Portfóliók
A líraiság doktora
A líraiság doktora,
Aki meg akarta írni a kék monográfiáját
A kék szín kísérleti monográfiája
Minden tetőről látni a napot.
Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár !
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szívem
és esztelen szorít, szorít magához !
Mi készül itt e tenger ragyogásból ?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn !
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.
„Prózaverseiben a határtalan kékségből kiinduló lépburjánzás tapogatja a lírai hang tulajdonosának mélységeit. Ez a lírai személy személytelen, a szerző szavaival szólva az egyes szám negyedik személy”
„ A kékséget bámulva mozdulatlanul, mereven, mintha templomban lenne, hosszasan ott marad, mit sem tudván arról, ami a vállaira nehezedik és visszatartja őt, akit törékenységében a nyílt tenger medúzapillantása kővé dermeszt.”
Eddigi írásaiban váltakozik és egymással
dialogizál próza és vers. Gyakorta használja a „kritikai
líraiság” kifejezést is vers és elmélet, vagy pontosabban
személyes és személytelen összefonódására. Olyan líra ez,
mely tisztában van önnön határaival; belső ellentmondásaival
és feszültségeivel birkózik. A kortárs lírai költészet
elméleti írójaként definiálja is a líraiság többértelmű fogalmát:
a líra a költészetet visszavezeti az énekhez, a melódiához,
hiszen nevét a hangszernek köszönheti, és Apollón,
illetve Orpheusz alakjához kötődik. A görög eredetű lírikus
(„lyrique”) jelző a francia nyelvben a XVI. században
jelenik meg, a líraiság vagy lirizmus („lyrisme”) neologizmus
a XIX. század elejétől használatos. A líraiság három
elemet vegyít: a szubjektivitást, az éneket és az idealitást.
Az újlírikusok, Jean-Pierre Lemaire, Guy Goff ette, James
Sacré, Hédi Kaddour és Jean-Michel Maulpoix az ötvenes
években születettek és a nyolcvanas években kezdtek
publikálni. Az idősebbek, Jacques Réda, Pierre Oster vagy
Jean-Claude Renard segítik őket elsőként. Visszatérnek
a képhez, a melódiához, a mondattagoláshoz, a mondat
sajátos ritmusához. Örömüket lelik az érzelmek szubjektív
kifejezésében. Szeretik a modernitás tipikus, mindennapi
helyszíneit, a vasútállomásokat, a külvárost.
Az 1992-ben megjelent Kékversek Jean-Michel Maulpoix
legtöbb nyelvre lefordított, legtöbbet idézett verseskötete.
„Az ember legszívesebben gondozná a kéket, aztán lassú mozdulatokkal vászonköténybe vagy fűzfakosárba szedné. Csokorba rendezné az eget, kimorzsolná illatait, néhány órán át magához hasonlítaná a szépséget és megbékélne.”
A magyar kiadáshoz írt ajánlásában a költőtől az olvasó megtudhatja, hogy a kötet terve Bretagne-ban, az Atlanti-óceán partján fogant meg benne. "Örülök, hogy a Kékversek magyar fordításban most olyan olvasókra lel, akiknek a nagy alföldek, sík vidékek horizontja ismerős... Nincs szükség óceánra, csak valamiféle üres látóhatárra ahhoz, hogy a tekintet befelé forduljon" - írta a szerző.
Jean-Michel Maulpoix költő, esszéista, egyetemi tanár, 58 éves és 1984 óta szerkeszti a Le Nouveau Recueil című irodalmi, kritikai folyóiratot. 2001-ben Franciaországban elnyerte a legjobb irodalmi portál díját. A Henri Michaux Társaság elnöke, a Mallarmé Akadémia megválasztott tagja.
Sepsi Enikőnek köszönhetően immár kapható a könyvesboltokban a magyar fordítás is.
Itthon kevesen ismerik, de hazájában, Franciaországban annál ismertebb Jean-Michel Maulpoix. Mondhatni, köréje csoportosul a kortárs francia irodalom, ő az aki védő szárnyai alá veszi a fiatal francia tehetségeket. Elnöke a negyedévente megjelenő Le Noveau Recueil kortárs francia folyóiratnak, saját szerkesztésű honlapja, a maulpoix.net valóságos irodalmi kincstára a legújabb francia kortárs irodalomnak.
A Kékversek című kötet több nyomtatást megélt hazájában, mielőtt az angol, majd később a többi, köztük a magyar fordítás is elkészült. Ez a kötet Jean-Michel Maulpoix legnagyobb visszhangot kiváltott és legtöbb kritikát kapott könyve. Maulpoix verseken, esszéken, kritikákon keresztül igyekszik közelebb hozni a modern francia életérzést olvasóihoz. Egy olyan narratív hangot használ, amely az irodalomban nem jártas olvasó számára is lehetővé teszi a megértést.
S hogy miért éppen kékek a versek? A kék szín Mauloixnál egy bonyolult szimbólum. Számára alapvetően a melankólia és a nosztalgia színe a kék, de ugyanakkor a nosztalgiában ott rejtőzik a remény és az élvezet érzése is.
A fordítás az Eötvös Collegium műhelyében a Kosztolányi-program keretében készült.
A kötet a Typotex Kiadó gondozásában jelent meg, a szerkesztés Sepsi Enikő munkáját dicséri.
Szandtner Veronika
A kék, az álom, a gondolat, a végtelen színétől legújabb
köteteiben eljut a fehérig, a hó poétikájáig. Már a második
kék-könyvben, az Égi ösztönben megjósolta, hogy „hamarosan
eljön a hó”. A Szemerkélő eső (Chutes de pluie
fi ne, 2002) hasonló vágyakozással zárul: „Vártam, hogy
eljöjjön a hó”. S a 2004-es Lépések a hóban (Pas sur laneige) című kötet már ezt ünnepli. Mert legyen az eső
vagy hó formájában, az azúr, pontosabban az, ami ebből
nekünk maradt, a kék, az ég darabkái („az aranykori töredékek”)
csak esni, csak hullni tudnak. A kötetben található
Bizonytalan templom című ciklusból idézek: „Nem
marad más, csak egy imához hasonló üres mozdulat. (…)
Mivel az ember keze üres, össze kell kulcsolnia, hogy jobban
érezze az ürességet, hogy formát kölcsönözzön neki.
Helyet kínálunk a csendnek, ahol meghúzódhat, egy részt
a testből, ahol várakozhat, egy törékeny hús-vér kápolnát.
(…) A nyelv maga is templom. / Mikor az idő nem kedvez
már a hitnek, az üres falakat és elhagyatott padsorokat kell
szeretni, hogy isten ne legyen megfogható, csak hiánya
megfigyelhető. A világ bennünk húzza ki önnön idejét. És
a papíron még szeretne újjászületni. Őrzi egy jövő hasonlatát:
az ég könnyű omladékát, a kék néhány törmelékét.
A várakozás és a továbbhaladás idejét.”(Sepsi Enikő)
Összeállította : Kerekes Tamás
