Portfóliók

Kosztolányi Dezső Színház – Urbán András Társulata (Szerbia) – Tolnai Ottó: A kisinyovi rózsa – avagy Manhattan. Július 16.

Tolnai Jelen Kor: „Ha mi lennénk Kosztolányi” - a Jelenkor folyóirat köszönti a hetvenéves Tolnai Ottót. Július 17.

(prológus) „A tiszta művészet is tematikus”. A mondat még Kishegyesen, a Dombosfesten ütötte meg a fülemet, amikor Tolnai Ottó maga olvasott fel, különleges, éneklő, láttató modorában A kisinyovi rózsa című szövegéből. Akkor még csak sejtettem, hogy az egy hét múlva kezdődő Thealteren több szempontból is milyen aktuális lesz ez a mondat. Merthogy a 20. Thealter fesztivál nem csak azért különleges, mert jubileumi, és nem csak azért, mert a hetven éves Tolnai Ottót köszönti külön Tolnai-vonatkozású darabokkal – bár nyilván ennek kéne lennie a legfontosabbnak. A fesztiváljáró recenzenst is nyilván a „tisztán” művészi kérdések izgatják elsősorban, ám a helyzet úgy adódott (milyen eufemisztikus ez a kifejezés), hogy idén a fesztivál előadásairól nem lehet úgy írni, hogy csak a fesztivál előadásairól írunk. Az NKA és az előadó-művészeti törvény alapján a VI. kategóriában regisztrált intézmények éves működési pályázatának befagyasztása után ugyanis szinte a csodával határosnak tűnik, hogy a Thealter, Szeged nemzetközi alternatív színházi találkozója – bár a tervekhez képest megkurtított módon – egyáltalán létrejöhetett az idén; de a fesztivál visszatérő szereplőinek – az ország legjelentősebb kísérletező színházainak és csoportjainak – is kétségessé vált a működése. Így ahogy a fesztivál maga, úgy a róluk szóló írások sem lehetnek idén csak tiszta kritikák, önkéntelenül, még egy efféle magyarázó szöveg nélkül is tanúsítják ugyanis, hogy ez a szcéna él és mozog, alkot és dolgozik. Tisztán művészeti okokból, nem tisztán művészeti következményekkel.

(rubint, gobelin, cikória) A kisinyovi rózsa részleteit már Tolnai felolvasásakor is szó szerint leesett állal hallgattam, nem mintha Tolnai kicsit weöreses, kicsit babitsos versmondásában nem lenne máskor is valami megejtő báj. Azt azonban, hogy ez a dikció – a nagy rokonok hasonlósága ellenére – mégis mitől válik összetéveszthetetlenné, maguk a szövegek magyarázzák. Ezek a leggyakrabban rövid, szaggatott, áradó sorok ugyanis mintha nagyonis igényelnék azt a fajta éneklést, ami egymás mellé rendeli a dolgokat, hogy csak a ritmus és a jelentés szegmentálja azokat: talán azért, mert maga a ritmus is egyfajta jelentés. A Tolnai-szöveggenerátor ugyanis olyanféle kaleidoszkópnak tűnik, amibe ha bármi belekerül a világból, organikusan megsokszorozódik. Maguk a szavak ezért nem is metaforákká, hanem sugárzó középpontokká válnak. Nem metaforákká, mert nem más jelentésekkel létesítenek kapcsolatot, hanem saját jelentésükbe olvasztják a velük érintkező dolgokat. Ezért is lehet olyan kitüntetett metaforája az életműnek a Tolnai-lexikon: a szavak nem szóképek, hanem jelentések tömörítései. A Thealter állandó helyszínéül szolgáló Régi Zsinagóga előterében is egyfajta interaktív Tolnai-lexikont alakítottak ki: a szócikkekhez mindenki hozzáírhatna, ha lenne hozzá mersze. De talán nem is csoda, hogy nem sokaknak van. Talán azért, mert a Tolnai-szavak éppolyan nagy erőteret hoztak már létre, hogy minden barokkos továbbmagyarázás szegényítésnek tűnne.

Ezzel a nehézséggel kellett megküzdenie Urbán András szabadkai társulatának. Noha Urbán nem először rendez már Tolnait, gondoljunk csak a Thealteren évekkel ezelőtt látott Könyökkanyar előadásra. A Thealtert szervező MASZK felkérésére született A kisinyovi rózsa azonban eredetileg nem drámai szöveg, hanem vers: a bennük fel-feltűnő figurák épp attól válnak izgalmassá, hogy hol összemosódnak, hol külön-különválnak. Ki áll az üres elfekvőben? Ki kéri rubintos kalaptűjét? Ki a lüke fiú, aki hoz cikóriát, rohan messzi misszióra? Ki szorongatja a mit ábrázoló gobelinrongyikát? Nem csak szavak, történetfoszlányok is bele tudnak kerülni a Nagy Tolnai Világkaleidoszkópba. Urbán András rendezése azonban nem akarja tovább rázni a kaleidoszkópot, hanem tesz egy lépést hátra. A színészek nyitott kottatartóból, mintha partitúrából olvasnák a szöveget. Ez az alázat mindenféleképpen segíti a szövegre való figyelést, viszont mégiscsak akkor tud Tolnaihoz méltóan erőssé válni egy-egy jelenet, amikor maguk a színészek és/vagy a jelenetek is olyan sugárzó középpontokká válnak, amilyenné egy-egy szó, és nem a szavak sugárzását próbálják lefordítani. Saját magát adriakék indigóval másolja le egy ember. Egy teatojást tartó, gázmaszkos nőt földdel fednek be a lambadázó férfiak.

Amúgy az olyan, szöveget alázatosabban követő képek, mint például egy agyagfejbe döfött hatalmas kalaptű vagy a színpadon fel-feltűnő flamingók és csipkék finoman jelzik csak: mi most a Tolnai-univerzumban vagyunk. Igazán erőssé, meglepő módon, a színészek és szövegek nélküli jelenetekben válik az előadás. Mintha épp akkor tudna igazán tolnaiul megszólalni a színpad, amikor némává teszi a költészet jelenlétét. A zárókép is ezért tud különösen poétikus lenni: a színpad tele van tükrökkel, flamingókkal, és só szitál a cintányérokra. A só finom pergését az utolsó pillanatig hallani, olyan nagy a figyelem a teremben. És ez a só tényleg olyan hatást kelt, mint a Tolnai-beszéd, amely szerint úgy kell beszélni, mintha hajszál lenne a nyelven.

(képzelet, valóság, irodalom) Ezért tartom különösen szép véletlennek, hogy a másnap, szintén a Régi Zsinagógában tartott Jelenkor folyóiratos Tolnai-köszöntőn az nehezíti a jegyzetelésemet, hogy alig tudok leszedni a golyóstollam hegyéről egy szempillát. Lám, ez is milyen tolnais. Az Ágoston Zoltán vezette beszélgetés már az Élőkép Társulat majd éjfélkor kezdődő Tolnai-előadásának kávéház-díszletébe kerül. A Jelenkor főszerkesztője mellett Mikola Gyöngyi kérdezi Tolnai Ottót és Esterházy Pétert, akik olyan tökéletesen vannak összeöltözve (indigókék ing, drapp nadrág, sötétbarna bőrcipő), hogy az csak véletlenül sikerülhet ilyen pontosra. Szép Esterházy Tolnai-szövege és szép Tolnai Kosztolányit és Esterházyt megidéző szövege. Esterházy szerint Tolnai úgy beszél, ahogy ír, és úgy ír, ahogy beszél. Ez különösen kitűnik, ha felfigyelünk rá, Tolnai minden kérdésre történettel válaszol, csak látszólag félre, valójában nagyon pontosan. Tolnai ezen az estén is tanúbizonyságát teszi annak, hogy egyszemélyesen is tud – jobb szó híján színházszerűnek nevezhető – jelenléttel olvasni. Noha a jelenlét nem egyértelműen az övé, ahogy a felolvasás után fogalmaz, „meghaladja az embert a saját verse”.

Mikola Gyöngyi finom megfigyelése szerint az a hasonlóság Esterházy és Tolnai között, hogy míg Tolnainál a valós tényanyag is képzeltnek tűnik, addig Esterházynak elhisszük a fikciót. Mikola ajándékozza nekik Nabokov utolsó, félbemaradt, fakszimilében megjelent regényének első és utolsó kártyaoldalát, bár hogy melyik melyik, ki tudja. A Nabokov-regény alcíme: Dying is fun. És hát a Tolnai-szövegek is magukban is, dramatizálva akkor hatnak igazán, amikor nem tudjuk eldönteni, sírnunk kell vagy nevetnünk. Az este végén Tolnai a fiatal költőt, Weiner Sennyei Tibort kéri meg, hogy helyette olvassa fel a saját versét, mivel szerinte Weiner felolvasó hangja olyan, amilyennel ő is kísérletezik. És hát Weiner hangjáról sem lehet eldönteni, hogy sírás-e vagy nevetés.