Portfóliók
Leó kése
- ballada a rohanó krumplikról –
(A saját készítésű vadászkés, mellyel Leó az alkarját nyiszálta a Duna-parton, egy sárgaréz markolatból és egy pengéből áll egybe. Ez utóbbi – mondhatnánk, a szerszám „immanensebbik” része – nemcsak vastag, de hosszú is: egészen ’91 nyaráig nyúlik vissza.)
Pult, pult
Leó a könyvespult mögött ül fejedelmi pózban, akár egy diadalittas, kövér Hamlet. Barátságosan figyeli a kivetett borítók fölé hajló (jelenleg egyébként telepatikusan is fürkészhető, csodaszép) embereket, néha az égre felpillantva, hogy jön-e valami esőfelhő, mert akkor sürgősen pakolni kell. Pedig ő szeret ott lenni. Leó a nagyposta előtt ücsörög tíztől hatig farmer-rövidnadrágban és tornacipőben, árulja a könyveket, és ha nem akad társasága, ki is olvassa őket. Az utcákon matató kaptárnép folyton ráköszön - hol a szomszéd, hol a boltos néni, de még a rendőr-ismerős is (bár ő kissé rosszallóan, mert tud a pult mélyén várakozó borosüvegekről).
Június van. Nemsokára odaérek a pesti busz megállója felől, Leó egyelőre az aprópénzt szortírozza a műanyag kassza hatféle rekeszébe, majd kivesz egy szofit a cigisdobozból – ügyelve, nehogy a fűvel megkezelt szál legyen az. Visszaül, elégedetten pöfékel. Barna bőrén talajgyakorlatot jár a délutáni Nap, minden rendben, fiatalok vagyunk.
Nem sokkal később (a számlálón 26 perc) elhaladok a rendőrség előtt, és átevickélek a posta előtti bokrokon. Meglátom őt, a tőle vásárlókat, a pultot, a pult aljában pedig egy nullkilométeres, vadiúj olaszrizlinget. Hamlet szokásos hunyorgásával és torokköszörülésével üdvözöl:
- Szia, levizsgáztál?
- Á, nem mertem bemenni. Adsz egy cigit?
- Persze, vegyél. Mindjárt kinyitjuk a bort, csak előbb ezt elszívjuk. (Előveszi a spanglit, rámnéz.) Vagy várjál csak, még bemegyek a Fapadba pisilni. Addig árulj helyettem, jó? Az új Vavian Fable még nem érkezett meg (bök egy A4-es lapra, mely girbegurba betűkkel ugyanerről tudósítja a kaptárnépet). Egész nap azt keresik, marhára unom már.
- Aha.
Amíg Leó kiengedi magából a napközben elszopogatott italokat, addig én tartom a frontot: visszajáróval bénázok, zacskót szakítok ki, vagyis nagy erővel kontárkodok. Talán az elszúrt vizsga utóhatása ez… A dilisnéni már percek óta figyel, furcsállja, hogy én álldogálok a könyvespult mögött. A Leóval ugyanis mindig kedélyesen el szokott beszélgetni (jobban mondva Leó mindig rábólint a hablatyolására, és a város 99%-ával ellentétben sosem zavarja el a francba). A néni egyelőre vaksin méreget hatalmas télikabátjában és félretaposott papucsában: szemében fáradtság és őrület, viszketni kezd tőle a tarkóm.
Végül megúszom a dolgot, mert Leó visszajön; leülünk a két (vajon miért kettő?) kempingszékre, és késő délutáni üzemmódba kapcsolunk. Egyik kezemmel a borért nyúlok, a másikkal a szofis dobozba kotrok, a harmadikkal dugóhúzót, a negyedikkel meg öngyújtót keresek. Leó mosolyog. Közli velem, hogy olyan kulcstartót szeretne a mostani, nyakában lógó helyett, amelyiken mind a négy megvan. Különben is mi történt tegnap, amíg én otthon tanulgattam:
- Képzeld, kipróbáltuk a Pistivel a patront. Belecsavartuk a szódásüvegbe úgy, hogy nem volt benne egy csepp víz se. Aztán megszívtuk. (kuncogok, belelkesedik) Olyan durván beálltunk tőle, de csak egy pár percre, hogy én például lazán nekimentem itt a pult sarkának, mert nem láttam, hogy van itt pult, érted? Ezek a hülyék meg úgy röhögtek, hogy majd’ összeszarták magukat. (visszaül) Engem egy kicsit a csavarlazító sprére emlékeztetett. Egy szippantás, két perc agyelhagyás – aztán ennyi. Kérsz még a végéből egy picit?
Visszaintek lélegzetfojtva, hogy köszi, én már frankón vagyok. Jó kis fűszer ez, ismerem, a lakcíme Rácalmás-Kulcs közötti belső út, jobb kéz felőli napraforgótábla. Majdnem olyan, mint az én tavalyi A1-esem; abból két slukk már padló volt. A fél város a csodájára járt, de még így is maradt márciusra egy kis spejzolt anyag... Nagy meglepetésemre az előbb a kezembe vettem egy könyvet. Ha már ott van, elmerengek a borítón, a betűtípusokon, a gyermekkoromon, a süppedő napsütésen (úristen, mennyire szeretek élni), az agyamon korzózó bogarakon. Félszavakat mondunk, Leó ilyeneket idéz: „megütöttek, bedagadt a szárnyam” meg „ágakat ragasztanék otthon a falra”. Bólogatok, pedig fogalmam sincs, hogy honnét szedi ezeket. Aztán előhúzza megmutatni a hátizsákjából a tőrét… illetve bocsánat, ez csak pár év múlva jön.
(visszaváltás)
Pisti érkezik mellúszásban, ha jól látom, le is ereszti kopoltyúin a maradék olaszrizlinget. Segítségével most már érzékeljük az időt, értelmezhető információvá válik az órám számlapja (1831). Mindjárt eső lesz, döntjük el, gyors bepakolás, pultot a bokor mellé láncolni, gyerünk a bárba. A posta épülete udvariasan odébbáll. Összemosolyogva vakargatom a karomat, ahogy koszlott kutya módra végighengergőzik (így: heng! erg! ő! zik!) előttünk a sok ismerős kirakat.
Egy pillanat! Azt akarom mondani, hogy nagyon boldog vagyok.
Nos, a szubkultúra legnagyobb megdöbbenésére - az azóta Detroitot is megjárt - Motya két hete kitiltotta Leót a Művészből. Emez ugyanis úgy lerészegedett az ipari mennyiségű tablettásbortól, hogy elaludt az asztalnál, és álmában be is hugyozott. Hamletünk szerint csak pár csöpp volt az egész, és egyébként is úgy értesült, hogy kedvenc pincérünk haragja már elvonulóban van. Bizonytalan hümmögés a válasz. A lassan fogyó aszfaltot nézzük, amely egy kis döccenő után parkettává alakul, és egyszer csak a bárpult bárszékein ülünk piros szemekkel, nem vihar előtti szélcsendben.
– Na, mit kértek, fenevadak? – kérdi Motya valahonnan az Androméda-ködből megbocsátó hangon. Kétoldalt azt mondják mellettem, hogy gusztit meg hogy sört.
Pro Urbe kuc-kuc – Leó beszél
Tudjátok, hogy mi a vasműs fröccs? Fél deci tiszta szesz, két deci szódával. Szóval én sok mindenben pionír voltam – egysoros görkori, zsinórban 3 adag rántott sajt a Havannában, nyakba akasztható lakáskulcs etc. –, de azért előttem is otthagyták már egy páran ezt a szemét Dunaújvárost. A jelenlegi lélekszám 57 402. Az itteni levegőben a megannyi víg zöldterület dacára a Putyilov - ez a Dunai Vasmű beceneve - által termelt vasműpor dominál. Ez a pálinkaszagból, verejtékből és biciklikoszból álló elegy frankón betesz a tüdőnknek, lecsökkenti a várható élettartamot és… ja igen, az élettartam.
- Volt egy hosszú, vékony, Morrissey-fejű srác. Balesetben veszett oda valahol a Balcsinál.
- A vaddisznó Atu a szomszéd házból. Beállt milicilinek, állítólag frankón beakasztva rohant be egy kamion alá – megkülönböztető jelzés nélkül.
- A nagyobbik Balogh jó pár éve az Úr kocsmájában iszik tovább. Fivére, Endre (alias Öcsike) sem húzhatja már sokáig. Éjszakánként fájdalmas de kristálytiszta Piramis-gajdolással ugrasztja ki ágyukból a kócos munkásokat.
- Tímár Gabi („na, hogy vagyás van? jól vagyás van?”) első fokon 4, aztán meg 5 év letöltendőt kapott dealerkedésért. Pedig ő azt hitte, hogy a másodfőzet mindig gyengébb, ha-ha. Valahova nyugatra dobbantott, a nagy sietségben még a lövős szettjét is otthon hagyta.
- Végül a vesztes csataterek: Ifipark, Teke bisztró, Művész, Fősuli, Havanna, régi Fapad. Ezekbe már ti sem járhattok.
Pilsner Blues
A Pistinek most inkább az jutna eszébe, hogy pecázik lenn a holtágnál, hanyattfekszik a parti fövenyen, szájában nyíló pitypang, hogy tök jó szél fúj, borzolja a haját, borzolja a pitypangot, és hogy ez valami egészen különleges pillanat egy vízvezeték-szerelő amatőr színész életében. Ettől függetlenül azért egy kis kérlelésre elmeséli Leónak meg nekem a legkedvesebb téli sztoriját is, a hideg sör mellé úgyis remekül passzol. Apropó, Motya még egyet légyszi!
Na szóval valamikor januárban ott ültünk, annál a sarokasztalnál pár nővel az Ede, a Tupa meg én. Odakint szar zimankó volt – jégborda, senkiföldje, tudjátok -, aztán mikor a Motya bezárta a boltot, felmentünk mihozzánk. Betettük a Zappát, és szépen felbontottunk a szekrény tetejéről egy literes Hennessy konyakot. (legalább ötlitereset mutat a kezével) A Tupa már az első felestől bealudt, de mi az Edével hajnalig elszopogattuk az egészet. Aztán ő az ágyon levarrta a csajomat, a nagy Popót, én meg mellette a földön az új kiszemeltemet, a Katát. (vihogunk) Mikor a lányok leléptek, fölkeltettük a sarokban a Tupát, és csak úgy, nulla alvással kibuszoztunk Kulcsra megkeresni a Bogó Józsit. Mer’ tudtuk, hogy iszonyú jó cucca van. A sikeres éjszaka hatására végigordítottuk a falut azzal, hogy „a pinajóóó!” meg hogy „baszááás!”. (a Motya is nevet a mosogatónál) Leó, te voltál már a Kulacsban? Na, ott szépen leragadtunk egészen valamikor kora délutánig, vagy a faszom tudja meddig. Döntöttük az üveg Pilsnereket, ja és nálam ott volt a herflim – azon nyomtam a nótákat, a Tupáék meg verték az asztalt, és bluest rögtönöztek hozzá. A viharvert, helyi alkesz arcok meg csak álltak a pultnál, és néztek, hogy hogy lehet valaki vasárnap délben ilyen részeg. Na mindegy, nekünk bezzeg nem ártott a pia. Mikor végre odaértünk a Bogóékhoz, csak az öccse volt otthon, azt mondta, üljünk le, addig is itt van egy kis zőccség, szíjják kendtek jó erőssen. Persze jól elpippantottuk az egészet. Gondolhatod, mi lett. Kábé százötven év múlva megjött a Józsi, és szépen belénkdiktált egy pár kávét, hogy magunkhoz térjünk. (Hamlet bólogat, szerintem hallotta már az egészet) Később átmentünk még valahova rexezni meg csocsózni, aztán az esti busszal huss! vissza a városba – márminthogy ide. Zárásig.
Motya elzárja a csapot, gondolatban talán már egy detroiti pizzériában sikál. Félhangon megkér minket, hogy csak hátul, a játszótéren szívjunk. Oké, amúgy is minden rendben, mert: 1. Pilsner Blues előadva, 2. Leó visszafogadva. Ez kész, akkor hát megpörgetjük a kereket - jó, és lássuk, hol áll meg. Aa… ’96-osnál!!! (zene)
Toni, Paulie és Olli, akik talán mi vagyunk
Ide röviden csak annyit: jó pár éve már csak hétvégén jártam le Dunaújvárosba, amikor egy este találkoztam Leóval a Fapadban. Igen, és ott volt a Pisti is a feleségével, a Katával. Beszélgetés közben megjegyeztem, hogy tök jó pólója van. Zöld alapon narancssárga krumplik rohantak rajta eszeveszettül (fent angolul megerősítve: RUNNING POTATOES). Lobogó hajuk mellett kékkel ki volt írva a vezetéknevük is. Leó erre kiballagott a vécére, levette a pólót az inge alól, és összehajtva visszahozta nekem: Tessék, viseld egészséggel. Ilyen ember volt.
(…)
Az idei télen már csak annyi történt, hogy Hamletet kirúgták a Vasműből. Bizony, a könyvárusítás rég megszűnt, maradt a nagy népi-urbánus kloáka, a mindenkit felszívó és kiürítő Putyilov. Leó rezet lopott, hogy eladja az óvárosban a lóvés cigányoknak, de lekapcsolták a III-as kapunál. Másnap már lapáton volt. Állítólag nem tört le nagyon, pedig tényleg elég csehül állt: se meló, se zseton, se Ophelia (a nagy szerelem, Juci óta asszem senki).
Aztán magabiztosan tavaszodni kezdett. Nyakunkon volt az első márciusi hétvége – a természet pitypangot érlelt Pistinek, a Kohász 2:1-re leverte a Vasast, de Leó ezt már nem érte meg. Az aznapi újság szerint „Búcsúlevél magyarázza tettét”, pedig dehogy magyarázza. És nem is „L. Zsolt”-nak hívták. Az volt, hogy vett egy üveg vodkát meg narancsot, lement a Duna-partra, berúgott, és azt hitte, hogy ez is csak egy riszrosz részeg este lesz. Valamikor eszébe jutott a hátizsákjában a nemrég esztergált vadászkés, és…
Hm, szóval a múltkor (hosszú idő óta először) gyúrtam egy szál füvet. Ki is vittem neki a temetőbe - pedig sejthettem volna, hogy úgyse szívja már el, a kurva életbe.
1999. július 14.
(A saját készítésű vadászkés, mellyel Leó az alkarját nyiszálta a Duna-parton, egy sárgaréz markolatból és egy pengéből áll egybe. Ez utóbbi – mondhatnánk, a szerszám „immanensebbik” része – nemcsak vastag, de hosszú is: egészen ’91 nyaráig nyúlik vissza.)
Pult, pult
Leó a könyvespult mögött ül fejedelmi pózban, akár egy diadalittas, kövér Hamlet. Barátságosan figyeli a kivetett borítók fölé hajló (jelenleg egyébként telepatikusan is fürkészhető, csodaszép) embereket, néha az égre felpillantva, hogy jön-e valami esőfelhő, mert akkor sürgősen pakolni kell. Pedig ő szeret ott lenni. Leó a nagyposta előtt ücsörög tíztől hatig farmer-rövidnadrágban és tornacipőben, árulja a könyveket, és ha nem akad társasága, ki is olvassa őket. Az utcákon matató kaptárnép folyton ráköszön - hol a szomszéd, hol a boltos néni, de még a rendőr-ismerős is (bár ő kissé rosszallóan, mert tud a pult mélyén várakozó borosüvegekről).
Június van. Nemsokára odaérek a pesti busz megállója felől, Leó egyelőre az aprópénzt szortírozza a műanyag kassza hatféle rekeszébe, majd kivesz egy szofit a cigisdobozból – ügyelve, nehogy a fűvel megkezelt szál legyen az. Visszaül, elégedetten pöfékel. Barna bőrén talajgyakorlatot jár a délutáni Nap, minden rendben, fiatalok vagyunk.
Nem sokkal később (a számlálón 26 perc) elhaladok a rendőrség előtt, és átevickélek a posta előtti bokrokon. Meglátom őt, a tőle vásárlókat, a pultot, a pult aljában pedig egy nullkilométeres, vadiúj olaszrizlinget. Hamlet szokásos hunyorgásával és torokköszörülésével üdvözöl:
- Szia, levizsgáztál?
- Á, nem mertem bemenni. Adsz egy cigit?
- Persze, vegyél. Mindjárt kinyitjuk a bort, csak előbb ezt elszívjuk. (Előveszi a spanglit, rámnéz.) Vagy várjál csak, még bemegyek a Fapadba pisilni. Addig árulj helyettem, jó? Az új Vavian Fable még nem érkezett meg (bök egy A4-es lapra, mely girbegurba betűkkel ugyanerről tudósítja a kaptárnépet). Egész nap azt keresik, marhára unom már.
- Aha.
Amíg Leó kiengedi magából a napközben elszopogatott italokat, addig én tartom a frontot: visszajáróval bénázok, zacskót szakítok ki, vagyis nagy erővel kontárkodok. Talán az elszúrt vizsga utóhatása ez… A dilisnéni már percek óta figyel, furcsállja, hogy én álldogálok a könyvespult mögött. A Leóval ugyanis mindig kedélyesen el szokott beszélgetni (jobban mondva Leó mindig rábólint a hablatyolására, és a város 99%-ával ellentétben sosem zavarja el a francba). A néni egyelőre vaksin méreget hatalmas télikabátjában és félretaposott papucsában: szemében fáradtság és őrület, viszketni kezd tőle a tarkóm.
Végül megúszom a dolgot, mert Leó visszajön; leülünk a két (vajon miért kettő?) kempingszékre, és késő délutáni üzemmódba kapcsolunk. Egyik kezemmel a borért nyúlok, a másikkal a szofis dobozba kotrok, a harmadikkal dugóhúzót, a negyedikkel meg öngyújtót keresek. Leó mosolyog. Közli velem, hogy olyan kulcstartót szeretne a mostani, nyakában lógó helyett, amelyiken mind a négy megvan. Különben is mi történt tegnap, amíg én otthon tanulgattam:
- Képzeld, kipróbáltuk a Pistivel a patront. Belecsavartuk a szódásüvegbe úgy, hogy nem volt benne egy csepp víz se. Aztán megszívtuk. (kuncogok, belelkesedik) Olyan durván beálltunk tőle, de csak egy pár percre, hogy én például lazán nekimentem itt a pult sarkának, mert nem láttam, hogy van itt pult, érted? Ezek a hülyék meg úgy röhögtek, hogy majd’ összeszarták magukat. (visszaül) Engem egy kicsit a csavarlazító sprére emlékeztetett. Egy szippantás, két perc agyelhagyás – aztán ennyi. Kérsz még a végéből egy picit?
Visszaintek lélegzetfojtva, hogy köszi, én már frankón vagyok. Jó kis fűszer ez, ismerem, a lakcíme Rácalmás-Kulcs közötti belső út, jobb kéz felőli napraforgótábla. Majdnem olyan, mint az én tavalyi A1-esem; abból két slukk már padló volt. A fél város a csodájára járt, de még így is maradt márciusra egy kis spejzolt anyag... Nagy meglepetésemre az előbb a kezembe vettem egy könyvet. Ha már ott van, elmerengek a borítón, a betűtípusokon, a gyermekkoromon, a süppedő napsütésen (úristen, mennyire szeretek élni), az agyamon korzózó bogarakon. Félszavakat mondunk, Leó ilyeneket idéz: „megütöttek, bedagadt a szárnyam” meg „ágakat ragasztanék otthon a falra”. Bólogatok, pedig fogalmam sincs, hogy honnét szedi ezeket. Aztán előhúzza megmutatni a hátizsákjából a tőrét… illetve bocsánat, ez csak pár év múlva jön.
(visszaváltás)
Pisti érkezik mellúszásban, ha jól látom, le is ereszti kopoltyúin a maradék olaszrizlinget. Segítségével most már érzékeljük az időt, értelmezhető információvá válik az órám számlapja (1831). Mindjárt eső lesz, döntjük el, gyors bepakolás, pultot a bokor mellé láncolni, gyerünk a bárba. A posta épülete udvariasan odébbáll. Összemosolyogva vakargatom a karomat, ahogy koszlott kutya módra végighengergőzik (így: heng! erg! ő! zik!) előttünk a sok ismerős kirakat.
Egy pillanat! Azt akarom mondani, hogy nagyon boldog vagyok.
Nos, a szubkultúra legnagyobb megdöbbenésére - az azóta Detroitot is megjárt - Motya két hete kitiltotta Leót a Művészből. Emez ugyanis úgy lerészegedett az ipari mennyiségű tablettásbortól, hogy elaludt az asztalnál, és álmában be is hugyozott. Hamletünk szerint csak pár csöpp volt az egész, és egyébként is úgy értesült, hogy kedvenc pincérünk haragja már elvonulóban van. Bizonytalan hümmögés a válasz. A lassan fogyó aszfaltot nézzük, amely egy kis döccenő után parkettává alakul, és egyszer csak a bárpult bárszékein ülünk piros szemekkel, nem vihar előtti szélcsendben.
– Na, mit kértek, fenevadak? – kérdi Motya valahonnan az Androméda-ködből megbocsátó hangon. Kétoldalt azt mondják mellettem, hogy gusztit meg hogy sört.
Pro Urbe kuc-kuc – Leó beszél
Tudjátok, hogy mi a vasműs fröccs? Fél deci tiszta szesz, két deci szódával. Szóval én sok mindenben pionír voltam – egysoros görkori, zsinórban 3 adag rántott sajt a Havannában, nyakba akasztható lakáskulcs etc. –, de azért előttem is otthagyták már egy páran ezt a szemét Dunaújvárost. A jelenlegi lélekszám 57 402. Az itteni levegőben a megannyi víg zöldterület dacára a Putyilov - ez a Dunai Vasmű beceneve - által termelt vasműpor dominál. Ez a pálinkaszagból, verejtékből és biciklikoszból álló elegy frankón betesz a tüdőnknek, lecsökkenti a várható élettartamot és… ja igen, az élettartam.
- Volt egy hosszú, vékony, Morrissey-fejű srác. Balesetben veszett oda valahol a Balcsinál.
- A vaddisznó Atu a szomszéd házból. Beállt milicilinek, állítólag frankón beakasztva rohant be egy kamion alá – megkülönböztető jelzés nélkül.
- A nagyobbik Balogh jó pár éve az Úr kocsmájában iszik tovább. Fivére, Endre (alias Öcsike) sem húzhatja már sokáig. Éjszakánként fájdalmas de kristálytiszta Piramis-gajdolással ugrasztja ki ágyukból a kócos munkásokat.
- Tímár Gabi („na, hogy vagyás van? jól vagyás van?”) első fokon 4, aztán meg 5 év letöltendőt kapott dealerkedésért. Pedig ő azt hitte, hogy a másodfőzet mindig gyengébb, ha-ha. Valahova nyugatra dobbantott, a nagy sietségben még a lövős szettjét is otthon hagyta.
- Végül a vesztes csataterek: Ifipark, Teke bisztró, Művész, Fősuli, Havanna, régi Fapad. Ezekbe már ti sem járhattok.
Pilsner Blues
A Pistinek most inkább az jutna eszébe, hogy pecázik lenn a holtágnál, hanyattfekszik a parti fövenyen, szájában nyíló pitypang, hogy tök jó szél fúj, borzolja a haját, borzolja a pitypangot, és hogy ez valami egészen különleges pillanat egy vízvezeték-szerelő amatőr színész életében. Ettől függetlenül azért egy kis kérlelésre elmeséli Leónak meg nekem a legkedvesebb téli sztoriját is, a hideg sör mellé úgyis remekül passzol. Apropó, Motya még egyet légyszi!
Na szóval valamikor januárban ott ültünk, annál a sarokasztalnál pár nővel az Ede, a Tupa meg én. Odakint szar zimankó volt – jégborda, senkiföldje, tudjátok -, aztán mikor a Motya bezárta a boltot, felmentünk mihozzánk. Betettük a Zappát, és szépen felbontottunk a szekrény tetejéről egy literes Hennessy konyakot. (legalább ötlitereset mutat a kezével) A Tupa már az első felestől bealudt, de mi az Edével hajnalig elszopogattuk az egészet. Aztán ő az ágyon levarrta a csajomat, a nagy Popót, én meg mellette a földön az új kiszemeltemet, a Katát. (vihogunk) Mikor a lányok leléptek, fölkeltettük a sarokban a Tupát, és csak úgy, nulla alvással kibuszoztunk Kulcsra megkeresni a Bogó Józsit. Mer’ tudtuk, hogy iszonyú jó cucca van. A sikeres éjszaka hatására végigordítottuk a falut azzal, hogy „a pinajóóó!” meg hogy „baszááás!”. (a Motya is nevet a mosogatónál) Leó, te voltál már a Kulacsban? Na, ott szépen leragadtunk egészen valamikor kora délutánig, vagy a faszom tudja meddig. Döntöttük az üveg Pilsnereket, ja és nálam ott volt a herflim – azon nyomtam a nótákat, a Tupáék meg verték az asztalt, és bluest rögtönöztek hozzá. A viharvert, helyi alkesz arcok meg csak álltak a pultnál, és néztek, hogy hogy lehet valaki vasárnap délben ilyen részeg. Na mindegy, nekünk bezzeg nem ártott a pia. Mikor végre odaértünk a Bogóékhoz, csak az öccse volt otthon, azt mondta, üljünk le, addig is itt van egy kis zőccség, szíjják kendtek jó erőssen. Persze jól elpippantottuk az egészet. Gondolhatod, mi lett. Kábé százötven év múlva megjött a Józsi, és szépen belénkdiktált egy pár kávét, hogy magunkhoz térjünk. (Hamlet bólogat, szerintem hallotta már az egészet) Később átmentünk még valahova rexezni meg csocsózni, aztán az esti busszal huss! vissza a városba – márminthogy ide. Zárásig.
Motya elzárja a csapot, gondolatban talán már egy detroiti pizzériában sikál. Félhangon megkér minket, hogy csak hátul, a játszótéren szívjunk. Oké, amúgy is minden rendben, mert: 1. Pilsner Blues előadva, 2. Leó visszafogadva. Ez kész, akkor hát megpörgetjük a kereket - jó, és lássuk, hol áll meg. Aa… ’96-osnál!!! (zene)
Toni, Paulie és Olli, akik talán mi vagyunk
Ide röviden csak annyit: jó pár éve már csak hétvégén jártam le Dunaújvárosba, amikor egy este találkoztam Leóval a Fapadban. Igen, és ott volt a Pisti is a feleségével, a Katával. Beszélgetés közben megjegyeztem, hogy tök jó pólója van. Zöld alapon narancssárga krumplik rohantak rajta eszeveszettül (fent angolul megerősítve: RUNNING POTATOES). Lobogó hajuk mellett kékkel ki volt írva a vezetéknevük is. Leó erre kiballagott a vécére, levette a pólót az inge alól, és összehajtva visszahozta nekem: Tessék, viseld egészséggel. Ilyen ember volt.
(…)
Az idei télen már csak annyi történt, hogy Hamletet kirúgták a Vasműből. Bizony, a könyvárusítás rég megszűnt, maradt a nagy népi-urbánus kloáka, a mindenkit felszívó és kiürítő Putyilov. Leó rezet lopott, hogy eladja az óvárosban a lóvés cigányoknak, de lekapcsolták a III-as kapunál. Másnap már lapáton volt. Állítólag nem tört le nagyon, pedig tényleg elég csehül állt: se meló, se zseton, se Ophelia (a nagy szerelem, Juci óta asszem senki).
Aztán magabiztosan tavaszodni kezdett. Nyakunkon volt az első márciusi hétvége – a természet pitypangot érlelt Pistinek, a Kohász 2:1-re leverte a Vasast, de Leó ezt már nem érte meg. Az aznapi újság szerint „Búcsúlevél magyarázza tettét”, pedig dehogy magyarázza. És nem is „L. Zsolt”-nak hívták. Az volt, hogy vett egy üveg vodkát meg narancsot, lement a Duna-partra, berúgott, és azt hitte, hogy ez is csak egy riszrosz részeg este lesz. Valamikor eszébe jutott a hátizsákjában a nemrég esztergált vadászkés, és…
Hm, szóval a múltkor (hosszú idő óta először) gyúrtam egy szál füvet. Ki is vittem neki a temetőbe - pedig sejthettem volna, hogy úgyse szívja már el, a kurva életbe.
1999. július 14.
