Portfóliók

- A hajnal előtti óra fájdalmas és tragikus. Van akinek már hetek óta az. Dönteni nem kell, késő! Csak sodródás van. Menekülés. Szétszóratás és szégyen. A fegyverletétel szégyene. A megaláztatás.

- Halkan kopogtak az ajtón, a pap lépett be gyetyával a kezében. Körbepillantott az alacsony szobában, az ágyat érintetlennek látta, pedig csak rendbe téve simult már a szemközti fal mellett. Katonaszokás – gondolta. Akkor hát katona az balak előtt álló férfi.

- Köszönöm a vendéglátást – mondta amaz hátra sem fordulva – remélem nem lesz baja belőle.

- A pap széttárta a kezeit, s válaszolni készült, de a közelítő kocsizörgés megakasztotta. Kilépett a szobából az érkező elé – nehéz csizmák dobogása, beszédfoszlányok. A férfi ellépett az ablaktól, bőrtáskáját elfekve az asztalra dobta, rátámaszkodott mindkét kezével, jobbját a táska belsejébe csúsztatva.

- Középmagas férfi lépett be a szobába a pap nyomában, szűrfélét hordva egyik vállán. Tekintete rögtön a táskára esett, s megállt.

- Fegyverrel nem viszem – szólt a paphoz fordulva. Azt dobja a patakba vagy ássa el, de látni sem akarom. Veszélyes.

- A férfi kihúzta a kezét a táskából, s letette a fegyvert de úgy, hogy a keze ügyében maradjon. Nézte a papot és a belépő hegyeskucsmás embert, a szűr alatt megbúvó loncsos kozsokot, a széles bőrövet s nem tudta mire vélni a dolgot. Sem ez sem az. Kétféle viseletet hord, mint aki rejteni akarja kilétét.

- Hosszú szünet után a pap szólalt meg: Igen, jól látja, móc..Hegyi román. De megbízható. Nem azok fajtájából van akik az öldöklést végezték, s szegény Vasvári Pált is legyilkolták.

- Hadnagy úr, lépett elő most a hegyi román – nincs sok választása, azt is tudom, hogy Krakkó felé készül. Két nappal ezelőtt sok cujkát megivott azon a felső tanyán a birkásokkal. Jó lovaim vannak, maguk huculnak hívják, a határig csak néhány nap.

-  Megegyezünk.

- A hadnagy bánta már hogy híre ment a dolgának és meglepődött a móc ajánlatán. Sokat kért és csak ezüstöt. Odakinn nagyokat horkantott a két kis fekete hucul. Elgondolkodott. Aki ilyen lovakkal érkezik megállapodott ember, s komolyan gondolja amit vállal. Nézték egymást, a pap lehajtotta a fejét, kezeit összekulcsolta maga előtt. Várt türelmesen.

- Rendben van – modta végül, bár szívesen lealkudott volna valamennyit az ezüstökből.

- Előre kérném, mondta csendesen a móc – ki tudja mi történik. A hadnagy mélyet lélegzett, keserűt, de nem volt mit tennie.

- Ez az ember járatos a hegyi világban, gyors hegyi lovai vannak, nemigen látszik baljósnak az ábrázata, bíznia kell benne mást nem tehet. Krakkó messze van – közben a temérdek orosz, meg német. Rendben, mondta ismét és búcsúzni készült. A pap kitért előle, előresietett a gyertyával. Igyekezzenek, hajnalodik!

- A falu apró házait belepte az őszi köd, itt ott már füstölt néhány kémény, a hadnagy szénát húzott magára, hallgatta a kerekek nyikorgását, s aztán elaludt.

- Déltájban tért magához ahogy a szekér megcsendesedett alatta. Kinézett a széna takarásából de a szekerest nem látta sehol. Benyúlt a széna alá, s megmarkolt a pisztolyt. A pap sem vette észre amint hajnalban mégis magához vette. Az úttól alig néhány lépésnyire morotvaféle vize csillogott zöldes foltokkal a felszinén.

- Sulyom. Mi más lenne! Szedett volna szívesen, mert ismerte az ízét, de nem mert eltávolodni a szekértől.

- Hozzak belőle? – szólalt meg mögötte a móc. Szivesen hozok, s már indult is a víz felé fura szőrtarisznyájával. A hadnagy csak ekkor vette észre, hogy társat is hozott az imént valahonnan. Fiatal jerkét dobott a szénába két hátsó lábához kötözve az egyik elsőt, s már szaladt is a víz felé.

- Az orosz katonák, megtapogatták az állatot, de továbbengedték őket. Ha várni kellett valamely ellenőrzésnél, a móc mindig pipára gyújtott. Néhány szálat kicsippentett a zsíros kucsmából, s a parázsra tömte. Rettenetes szagot árasztott, sem ember sem állat nem  bírta sokáig.

- Harmad nap mégis olyanok állták útjukat akik ismerték a trükköt. Császáriak voltak. A szekér oldalába állították őket, amíg a sorban előttük levőket átvizsgálják.

- A móc felszisszent, baj van nagyuram – vannak papírjai legalább? – kérdezte szinte suttogva. Ott az a feketekucsmás, azt ismerem, az beszél az osztrákoknak, hogy értsék, az tud minden nyelvet.

- A hadnagy megpróbált benyúlni a széna alá, de túl messze volt a fegyvere, nem érte el. Meg ne próbálja, sziszegte a móc…

- Akkor legalább találjon ki valamit az isten szerelmére – kérlelte a hadnagy, s a szája kifehéredett. Ekkor értek oda a katonák. A feketekucsmás aki velük jött faggatni kezdte a szekerest. Románul beszéltek, a hadnagy semmit sem értett az egészből. Az ő embere csak a vállát vonogatta, jajgatott, s a megkötözött állat felé mutogatott. Eközben jerke felbőgött amint arrébb rugdosták a szekér aljában, s valami koppant a katona lába alatt. Töltött pisztoly.

 - Szép darab, biccentett a tiszt elismerően, s felhúzta a kakast.

- A magáé?

- A hadnagy bólintott.

- Csak volt, rikkantott fel az osztrák, s lőtt.

- A móc visszafordult szekerével s élettelen utasával. Nem tudta mit tegyen, bánta a hadnagyot, s úgy döntött elemészti a morotvában. A visszaút most mintha hosszabb is lett volna, gyakran dünnyögött magában:

- …ajjaj katonám, katonám, nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ismeri az igazságot!