Portfóliók

Mara a Hotel Marina Plaza kávézójában ült, közel az utcához. Figyelte a tovasiető szőke fejeket, a kolduló sirályokat és mélyen beszívta a tenger sós illatát. Földöntúli nyugalom telepedett rá. A kétségbeesett keresés helyszíne a béke szigetévé változott. Néhány hónapja még rettegett a gondolattól, hogy újra felkeresse Helsingborg utcáit, az emlékeiben oly intenzíven élő képeket. Mostanra már nem volt mitől félnie. Mintha egy utazást tett volna a múltba. Soha többé nem szabad szégyenkeznie.
Csepke csatlakozott hozzá a teraszon, és némán figyelte, ahogy barátnője lassan észreveszi.
– Merre jártál?
– Nem voltam sehol. Itt jártam. Erről a helyről ábrándoztam éppen.
– Hát nem fura? Az ember olyan dolgokról szokott ábrándozni, amik nincsenek a közelében és vágyik rájuk. Te pedig itt ülsz, fürdesz a hely varázsában, és annyira nem tudsz betelni vele, hogy még álmodozol is róla. Bevallom, picit én is ezt teszem. – Mara elmosolyodott.
– Boldog voltál itt?
Csepke hosszasan tűnődött a válaszon. Körülnézett és mélyet szippantott a hely atmoszférájából.
– Olyan, mintha láttam volna egy filmet, és most itt ülök a néhai díszletek között. Végigpásztázom a forgatási helyszíneket és felidézem a film kockáit… Folyamatosan rácsodálkozom erre a helyre. Azt hiszem, ha akkor nem is voltam annyira boldog, most már az vagyok.
– Köszönöm, hogy visszajöttél velem – Mara megszorította Csepke csuklóját.
– Ideje indulni. Most telefonáltak a galériából.
– Rendben. Kérek még két percet – nagyot kortyolt a kávéjából, ami már régen kihűlt.
– Izgulsz?
– Nem is tudom. Egy kicsit… Mi van, ha nem is olvasta a könyvet? Ha kérdései lennének, már jelentkezett volna.
– Na, idd azt a kávét és húzzunk bele.

Valóságos embertömeg lepte el a Drottningsgalleriet bejáratát ahhoz képest, amire számítottak. Mara zavarba jött, kezdte elveszíteni az önuralmát. Hebegett, összekuszálódtak fejében a gondolatok, angoltudása akadozott. A kezdeti önbizalomhoz képest egy szégyenlős kislánynak érezte magát. Csepkének sem kellett több, karon fogta barátnőjét és az első italpulthoz vonszolta.
– Tessék kiinni! – nyomott a kezébe egy pohár pezsgőt.
– Nem megy, nem kívánom! Akkora a gyomrom, mint egy pingponglabda. Talán valahol ő is itt van. Uramisten, mennyi ember!
– Nyugi már! Mikor zavart téged a nagyközönség? Dupla ennyi ember előtt is léptetek már fel. Mi ütött beléd? Idd ki azt a pezsgőt, de azonnal – Mara hezitált egy kicsit, majd magába döntötte az egészet. Visszafogottan öklendezett egyet, majd egy újabb pohárért nyúlt.
– Ez a beszéd. Oldódj már fel!
A második pohár italt már csak kortyolgatta.
– Minden rendben? Nem kell idegeskedned, hamarosan kezdünk! – dördült el a mondat a füle mellett, mint valami puskagolyó. Egy fátyolos férfihang volt. Mara odakapta a fejét.
– Üdvözlöm, Axel Forsman vagyok, a galéria egyik kiállítója. Örülök, hogy vendégül láthatunk titeket. Van kedvetek körülnézni?
– Persze, szerintem szívesen – Csepke kérdőn barátnőjére nézett. Mara bólintott.
– Ha jól sejtem, tavaly már jártatok itt. Azóta természetesen rengeteg új fotó került ki, egészen új művészektől is. Ezen a soron, végig a fal mentén a legújabb tehetségek képeit találjátok. Olyan friss, hogy még meleg. Ott a szemközti részen a régebbi sorozatok vannak, azok közül néhányat talán ismertek is.
Mara szó nélkül lépdelt, hagyta, hogy Csepke társalogjon helyette. Szeme végigsiklott a képek névjegyein: „Peter Berggren, 2007.”, „Axel Forsman, 2007.”, és így tovább. Peter neve többször is felbukkant. Gyorsan elkapta a fejét, nehogy kiszúrja valaki a vendégek közül, mi kötötte le ennyire a figyelmét.
Peter munkáinak hangulata érezhetően megváltozott az eltelt idő alatt. Kevesebb volt a játékos, már-már perverz fantáziavilágba kalandozó téma, helyette valami megfoghatatlan, hideg, távoli elegancia áradt a képekből. Már nem nyúltak ki a dimenziójukból és nem akarták megérinteni nézőjüket. Inkább az ő kezét vonzották. Szinte beszippantotta, magával húzta az a mélység, ami egy-egy tájkép vagy modell mögött rejlett. Közben megérkeztek a szemközti falhoz, ahol többek közt Peter korábbi munkái függtek. A jól ismert pimasz stílus köszönt rájuk a falról. A személyek, tárgyak életre keltek és szinte kihajoltak a keretből. Kacagtak, harsogtak a vad színek. A Niklas Berggren alkotásáról készült emlék azonban egyik falon sem volt már. Mi történhetett az elmúlt évben? Az idő megállíthatatlanul telik a világ másik oldalán is. Egy év hosszú idő, és az emberek változnak. Jobb esetben.
Axel Forsman beszámolt az érkezésüket megelőző készülődésről, a könyv helyi sikeréről, felvázolta az este programját, a dedikálás menetét, majd átnyújtott két tiszteletjegyet a Nattklubb 57-be.
– Nagyon örültek, hogy egy regény szereplőivé váltak, és köszönetképpen meghívtak mindkettőtöket a ma esti rendezvényükre, amiért név szerint említetted őket a könyvedben - Axel csak egyetlen dologról nem beszélt. Peter Berggrenről egy szót sem ejtett az este folyamán. Az őt érintőlegesen említő témákat is illedelmesen kerülte. Olvasta a könyvet, most már semmi kétség. Tehát nem akar találkozni. Távol akar maradni a történetet körüllihegő felhajtástól. A sajtó és a könyv kedvelői valószínűleg nem hagynák békén, ő pedig elég magának való ahhoz, hogy lemondjon egy ilyen teherről. Mara sóhajtott. A pezsgő lüktetett az ereiben és végre elég erőt érzett, hogy a megjelentek elé álljon és a faggatózások céltáblája legyen. Csepke ott van mellette, ahogy mindig, és ez elég erőt ad, hogy uralhassa a káoszt az elméjében.
Axel Forsman néhány szóban felkonferálta svédül a könyvet és a szerzőt, majd ugyanezt angol nyelven is megismételte. Taps és ujjongás köszöntötte Marát, ahogy elfoglalta a helyét. Csepke mellé ült. Kézbe vette saját irományának svéd kiadását, aminek címlapján az állt: Flygande Flickan. Nézegette egy darabig, fellapozta az első oldalt, belekanyarította a nevét és hozzá a szöveget: „Sok szeretettel Axel Forsmannak”. Órákon át dedikált, válaszolta meg készségesen a néha kedves, néha kellemetlen kérdéseket. Lelassult körülötte a világ. Elmosódtak az alakok. Gépiesen folytatta, nyújtotta a kezét, mosolyra húzta a száját.