Portfóliók

Daniel Kehlmann A Beerholm-illuzió
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

A kiadó

Magvető Kiadó

www.magveto.hu

tegyi.timea@lira.hu

 Fiatal férfi ül a tévétorony kilátóteraszán. Nagyon úgy fest a dolog, hogy le fog ugrani, de előbb még elmeséli az életét. Ő Arthur Beerholm, a világ legünnepeltebb mágusa. A jóságos nevelőszülők házában töltött gyerekkor, a svájci internátusban végigunatkozott évek, a tévelygések és gyötrődések korszaka után végre eljött a siker, amelynek csúcsán éppen arra készül, hogy kilépjen a kétszáz méteres mélység fölé.

Amit tervez, nem öngyilkosság, hanem élete legnagyobb, végső mutatványa, egyenes következménye mindannak, amit megtanult és átélt. Mutatványainak tétje ugyanis a tökéletes illúzió: a varázslat, amely magát a mágust is elvarázsolja. Az Én és Kaminski és A világ fölmérése című, Magyarországon is példátlan sikert aratott regények szerzője mindössze huszonkét évesen írta meg első könyvét, Arthur Beerholm történetét, megmutatva bravúros elbeszélői technikáját és fanyar humorát csakúgy, mint a különös tehetséggel megvert és megáldott emberek iránti vonzalmát.

Részlet

„– Parancsol még egy pohárral? Egyébként nagyszerű, igazán nagyszerű! Annyira tetszett…!

Bólintottam, elvettem egy pohár pezsgőt, egy pillantást vetettem a tompa fényű folyadékra, kiittam és visszatettem a poharat. Szőke, rubinnal teleaggatott vendéglátónőm még mindig ott állt előttem. És válaszra várt.

– Köszönöm – dünnyögtem –, nagyon köszönöm. Örülök neki… természetesen… nagyon.

A nő rám nézett, szélesen elmosolyodott és többet nem tudott mit mondani. Aztán bocsánatkérően ingatta a fejét, halkan felnevetett és öregurak egy csoportja felé vette az irányt, akik sötét ruhában álldogáltak, némelyikükön rendjel. Úgy néztek ki, mintha diplomaták lennének, feltehetőleg volt is köztük néhány. Magamra maradtam, végre. Mellettem észrevétlenül ott állt még öt teli pohár. Amúgy sosem iszom – hát akkor ma miért? De miért ne? Megvontam a vállam és az első pohár után nyúltam.

– Érdekes volt, Beerholm úr. Roppant impozáns produkció. Úgy ám!

Ingerülten körülnéztem. Egy beesett arcú férfi állt mellettem, hosszú, enyhén reszkető bajusszal és egy feltűnően kerek anyajeggyel az arcán. Kicsi, szúrós szeme volt és professzoros arca.

– Nem árulja el nekem, hogyan csinálja, ugye? – Tekintete találkozott az enyémmel és gyorsan hozzáfűzte: – Nem, természetesen nem! Helyes. Nem is akarom tudni. – Határozottan bólintott, mintha valami fontosat mondott volna, összekulcsolta a hátán a kezét és elballagott. Enyhe undorral néztem utána és elvettem a következő poharat.

Tulajdonképpen azt sem tudtam, pontosan hol vagyok. A jelenlévő emberek közül senkit sem ismertem, fogalmam sem volt, kik ők és miért néznek ki olyan méltóságteljesen. Valami számomra ismeretlen okból összejöttek itt, hogy megünnepeljenek valamit, amiről mit sem tudtam. De szerződtettek és nagyon jól megfizettek. Meg aztán – és ez volt a döntő szempont – rajtam kívül fellépett José Alvaraz is, a világ talán legjobb szabadulóművésze. Tulajdonképpen őmiatta voltam ott.

Elfojtottam egy ásítást és a következő pohár után tapogatóztam. A padlón, a fényesre suvickolt cipők alatt a szőnyeg bonyolult szövésű mintája terült el. Kézi csomózású perzsa, feltehetőleg félig vak gyermekek munkája. Felnéztem, fölöttem kristálycsillár ragyogott. Hunyorogtam, és a csillár életlen, aranyszínű folttá mosódott el.

– Nem volt rrossz, Berrholm! Nem, egyáltalán nem rrossz!

Megijedtem és megdörzsöltem a szemem. José Alvaraz állt előttem.

– Maga is egész ügyes volt – mondtam tétován. Két órával korábban

futólag már üdvözöltük egymást, de egy szót sem váltottunk. Tényleg nagy hatással volt rám a produkciója. Utánam került sorra, láncokkal körültekerték, belefektették egy vastag falú fakoporsóba és egyesült erővel beszögezték. Minden vendég maga verhetett be egy szöget, kívánságra (és néhányuknak valóban volt ilyen kívánsága) többet is. És aztán, néhány másodperc elteltével a koporsó kinyílt, a szögek kipotyogtak, és Alvaraz kimászott, kötelékeitől megszabadulva, kissé unott ábrázattal, égő szivarral a szájában. Most, közelről, sokkal kisebbnek és soványabbnak tűnt.

– Maga beszéli a nyelvünket? – kérdeztem.

– Muszáj, Berrholm. A szakirrodalom miatt. Minden fontos nyelven.

Mindent kell tudni olvasni, amit írrnak lakatokrról. Sokat írrtak. – Szorosan behunyta mindkét szemét, de olyan szorosan, hogy az arca összeráncolódott és kivillant vicsorgó fogsora. Aggódva néztem; fájdalmai vannak? Egy perccel később megismételte, és megértettem: egyfajta ideges görcs volt, tikk. Most az is feltűnt, hogy jobb keze állandóan végigsiklott a balján, nagyjából úgy, mintha megpróbálná megszámolni az ujjait.

– Parancsol egy cigarettát? – kérdeztem és odanyújtottam felé a

dobozt.

– Köszönöm. Nem dohányzom. Csak fellépéskor,

magánemberként nem. Nem engedhetem meg magamnak. Kell lennem jó formában. Nem is iszom. Tegnapelőtt lelógattak egy toronyházról, összekötözött lábbal. Kényszerzubbony. Tudja, Berrholm, mi történik engem, ha nem jó formában?

– Azt hiszem, el tudom képzelni – mondtam az öngyújtóm után matatva

és rágyújtottam egy cigarettára. Valahol kell lennie még egy pohár… ja, itt van!

– Nagyon csodálom magát – mondtam –, már régóta. Tudja, az

eleganciáját, a könnyedségét, azt hiszem, senki sem képes utána…

– Könnyedségemet! – Vízilószerű hangot adott ki magából, amely

valószínűleg sziszegés akart lenni. – Nem könnyű, az ördögbe is! Klausztrofóbia az átkozott ládában, nincs levegő. Többnyire még dobnak is be vízben. Előbb-utóbb egy istenverte… egy istenverte szemét lakatos valahol csinál olyan zárat, amit nem tudok kinyitni. – Rám nézett. – Akkor, Berrholm, meghalok.

– Beerholm – mondtam –, hosszú E, rövid R. Ne mondjon ilyet!

– Miért ne? Csak realista vagyok. Nem lehet mindig szerencsém.

Azelőtt csak megkötözés, nem veszélyes, de emberek akarnak többet. Túl sok mozi. Csak blamázs vagy meghalás között választhatok. Valószínűleg meg kell halnom. Úgy, hogy megkötöznek olyan idióták, akik fizetnek ezért.

– Akkor miért nem hagyja abba?

– Hagyjam abba? Hogyan? Nem tudok mást.

– Tudhatna – javasoltam. – Lehetne lakatos…

Hunyorgott és dühösen meredt rám. – Lakatos! Én José Alvaraz vagyok,

hallja! Lakatos…!
Fodor Zsuzsa fordítása

Daniel Kehlmann Münchenben született, majd 1981-ben családjával (köztük rendező édesapjával) Bécsbe költözött, ahol 1993-tól filozófiát és irodalomtudományt tanult.

Tanulmányait követően filozófiából kezdte írni disszertációját, ám olyan jól ment neki az írás, hogy végül a disszertációja helyett szépirodalmi alkotásokat kezdett írni.

Első regénye az 1997-ben megjelent Beerholms Vorstellung volt, majd ezt követően számos esszét és recenziót jelentetett meg olyan neves német újságokban, mint a Süddeutsche Zeitung, a Frankfurter Rundschau vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitung.

2001-től kezdve több egyetemen is előadássorozatot tart vendégtanárként (Mainz, Wiesbaden, Göttingen). Tagja a mainzi Tudományos és Irodalmi Akadémiának (Akademie der Wissenschaften und der Literatur).

Művei

Kehlmann eddigi legnagyobb sikerét a 2005-ben megjelent A világ fölmérése (Die Vermessung der Welt) című regénnyel érte el, amely két neves tudós, Alexander von Humboldt (1769-1859) és Carl Friedrich Gauss (1777-1855) életének történetét meséli el, és közben megismertet bennünket a modern tudomány keletkezésével.

Ezen kívül magyarul megjelent még az Én és Kaminski (Ich und Kaminski) című regénye, melyben egy felületes karrierista meg kívánja írni a Kaminski nevű festő élettörténetét, még mielőtt utóbbi meghal, hogy így szerezzen magának hírnevet a művészek körében, valamint A Beerholm-illúzió (Beerholms Vorstellung), amelynek középpontjában egy fiatal, világhírű illuzionista áll.

• A Beerholm-illúzió (Beerholms Vorstellung, 1997)
• Unter der Sonne (elbeszélések, 1998)
• Mahlers Zeit (1999)
• Der fernste Ort (novella, 2001)
• Én és Kaminski (Ich und Kaminski, 2003)
• A világ fölmérése (Die Vermessung der Welt, 2005)
• Wo ist Carlos Montúfar? (esszék, 2005)
• Diese sehr ernsten Scherze. Göttinger Poetikvorlesungen (2007)

Forrás:Wikipédia

Előzmények

Daniel Kehlmann, az irodalmi csodagyerek

Első pillantásra a téma nem túl kecsegtető. A 18. század végén két briliáns ifjú német megkísérli felmérni a világot. Egyikük Alexander von Humboldt, aki latin-amerikai útján átvágja magát a dzsungelen, bemászik minden barlangba, és megszámlálja a bennszülöttek fején a tetveket. A másik Carl Friedrich Gauss, csillagász és matematikus, aki nem élhet nők nélkül, de kipattan az ágyból a nászéjszakáján, hogy feljegyezzen egy képletet. Göttingai otthonából Gauss felfedezi, hogy a tér görbül. A két férfi - öreg, híres és kissé bogaras - Berlinben találkozik 1828-ban.

Tetszik? Pedig tetszeni fog! Mert a Világ fölmérése nem kevesebb, mint irodalmi szenzáció. A 2005. szeptemberi kiadás után alig fél év alatt 600 000 példány fogyott el belőle Németországban, és ezzel maga mögé utasította J. K. Rowling-ot és Dan Brown-t a bestseller listák élén.

Lenyűgözte a hírhedten finnyás német kritikusokat is, akik a szerzőt, a 31 éves Daniel Kehlmannt irodalmi csodagyereknek kiáltották ki.

A regény változást jelez a háború utáni német irodalomban. Évtizedeken át a német fikciót komolynak, értékesnek, és kicsit unalmasnak könyvelték el. Többnyire az ország gyászos múltjával foglalkozott.

A közelmúltban azonban több fiatal író, köztük maga Kehlmann, megmutatta, hogy tud játékosan és ironikusan írni.

És bár témája aligha lehetne németebb, a Világ fölmérése nem tűnik "német" regénynek, inkább olyasvalaminek, amit Gabriel Garcia Márquez írhatott volna, ha Stuttgartban születik.

Kehlmann elragadó, meghökkentő, egyszerre szellemes és vicces, anélkül, hogy sekélyes lenne.

"Szerettem volna latin-amerikai regényt írni. De nem vagyok latin-amerikai. Nem írhatok úgy mint Márquez egy szép nőről, akit teregetés közben felkap a szél, és elröpül. De enyém lehet a latin-amerikai atmoszféra, a játékosság és abszurditás, és bármi megtörténhet.

Latin-amerikai regényt írtam németekről és a német klasszicizmusról."

A hangvétele olyan mintha életrajz lenne, de állandóan átcsúszik fikcióba, paródiába.

"Nagyon komoly, de egyáltalán nem komoly." (Kehlmann)

Bár a brandenburgi Humboldt társaság nehezményezte, hogy Kehlmann nem tanúsít elegendő tiszteletet Humboldt, Németország egyik legnagyobb tudósa iránt, de a legtöbb kritika rámutatott, hogy az elidegenedés hosszú időszaka után az új német írók végre felfedezték a humort.

Forrás: The Guardian .

Sikeres:

Daniel Kehlmann, A világ fölmérése, a Beerhol-illúzió és további hazánkban is sikeres regényeknek írója „éles fogalmazású, sajátos észjárású esszéista, okos elbeszélő, akinek regényei és elbeszélései artisztikus lendületükkel és Thomas Mann nyomába eredő, könnyűléptű iróniájukkal és mélyenszántó humorukkal alapos okkal teszik érdemessé őt az elismerésre”, szól a zsűri keddi indoklása.

A 10 ezer eurós díjat háromévente adják át azoknak, „akik irodalmi és irodalomtudományi hatásukkal a Thomas Mann-i humanizmus szellemét képviselik.” Eddig Uwe Johnson, Siegfried Lenz, Marcel Riech-Ranicki, Günter Grass és 2005-ben Walter Kempowski kapta a kitüntetést.

Kehlmann október 18-án veheti át a díjat.

Forrás: FAZ

Összeállította. Kerekes Tamás

Cafe Stockholm

www.transycan.net.cafe

timurlink@vipmail.hu

Utószó

Azé a világ, aki fölméri

Két zseni találkozása a végtelenben – Daniel Kehlmann: A világ fölmérése

Tallai Gábor

A németek kezdik fölfedezni magukat. Jó nekik. Az alig harminc esztendős, de már hat megjelent könyvet számláló Daniel Kehlmann biztos kézzel nyúlt vissza az időben, hogy reanimáljon két óriást, a matematikus-asztrológus Carl Friedrich Gausst (1777–1855) és a természettudós Alexander von Humboldtot (1769–1859).

Gauss az íróasztal mögött gyötri magát matematikai képletekkel, határoz el öngyilkosságot és amolyan született mizantrópként kizárólag számítási hibaként képes értelmezni a boldogságot. A nőfaló matematikus egy technológia uralta távoli jövőről ábrándozik, amikor csörög a telefon, repül a repülő, fogfájást gyógyszer csillapít és az emberiség megapoliszokban ül diadalt a sártest gyötrelmei fölött.

A másik, a természettudós az Orinoco és az Amazonas sűrűjében csapkodja a szúnyogokat, kóstol mérgező növényeket, mászik fel a Chimborazo tetejére, amíg csak el nem ered az orra vére. A homoszexualitását palástoló Humboldt annak örülne, ha nem kellene többé aludnia, ha törékeny emberi teste nem akadályozná fölfedező munkáját. A két zseni életútja párhuzamosan fut, majd találkozik a végtelenben, azaz 1828-ban Berlinben. Közben kaland követ kalandot, megvillan a porosz restauráció groteszk, mégis megható dekadenciája, kaotizmusa. Remek kulissza, amely érthetővé teszi a szereplők felvilágosító dühét. Nem mintha ne illetné könnyes szem és ájulat Johann Wolfgang Goethét, a mindent el- és besöprő kortársat, de jó látni, hogy akad élet a halálon túl más németek számára is.

Daniel Kehlmann könyve, A világ fölmérése (Die Vermessung der Welt) izgalmas lektűr, persze a szó „német” értelmében, ami nem jelent könnyed, feledhető olvasmányt, hanem igazi ismeretterjesztő és kellően romantikus olvasnivalót. Kehlmann hús-vér embereket ábrázol jéghideg és desztillált ,,kultúrhéroszok" helyett, akik orrot fújnak, izzadnak, akiknek egész teste remeg, miközben minden idegszálukkal arra koncentrálnak, hogy pontosan számítsanak és fogalmazzanak. A világ fölmérése bőkezűen teljesíti az egy éjszakai olvasmánnyal szemben támasztott föltétlen igényeket: elismerést vált ki a néhai teljesítmények előtt, töprengésre késztet, miközben orrba nyomja hízott egónkat. Mindkét életműről kevés tudás kering közkézen, pedig eredményeik nélkül ma nem beszélhetnénk modern botanikáról, nem lenne űrhajó, mobiltelefon vagy GPS helymeghatározás.

Némi vulgarizmussal az is világossá válik, hogy a lázzal és fejfájással küszködő német tudóshősök helye a történelemben sokkalta fontosabb annál, hogy a német jelző első és szinte kizárólagos konnotációja a XX. század gyászos másfél évtizedére mutasson. Nagy út volt ez 1945 óta, amelynek állomásait egyszer számba kellene venni. Jó dolog, hogy a történelem lassan azzá válik, aminek lennie kell: kínt és tapasztalatot, tudást és identitást adó múlt. Kehlmann erénye a kifejezetten lezser, szeretetteljes távolságtartással hömpölygő történetmesélés, a szatirikus, olykor ironikus, mégis részvétet előcsalogató beszédmód. Lehet, hogy 1975 után kell születni ahhoz, hogy ember újra szerethesse civilizációját és annak tudományos teljesítményeit.

Daniel Kehlmann sztár Németországban. Könyvei a legmenőbb német kiadóknál (Suhrkamp, Rohwolt) jelennek meg, A világ fölmérése című regénye az eladási listákon jó néhány hétre maga mögé utasította a varázstekintetű Harry Pottert. A titok megfejthető. A filozófiából és irodalomtudományból diplomázott szerző arról ír, ami minden német háziasszonyt és a jól fizető munkahelyen sínylődő német férfit is érdekel: az élet mibenlétéről és kultúrtörténetről. Ami a gyötört idegzetű német olvasót eddig elválasztotta ezekről az izgalmas kérdésekről való olvasástól, az a tudomány nyelve volt, amely sokáig képtelennek bizonyult arra, hogy interakcióba lépjen a közösséggel. Kehlmann nyelvezetében rejlik a titok: a könnyed, tömör, lényegre törő és humoros stílusban, amely minden eddigi regényét jellemzi (Beerholms Vorstellung,1997; Unter der Sonne,1998; Mahlers Zeit,1999; Der fernste Ort, 2001; Ich und Kaminski, 2003; Die Vermessung der Welt, 2005).

A világ fölmérése is a végső nagy kérdéseket feszegeti, hogy például mit tehetünk a világért, miközben náthásak vagyunk, fáj a derekunk vagy éppenséggel utáljuk a feleségünket. Tehát felvilágosodásról, matematikáról, filozófiáról és botanikáról van szó, miközben két igazi nagyágyú szellemi csúcsteljesítményeit tárja elénk a szerző.

A magyarok persze némi sértettséggel tekinthetnek Gaussra, aki Bolyai Jánosunk „új és más világát”, az „abszolút geometriát” híres és megalázó levelében gyermekded kísérletnek tartotta, amolyan piti ügynek. Mégis meg kell bocsátanunk neki. Egyrészt mert tévedett, másrészt mert zseni volt. Gaussnak persze fogalma sem lehetett arról, hogy Bolyai „gyermeki megfigyeléseit” nem a fölmért világ közepén, hanem annak határain túl, a Kárpát-medencében tette. Ott, ahol a géniuszok szentjánosbogár-rajzása inkább a semmibe visz, mint sem.

A regényt Fodor Zsuzsa ültette át magyarra. Összehasonlítva munkáját az eredeti szöveggel dicsérem teljesítményét: finom szövésű, tudatos fordítás. Egyik kedvenc részletem: „Apja [Gaussé – a szerk.] kertész volt, keze többnyire mocskos, keveset keresett és valahányszor megszólalt, panaszkodott vagy parancsokat osztogatott. A német ember, szokta mondogatni, miközben esténként fáradtan kanalazta a krumplilevest, sosem ül görnyedten. Gauss egyszer megkérdezte: ez minden? Ennyi elég a németséghez? Apja olyan sokáig töprengett, hogy szinte már el sem hitte. Aztán bólintott.” A definíció alapján döntse el ki-ki maga, hogy mennyi benne a német.

(Daniel Kehlmann: A világ fölmérése. Magvető, 2006. Fordította: Fodor Zsuzsa)

Tallai Gábor

Még egy utószó

Megszállottak egymás közt

Daniel Kehlmann: A világ fölmérése. Magvető, Budapest, 2006

VARGA ISTVÁN

Ritkán történik meg egy regény recepciója esetében, hogy ez első kritikai írások olyan dicsérettel szólnának róla, mint Daniel Kehlmann A világ felmérése című regényéről. És ami még ritkább: az egybehangzó fogadtatás az elismerés hangját valóságos harsogja. A németül 2005-ben megjelent regény (magyarul egy évre múlva került kiadásra) első olvasatra meghódította a kritikusokat. Ehhez talán nagyban hozzájárult az a körülmény is, hogy a német próza már huzamosabb ideje kevéssé „produkál” világirodalmilag értékes művet, nincs igazában egy olyan alkotójuk, aki hosszabb távon ígéreteset jelentene. Akad egy-egy mű, amelyre felfigyelnek, de nagyon gyorsan kiderül, hogy olvasottsága divatosságának köszönhető, írója képtelen tartósan magas szinten alkotni. Mint mondtam, az 1975-ben született Daniel Kehlmann mintha kivételt képezne. Érdemes idézni néhány gondolatot a gazdag recepcióból, mintegy szemléltetve a fentieket.

Hubert Spiegel megjegyzi, hogy A világ fölmérése olyan finom, intelligens és szellemes módon szórakoztató, hogy arra szinte nincs példa a német nyelvű irodalomban. Minden szempontból jelentős műnek tartja, amelyben megnyilatkozik a szerző humoros tehetsége. Martin Krumbholz ismertetőjéből szinte árad az izzó lelkesedés, szerinte a mű egyszerre aprólékosan adatokkal bizonyított és bájosan fiktív, egyszerűen kiváló olvasási élvezetet nyújt. Hubert Winkel egyike a ritka kritikusoknak, aki úgy találja, hogy Daniel Kehlmann eddigi életművében ez a regény nem a legsikerültebb, nincs arányban tehetségével, de ugyanakkor elismeri, hogy a gazdag, talán túl gazdag anyagot mesterien szelektálta és tömörítette. Martin Lüdke egyenesen tökéletesnek találja a regényt: témája érdekes, stílusa szellemes, az elbeszélés magabiztos, olyan, mint egy fiatal író öregkori mesterműve. Sebastian Domsch szintén leplezetlen lelkesedéssel olvasta a regényt. Dicséri az ironikus-kritikus hangvételt, valamint a szerző képzelőerejét. Ijoma Mangold Kehlmannt a német irodalom legnagyobb tehetségének tartja, ez a regény számára az év legkomikusabb német regénye. Kiemeli a könyv gazdaságosságát (nincs benne egyetlen felesleges kitérő, nem is szólva a nyelvi puritanizmusról), a jó ötletekkel való bánásmódról. Tehát meglepő dicséretáradat fogadta Németországban A világ felmérését. Vajon igazolt-e ez a nagyfokú elismerés?

A regény kettős életrajz: Alexander von Humboldt és Carl Gauss életútja bontakozik ki előttünk a könyvet olvasva. A regény jelen ideje 1828 szeptembere, innen repül vissza képzeletében az auktoriális narrátor a múltba és elbeszéli két főhősének életét gyermekkorától kezdve addig a napig, amikor Berlinben, immár idősen, találkoznak. Humboldt a szerző értelmezésében valójában a felmérés megszállottja volt, a tiszta és a logikus gondolkodás hirdetője, az empíria bajnoka. Gauss inkább az elmélet embere, bár ő volt valójában földmérő. Szinte ki sem mozdult szűk életteréből képzelete szárnyán olyan elméleteket dolgozott ki a tárgyi valóságról, amelyek pontosnak bizonyultak, fikciója olyan szerkezetek és gépek kitalálását és használatát vetítette ki, amelyek közül néhány az utókorban meg is jelent, vagy még megjelenítésre vár. Daniel Kehlmann szerint kettőjük közül Gauss volt az igazi lángész. De ne gondoljunk arra, hogy az író emlékművet akart emelni két hősének. Ellenkezőleg: láthatatlan talapzatukról leráncigálja őket, bemutatja: tudományos megszállottságuk mellett valójában olyan emberek voltak, mint kortársaik (és mi, a könyv olvasói): esendők, tehát olyan emberi tulajdonságokkal, amelyek közül jó néhány egyenesen elriasztó. Daniel Kehlmann ezt az esendőséget ironikus- komikus megközelítéssel szemlélteti, innen a könyv vonzó olvasmányossága. Van azonban a könyvnek két figurája, akik a nagy tudósok árnyékában maradnak a regény lapjain, de ugyanakkor épp szerénységükkel ellensúlyozzák azok monomániás hírnév és dicsőség utáni vágyakozását. Az egyik Carl Gauss fia, Eugen. Apja zsarnokoskodik felette, lépten-nyomon megalázza, matematikust akar belőle nevelni, de ő verseket ír, politikai mozgalmakba keveredik és akit, apja hallgatólagos belegyezésével, a tengertúlra száműznek. Útközben Tenerifén az a fa alatt áll, ahol Humboldt áll utazása kezdetén. Eugen mintha ellenpólusa lenne a két kutatóóriásnak: elméjét nem a ráció, hanem az érzelmek irányítják. A másik fontos „mellékszereplő” Humboldt hű útitársa, a francia Bonpland. Kapcsolatuk bőven tartalmaz tisztázatlan mozzanatokat, Bonpland egyedül A hegy című fejezet társnarrátora, ő érezte azt, hogy az „utazás az Orinocón olyan,volt, mintha könyvben olvasta volna”. Humboldt a regényben nem szívesen beszél Gaussnak Bonpland további sorsának alakulásáról, szerinte rossz irányt vett, a jóslat bevált: Bonpland rabja lett a dél-amerikai világnak, nem volt képes szabadulni varázsától. Életét egy szerény sárkunyhóban fejezte be valahol Uruguay és Brazília határán. Állítólag az abszolút szabadságot kívánta és azt, és még talán a boldogságot, indián felesége és félvér gyerekei társaságában találta meg. Abban az időben magas életkort ért el: nyolcvanöt éves korában halt meg virágai között. Így az olvasó valójában négy különböző emberi sorsot ismerhet meg, ezek közös tulajdonsága a megszállott szenvedélyesség. S ahogyan a regényben Bonpland mondja: „aki messzire utazik, sok mindent megtud. Egyet s mást önmagáról is”.

Daniel Kehlmann egy sajátos hangulatú regényt írt, amelynek nyelvezete feszes, az elbeszélés gyors ütemű, a narrátor igyekszik mindig, a mindentudó biztos kezével, csak a lényegre összpontosítani, a regény képei nagy gyorsasággal vonulnak el az olvasó szeme előtt. Mindez az olvasmányosság ismérve, talán valamilyenfajta behódolás a mai olvasónak, aki csak a lényeget kívánja megismerni. Épp ezért némileg háttérbe szorul, illetve csak bizonyos felületességgel boncolgatja a szerző a felvetődő mélyebb filozofikus problémákat. Ilyenek a tudásvágy (Humboldt jelszava: „Az ember azért akar tudni valamit, mert tudni akarja”), a közéleti és a magánélet közötti feszültség, a hírnév egyszerre ösztönös és tudatos hajszolása. Mindezeknek a problémáknak a regénybeli elemzése vezetett végeredményben ahhoz, hogy A világ fölmérése mítoszromboló regény lett, két német mitikus tudós szobrának alapzatát zúzza szét és előttünk két lemeztelenített, alapjában véve egyszerre tragikus sorsú és nevetséges ember. Németországban biztos van számos olvasó, aki ez miatt nem kedveli a könyvet.

A dél-amerikai utazás mintegy lázálomként bontakozik ki Humboldt elméjében, amely gyakran látomásokba csap át. Így például szinte biztos, hogy Humboldt és társa nem jutottak fel a Chimborazo csúcsára, de a hegybetegség okozta hallucinációk hatása alatt, úgy véli, sikerült neki. Különös intertextualitásra utal az Orinicón tett utazás. Ebben négy férfi, mint evezős segít: „… egyikük cilindert viselt, a másik egy nádszálat tartott a szájában, a harmadikon elképesztő mennyiségű rézkösöntyű csüggött, a negyedik sápadt volt, arrogáns és meg se mukkant”. Nevük: Varlos, Gabriel, Mario és Julio. Ők azok, akik az európai utazóknak egy mesebeli világot festenek le előre: Az evezősök szünet nélkül zavaros történeteket sugdostak egymásnak”. Humboldt úgy érzi, hogy erre a dél-amerikai világra az a jellemző, hogy „parányi eltolódások révén a valóságban a világ néhány pillanatra átléphet az irreálisba”. Humboldt curare mérget iszik, valóságos önkívületbe esik tőle, érzéki csalódások sora érti. A vihar az Orinicón a csúcspontja ennek a mágikus valóságnak. Vajon a négy evezős Fuentes, Garcia_Márquez, Vargas Llosa és Cortázar lenne? Minden valószínűség szerint. Ők vezették Daniel Kehlmann tollát, amikor elbeszélte Humboldt csodálatos utazását. Tehát A világ fölmérése egyszerre olvasmányos kalandregény és rejtett üzeneteket magában foglaló posztmodern mű. A triviális és a magas irodalom terméke, ezért izgalmas és tanulságos egyszerre.

http://74.125.39.104/search?q=cache:cXyY-f1bEAkJ:www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2007/04/21/main.php%3Fl%3Dj2.htm+daniel+Kehlmann&hl=hu&ct=clnk&cd=30&gl=hu