Portfóliók

 

...Pilátus csöndesen mosolygott kedvenc szökőkútjában üldögélve Róma egyik legszebb terén. A kút hűvös vize vidám cseppekben záporozott rá, a katonásan rövidre nyírt hajára, a karbantartott, meztelen felsőtestére és áztatta tovább az - amúgy bakáknak kiutalt - rongyosra használt zubbony-nadrágját. A késő-délutáni nap hyper-vörös fénye milliónyi darabra tört a szálló víz-cseppekben és dús, mély-tónusú szivárványok sokaságával burkolta be Pilátust, szivárvány-fókusszá változtatva, aki most boldog volt és lusta belenyugvással várakozott. Éppen, amikor a lehető legkényelmesebben elhelyezkedve, széles, kigyúrt hátát a hűvös kövezethez nyomta, akkor bukkant fel unalomig ismert látogatója, széttörve ezt a vízpára, napfény és Pilátus kedélye okozta színpompás burkot. Lassan megállt előtte és várakozóan rábámult. A szivárvány-fókusz elkomorodott: - Fontos most ez? - szólalt meg végül kedvetlen hangon. - Miért nem tud békén hagyni egy napra, csak egyetlenegy napra? - De a másik, csakúgy, mint az eddigi összes alkalmakkor, most sem szólt egy szót sem, csak állt ott és figyelte ezt a kéjesen, bár ebben a pillanatban picit dühös, fürdőzőt. Figyelte, ahogy lassan visszahanyatlik és az izmos teste lassú görgetésével szinte kimorzsol magából minden bosszúságot, figyelte ezt a St. Peter-téri Diogenészt, ezt a vízben és játszi színekben lubickoló oldottságot, az itt és most naturálisan tömény érzéki örömét. Most sem talált érveket és most sem tudott mit mondani, így már ki tudja, hogy hányadszor, egyetlen szó nélkül hagyta ott őt. Pilátus egy kis szomorúsággal nézett utána, ám derűs, zavartalan nyugalommal szundított el később...

Az üresen kongó, hosszúkás csarnok - a helytartó kifejezett utasítására - gondozatlan volt és elhagyatott. A rajta áthaladó két ember, hol szinte bokáig gázolt az időről-időre átsüvítő szél felhalmozta babérlevél-sokaságon, hol meg a saját lépteik - a római katona eltéveszthetetlenül büszke csattogásának, illetve foglya puha neszezésének - visszhangját próbálták kivenni. Hasztalan. Az oldalt magasodó tömzsi oszlopok között terpeszkedő fekete tér minden zengést, minden intonációt kibelezve, üres és értelmetlen szintaktikai burokként lökött vissza a márvány-padlóra. Kora hajnal lévén a rab szeme álmosan le-lecsukódott járás közben, a kísérője, talán nem is tudatosan, ilyenkor mindig kicsit lassított a tempón. Már majdnem a csarnok végében jártak, amikor az őr hirtelen megtorpant és gyengéden, de határozottan megállította a másikat is. Beléptek az oszlopok mögé. Egy hatalmas alak kuporgott ott hanyagul összehajigált tűzhelye előtt. Törökülésben ült és ahogy előredőlt a két öklével megtámasztva a márvány-lapokat, a széles, vastag vállai szinte teljesen eltakarták a tűzhelyet és a fölé függesztett kis tálkát. Lassú önkívületben ingatta fölötte a fejét és inhalálta be a kíhűlt tálból áradó maradék gőzöket. Az őr kényszeredetten megköszörülte a torkát: - Uram! A názáreti, akir... - de rögtön elhallgatott, ahogy az ülő alak nehézkesen rápillantott. A szemei, ezek a vérerek hálójába dobott smaragd-szilánkok a következő pillanatban már közönyösen fordultak át a rabra. Az őr elértette a gesztust, tisztelgett és otthagyta őket. Pilátus kiegyenesedett, mélyet lélegzett és nekivetette a hátát az oszlopnak. Kicsit zavartan elmosolyodott. Mély, rekedt hangja volt talán az egyetlen hang, ami illett ehhez a helyhez: - Soha nem foglak megérteni, Jézus! - láthatóan jót mulatott, amikor a másiknak a neve hallatára résnyire szűkült a szeme; majd folytatta - Nézz csak körül! Én szeretem ezeket az oszlopokat és szeretem ezt a csarnokot. Ez a - barbárok építette - egyetlen hely ebben az átkozottul rohadt provinciában, ahol jól érzem magam. Ez a hely az, ahol nem érzékelem kunyhóitok szánalmas roskatagságát, írástudóitok sanda figyelmességét, vallási őrületetek visszataszító bűzét, katatón fantáziátlanságát, szóval, azt a par excellence provinciális létet, ami lehetetlenné tesz minden önmagában vett szépséget vagy ártatlan érzékiséget. Ezen a földön az emberek nem gondolkodnak, csak a régmúlt írásait értelmezik, nem lázadnak, csak hepciáskodnak, itt nincs harc csak ármány, intrika és behódolás, és nincs simogatás, nincs a tiszta bőr öröme, hanem csak olajjal kenegetés vagy korbács. A följebbvalóitok irányába való olcsó és ízléstelen negédességetek, mint egy félrehangolt hárfa siráma ugyanúgy a gyűlölködő gyávaságotokat mutatja, mint az alárendeltjeitekkel szembeni csikorgó türelmetlenségetek és kegyetlenkedéseitek. Ez a nép gyáva és gyenge, de valahogy, paradox módon mégis érzem a rejtett hatalmát. Éppen ezért, én mindig itt vagyok, ebben a csarnokban, ide menekültem, és amikor nem a viaRoma főzetemet szívom, akkor leheveredem a padlóra, a levelek közé, hallgatom a szelet, hallgatom csendet, ennek a büszke és magánakvaló térnek a csendjét. És néha rajtad gondolkozom, Jézus. Elémvezetnek minden kurva reggel s meglátogatsz minden egyes éjszakai "repülésemben". A titkod, amit én képtelen vagyok nemcsak, hogy megfejteni, de még csak közel kerülni is hozzá és visszariadok az azt körülölelő nyúlós és ostoba és forró sötétségtől, a titkod, amit a népedből mindenki ismer, ért és elfogad; nos, én ezt a titkot meghagyom nektek. Legyen meg a te akaratod: nekik adlak téged! - Pilátus most fázósan megborzongott és hozzádörgölődzött az oszlophoz, szerette érezni ennek az egyszerű geometriai formának a tiszta erejét. A fogoly szeme most először villant föl és a váratlanul kapott igéret birtokában tört elő belőle pillangóként egy gőgös és szangvinikus próféta, az eddigi lényével dühítően kontrasztos, flegmája. Vértelen, késpengevékony száját megvetően húzta félre most, mikor alaposabban körbepillantott. Tulajdonképpen pillanatok alatt történt. A fogoly szemének egyetlen villanása, amíg az írisze végigrohan a lencse-horizonton, jelzett Pilátusnak, aki ennek ellenére közönyösen ült tovább. Egy tompa csattanás hallatszott és az álló alak helyén már csak egy nehéz, sűrű, fojtó szagú füst lebegett. A füst vonakodva oszladozott, amíg egy hirtelen jött szélroham végleg ki nem űzte a csarnokból. Az utolsó foszlányaival még a helytartó köré csavarodott és a fülébe súgott: - Most már a tied is! - Pilátus elsápadt, majd óvatosan fölállt, hogy sétálni induljon.

...a szökőkút vize langyos lett, a tér levegője kevésbé illatos, a napfény tompább, a szivárványok fakóbbak. A kút káváján ült, mert a langyos vizet mindig is megvetette és most a talpát sem simogatták úgy a durván lerakott macskakövek. Göbös tenyerét végighúzta maga mellett a kövön, de már ez az érdesség sem válaszolt azzal a régi, bőkezű intimitással. Egyedül volt a téren és ez nagyon zavarta, mert úgy érezte, hogy neki még maradt annyi öröme belül, amit meg tudna osztani. Felállt és keserűen belenézett a Napba. Zsebre dugott kézzel és enyhe, önironikus félmosollyal ajánlotta fel senkinek büszkeségét, kedvét, derűs érzékiségét. Ekkor hirtelen, bár lehet, hogy csak neki tűnt úgy, a Nap mintha különleges élességgel ragyogott volna föl. Mintha egy pillanatra egy kozmikus relét húztak volna el, vagy mintha ez az óriási és megközelíthetetlen égi szem rákacsintott volna. Kicsivel később a tompa, matt fényben Pilátus megvonta a vállát és katonai bakancsával a köveket rugdosva a tér másik végébe indult...