendünk, továbbálltunk.
nem pihentünk eleget.

3. menedékem, magam

szereplők voltunk egy könyvben,
amolyan kulcskarakterek.
nagyokat mondtunk s tettünk,
mint holmi fontos emberek,
és éppen ezért ezt a könyvet
figyelmesen olvastuk át,
ínyencekként ízlelgettük
létünk minden új oldalát,
mind gyorsulva faltuk a szót,
mintha talán fontos volna,
őrült tempót diktált nekünk
az író piszkos golyóstolla,
mígnem lázban, kimerülten
a kanapéra estünk sírva:
lehetetlen elolvasni,
ami még meg sincs írva.

a végkifejlet elmaradt.
nem tehettünk róla;
golyóstollunk kifogyottan
hullott le a fapadlóra:
kiejtettük kezünkből
csillogó sorsfonalunk.
rettegtünk, hogy ezúttal is
csak egymásnak maradunk.

rámnéztem, ő meg rám,
s megöleltem magunk.
örültem, hogy legalább
mindketten itt vagyunk.