Portfóliók

Nárcizmus- elméletek és a Tükör-stádium dráma

1. Nárcisszus tükre
   

"S minél több tükörben szikrázik vissza az én, annál mélyebbre hatolhatunk magában az énben is. A tükörjátékban levő lehetőség azonban veszélyeket is hordoz: ha nagyon sok apró szilánkra osztjuk fel az ént, könnyen s nemegyszer észrevétlenül lépjük át azt a határvonalat, amely még szavatolja azt, hogy nem vétjük el és nem tévesztjük el az én egzisztenciális magvát, az én létezésének egzisztenciális nyomatékát."                                                                                                        (Juhász Anikó)

  Freud volt az első, aki a nárcizmus szót a pszichoanalitikus diskurzusba bevezette, aki először fedezte fel, hogy mielőtt az én bármilyen tárgykapcsolatot létesítene, azaz bárkit szeretne önmagán kívül, először saját magát kell szeretnie. Találónak érezve a mitológiai példát erre az önszeretésre, Nárcisszust, aki a tükör fölé hajol és közben beleszeret, elveszik önnön kétdimenziós képébe/n, ettől a mitológiai példától ihletetten egy egész fejlődési folyamatot nevezett el róla, elsődleges és másodlagos nárcizmus néven.[1]  A pszichoanalízisen belül a nárcizmusról és autoerotizmusról azóta is folyik a vita, megannyi nárcizmuselmélet (Heinz Hartmann, Annie Reich, Heinz Kohut) létezik, azonban folyamatosan nehéz a diskurzusban olyan alapvető fogalmakat azonosítani, mint én, ösztönén, szelf, tudat, tudattalan, hogy mikortól és hogyan alakultak ki és váltak külön, valamint pontosan miből[2] állnak. Mivel a psziché vizsgálja a pszichét, a pszichoanalízis hasonlatos az önmaga köldökét néző összetekeredett ember képéhez, bizonyos pszichoanalitikus kutatások ezt fel is vállalják[3]. Freud eredetileg fontosnak tartotta, hogy mindig tények és vizsgálatok támasszák alá a tudományos vizsgálódásokat, és ne lehessen spekuláció. Azzal is tisztában volt, milyen ingoványos talajra lép a pszichológia, amikor új fogalmakat próbál bevezetni.  "Mint ahogy a fizika példáján ragyogóan láthatjuk, még a definíciókban meghatározott "alapfogalmak" tartalma is állandóan módosul." (Freud, 1997, p43)" Akkoriban azért volt ez különösen fontos, mert csak akkor volt esélye, a XX. század legradikálisabb és alapokat átmozgató, átstrukturáló felfedezésének, a pszichoanalízisnek intézményesülni és elterjedni, ha tudományként fogadják el azt. Mostanra azonban már széles körben elterjedt a pszichoanalízis, így a diskurzus analízise is létrejöhetett, ahogyan a posztmodern filozófia több jeles képviselője is rámutatott (Jacques Derrida, Jacques Lacan) - a pszichoanalízis is egy beszédmód[4], Freud új fogalmak egész csoportját vezette be, ezzel átalakítva az emberi gondolkodást az emberről, egy új világkép, perspektíva jött létre annak vizsgálására, hogy ki is az ember és mit érez ott 'belül', új szavakat és gondolat-csomópontokat alkotott, hiszen a pszichoanalízis határozott nyelvezettel rendelkezik, maga a nyelv az, amiből felépül, ami egy új világot alkot köré. Persze ezek a szavak valóságos pszichés folyamatokat, eseményeket, traumákat képviselnek. A rendszert, ahogy összeáll, Freud alkotta meg, ő fedezte fel, hogy a psziché ilyen és ilyen felépítésű, az előfeltevés már eleve feltételezi a rendszert és ez a rendszer a tudattalan és a tudat elválasztó határvonalán, a kettő közötti átjárók/ átjárás nyomában keletkezett. Lacan szerint a tudattalan úgy működik, mint egy nyelv, hiszen a nyelv maga a struktúra.[5]

2. Autoerotizmus

"Hozzászoktunk már ahhoz, hogy nárcizmusnak nevezzük az énnek azt a korai fejlődési fázisát, amelyben az én szexuális ösztönei autoerotikusan elégülnek ki."               

                                      (Sigmund Freud)

  Az autoerotizmus megértéséhez a nárcizmuson keresztül vezet az út. Freud nem határozta meg világosan eme pszichés fogalmak közötti különbséget, a nárcizmus és autoerotizmus szavak, sokszor nagyon hasonló pszichés folyamatokat jelentenek. Azt tekintik autoerotizmusnak, amikor az én a saját testet, önmagát szállja meg önlibidós, erotikus energiával, a kezdeti szakaszban ez az energia visszatevődik az énre – és önmaga felé fordul - a saját testre, így alakul ki az autoerotikus kielégülés. Később az első tárgy az anyamell lesz, (ez jó vagy rossz mellként jelenik meg), majd megjelennek az átmeneti (D.W. Winnicott, 1999) és a külső tárgyak. Az elsődleges nárcizmusban az energia a saját testet szállja meg, azon elégül ki, míg a másodlagosban a tárgyak megszállása után visszavonódik, és csak azután kerül a saját test újra megszállásra. "Kezdjük azt hinni, hogy az énben létezik egy eredendő libidinális megszállás, amelyből az idők során a tárgyak részesülnek ugyan, de amely alapvetően tovább él, és kapcsolatban marad a tárgymegszállásokkal is, valahogy úgy, mint ahogyan az amőba is kapcsolatban áll kinyújtott állábaival." (Freud, idézi Bálint, 1994, p39)

   Freud szerint a másodlagos nárcisztikus fázison mindenkinek túl kell jutnia ahhoz, hogy ne betegedjen meg, át kell lépnie a tárgykapcsolatok világába, amikor az ösztönök kielégülési helye nem a saját test, hanem a tárgymegszállások. Bálint Mihály Őstörés című könyvében és számos más munkájában elemzi a nárcizmust, szerinte nincsenek klinikai tények arra, hogy létezne elsődleges nárcizmus, mert az én a környezetével folyamatosan elvegyül, egymásba folyik, az anya és a csecsemő között olyan állapot jön létre, mely a levegővételhez hasonlítható, mint a tüdőben lévő levegő az emberben, úgy folyik össze a környezet és a csecsemő, ezért szerinte az én nem létezik magában, nincsen kezdetben önmegszállás, mert összefolyás van[6], csak másodlagos megszállás (másodlagos tárgyszeretet, másodlagos nárcizmus) van. Tagadja, hogy lenne harmonikus kezdeti állapot, mint Freud szerint az elsődleges nárcizmusban, amikor az én az összes libidómennyiséget tárolja és minden szükségletét képes a saját testen kielégíteni. Azt is megkérdőjelezi, hogy ez a tárolóedényke, ami az Ősén Freudnál, hogyan tárol és pontosan mit. Ha az ösztön-én (Ősén) a teljes libidómennyiséget tárolja és onnan indulnak ki a megszálló energiák, akkor nem lehet tudni, mit akar megszállni, mivel akkoriban még nem alakult ki az én, azaz létezése kérdéses, ha pedig a megszállandó az Ősén lenne, akkor összekeveredne "az utánpótlás forrása és a tárolóhely".   "Mi a kapcsolat a jelenleg tárgyalt nárcizmus és a libidó egyik korai formájaként leírt autoerotizmus között? ……  Minden okom megvan, hogy feltételezzem: nem létezhet kezdettől fogva az énhez hasonlítható teljesség az egyénen belül; az énnek ki kell fejlődnie. Az autoerotikus ösztönök ezzel szemben már kezdettől fogva jelen vannak.  Az autoerotizmushoz tehát csak hozzá kell adni valamit – mondjuk, egy új pszichikai tevékenységet -, és máris megkapjuk a nárcizmust." (Freud, idézi Bálint, 1994, p38) A nárcizmus és autoerotizmus fogalmak könnyen összekeverhetők, van amikor az önlibidóval való tárgymegszállást nevezik nárcizmusnak, van amikor pedig az autoerotizmust tekintik önlibidós megszállásnak. Freud nárcizmuselmélete sokat változott az idők folyamán, a nárcizmust az ösztöntan után vezette be 1914-ben. A Nárcizmus bevezetése jelentős állomás a pszichoanalízis történetében, egy új pszichológiai állapot feltérképezése és leírása megváltoztatta az addigi pszichéről alkotott képet. Miért is volt Freudnak szüksége a nárcizmusra[7]? Nárcisszus tükrére? De mi is a nárcizmus? "Így tehát az autoerotizmus a libidóelhelyezés nárcisztikus fokának a nemi ténykedése volt." (Freud, 1994, p339) Az első elmélet úgy fogja fel, hogy az autoerotizmusból alakul ki a nárcizmus mint egy fejlődési folyamat lépcsőjeként, a második pedig úgy hogy a libidó elhelyezkedés valamelyik fokának, jelen esetben önszerető fokának a nemi megnyilvánulása. Nem lehet valami egyszerre ugyannak a végeredménye és a foka is.

  Érdekes megvizsgálni, hogy a pszichoanalízis kezdetén Freud és Ferenczi a nárcizmust és az autoerotizmust is külön fejlődési szakaszoknak tekintette, majd később ezek a fogalmak egymás fokává, végeredményévé, viszonyrendszerévé alakulnak, holott eredetileg szakaszosan választották szét őket időrendben: "Tudjuk, hogy a libidófejlődés fő mozzanatai azok a fejlődési szakaszok, melyek az autoerotizmusból a nárcizmuson át a genitális tárgyszeretéshez vezetnek." (Ferenczi, 1927, p30) Nem jelezte, hogy az elsődleges vagy a másodlagos nárcizmusra értette-e ezt. Az nárcizmus az előbbi idézet szerint az autoerotizmus után következik. Nárcizmus tehát az, amikor az én ösztönei autoerotikusan elégülnek ki, és autoerotizmus a libidó nárcisztikus foka is. Mivel autoerotizmus már akkor is létezett, amikor nem létezett még én, hogyan kapcsolódik ehhez a nárcizmus? A különféle értelmezések jelentésmezőjén haladva azt állapíthatjuk meg, hogy a nárcizmus és autoerotizmus ilyen viszonylatokban bukkan fel Freud szövegeiben:

1. a nárcizmusos kielégülés fajtája az autoerotizmus

2. a libidóelhelyezés nárcisztikus foka az autoerotizmus

3. a nárcizmus közbülső szakasz az autoerotizmustól a tárgyszeretet felé

4. autoerotizmusból fejlődik ki a nárcizmus

5. az autoerotizmus önlibidós megszállás

6. libidóváltozatok közül az önlibidó egyben nárcisztikus libidó is

7. van amikor ezek a fogalmak szinte ugyanazt jelentik.

  Láthatjuk tehát, hogy az 5ös és 6os pont szerint önlibidós megszállás az autoerotizmus és a nárcizmus is. Freud bizonyos esetekben teljesen különféle körülmények között használja a libidó szót. Megkülönböztet önlibidót, tárgylibidót, vagy egyszerűen csak libidót. Ha egyszerűen csak libidó szó van, akkor abba beletartozik mindkét előző is? A libidó és a nárcizmus, mint szavak érdekes kapcsolatban állnak egymással, hiszen a libidó áramlat, a nárcizmus pedig önszeretet, az áramlat milyensége/minősége lenne tehát a nárcizmus? "Az önlibidót, szemben a tárgylibidóval nárcisztikus libidónak nevezzük." (Freud, 1995, p90) Ebben az összefüggésben az ön és a nárcisztikus szavak ugyanazt jelentik, holott korántsem ugyanazok.

   A korai pszichoanalízisben sok ellentmondás épül eköré a fogalmak köré, attól függetlenül, hogy a klinikumi tapasztalatok azt mutatják, a gyógyítás eredményén nem  változtat, hogy hisz-e valaki abban, létezik-e elsődleges nárcizmus (Bálint), ott nem lényeges a megkülönböztetésük. Viszont az egopszichológiából szelfpszichológa kialakulását sok tekintetben a nárcizmusról való különféle véleményalkotás határozta meg. Freud Nárcizmus bevezetése tehát lényeges terület lett a pszichéről való gondolkodásmódban. Lou Andreas-Salomé is érdemesnek tartotta ezt a témát arra, hogy 1921-ben külön esszét írjon erről, A Nárcizmus kettős iránya címen, később pedig a feminista elgondolások elsők között Freud nárcizmuselméletét és pénisz irigységről való gondolatait kezdték ki, ahogyan Kohutot is lényegesen befolyásolták a szelfelmélet megalakulásakor a nárcizmus kapcsán Freudétól különböző elgondolásai.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         

    Bálint szerint a kezdeti anya-gyerek kapcsolatot nem lehet az én és a tárgy viszonylatában megragadni, D. W. Winnicott kutatásai alapján pedig azt állítja, hogy az elég-jó-anya ismertetőjele az, hogy a csecsemő mindenhatóságának tudatában önmaga részeként érzékeli a tárgyat, az anyamellet. Melanie Klein és Anna Freud szerint, a csecsemő már korán érzi különállását az anyától, és ezeket a fejlődési folyamatokat mindketten korábbra teszik, mint Freud eredetileg elgondolta. Klein szerint az én eleve hasításokra van utalva: a skizoid-paranoid pozíciót előbb-utóbb felveszi, nincs elég-jó-anya, a legjobb anya is fájdalmakkal terheli a csecsemőt, az újra megjelenő és eltűnő mell formájában. Anna Freud szerint pedig a védekezési formák, elhárító mechanizmusok mentén képződik meg az én, ezeket a mechanizmusokat már akkor elsajátítja, amikor még nincsenek tárgykapcsolatai. A nárcizmust egy védekezési formának tekintette. Szerintem Bálintot azért érdekelte különösen a nárcizmus, mert ez az a terület, ahol meg lehet vizsgálni, hogyan lehet különválasztani én energiáit önmagától és a megszállott tárgytól. Ki szeret kit, amikor nárcizmusról beszélünk? Az én szereti önmagát? Milyen energia fordul vissza és honnan, hova, ha a kiindulási anyag és a vége is ugyanaz, ha a libidót valamiféle áramlatként ábrázolják, holott lehet'azonos' az énnel, és ez az áradás fordul vissza "önmagába"?  Bálint szerint nem mindig lehet egyértelműen leválasztani a libidót az énről[8], míg Lou-Andreas Salomé egy különálló szelfrészként kezelte volna a libidót, ha rajta múlik, de erről még később bővebben szólunk. Mindez az én és a tárgy kettőse dinamikájának bonyolult kérdéseit veti fel. Az én születés után egész élete során arra törekszik, hogy az anyaméhben lévő ideális állapotot elérje. A felnőttkori szexualitás által sikerül ehhez visszatalálni, amikor a tárggyal való rövid időre való egyesülés érzése hasonlít a korai anyában való léthez, a csecsemőkori állapothoz, amikor az anyával való egység még teljes volt. Az anya minden rezdülésére reagál a csecsemő és viszont reagálják egymást, az én az anyára adott reakciók mentén alakul ki, és képződik meg, hiszen a csecsemő először még nem tudja világosan különválasztani saját testének és az anyja testének a határait[9]. Melanie Klein szerint a szubjektummá válás annak felfedezése, hogy különálló testként létezünk, az anyát a hiány felismerésében jeleníti meg, amikor az anyai mell, mint táplálékforrás és elsődleges szexuális tárgy, hol eltűnik, megjelenik, az eltűnés - megjelenés ritmikája mentén alakulnak ki a skizoid hasítások, ami először csak fantázia eredménye hogy az én hasítja a tárgyat, de később ezek valóságos gondolkodási folyamatok lesznek. A külvilág realitása és az elvárások arra késztetik az ént, hogy tárgyakat szálljon meg, viszont az elsődleges önfenntartó ösztönök, például a táplálék felvétele, és az anyára való kezdeti ráutaltság függésben tartják környezetétől. A valóságelvre való nevelődésben a csecsemő, már nem érezheti magát határtalannak, meg kell tanulnia külső tárgyakkal kielégíteni igényeit. Később az anya helyét más tárgyak veszik fel, a szelfpszihológia ezeket szelftárgyaknak tekinti és a libidó helyzetét nem úgy látja, hogy kihelyeződik amőba nyúlványaként a másik énre, hanem hogy a szelf ezeket belsővé teszi. Az én célja élete során, hogy kedves és adakozó szelftárgyakkal vegye körbe magát (Karterud, 1999). Az anyával való korai kapcsolat meghatároz minden későbbi kapcsolatot, hiszen az én a kezdeti mintától tanult azonosulásokat veszi fel a későbbiekben minden tárggyal kapcsolatban. A függés kezdeti szakasza a táplálékfelvétel, szeretetigény, majd a szexuális ösztönök kielégítése. Ez az állapot Freud szerint kezdetben többé kevésbé kiküszöbölhető a nárcizmussal, mivel az autoerotizmus révén a kielégülés a saját testen történik[10]. A. Freud szerint az én reakciókat produkál a külvilág behatásaira, és ez formálja személyiséggé, így az énvédő mechanizmusok mentén alakul ki az én, azok alakítják ki az ént, a védekezésként való reakcióból a külvilágra. M. Klein szerint nem lehet pontosan tudni, hogy a külvilág biológiai realitásának mennyire van énképző ereje, a nappalok és éjszakák váltakozása adja az időképzet jelentkezését, az én töredezettséggel reagál az őt ért külső ingerekre, azonban a biológiai körülmények gyökeres megváltozásának hatására valószínűleg az én szétesne[11].

   Freud azt állítja, hogy kezdetben az én úgy különbözteti meg a külsőt a belsőtől, hogy amire izomelhúzódással tud reagálni és úgy kirekeszthető, az a külső, viszont aminél eredménytelenek ezek az izommozgások, azok az ösztönök belülről jönnek, az a belső. A külső elől el lehet húzódni, de a belsőt képtelenség ilyen egyszerű módon elhárítani, ezért a külvilágot úgy kell megváltoztatni, átalakítani és megszállnia az énnek, hogy az kielégülést adjon, ehhez azonban a valóságformáló viszonyban, a  valóságelvnek megfelelően az énnek sok mindenről le kell mondania, ami szükségképpen fájdalmas. Saját belső szükségleteit hozzá kell igazítania a külvilághoz. Ha mindez nem túl fájdalmas, akkor nem betegszik meg az én, de ha túl nagy feladat elé van állítva, (túl sok mindenről kell lemondania és nem áll mögötte egy elég-jó-anya, aki ebben segítené, vagy más traumák is érték), akkor ennek feldolgozására nincs mód, ezen fájdalom és szégyentörések mentén betegszik meg az én. Az énnek (ego) aki átkapcsoló szervként működik a felettes én és ős-én (ösztön-én) között, az ösztönén követeléseit mindig valóságvizsgálatnak kell alávetnie.

3. Önlibidó

"Így jutunk el egy bizonyos libidómennyiség feltételezéséhez, melynek lelki képviseletét önlibidonak (Ichlibido) nevezzük, abban a reményben, hogy ennek a termelődése, növekedése vagy csökkenése, elosztódása vagy eltolódása lehetővé teszi számunkra az észlelt pszichoszexuális jelenségek megértését."  

                                      (Sigmund Freud) 

  A Freud utáni pszichológia egy ideig elfogadta azt a freudi értelmezést, miszerint a nárcizmus betegség, a túlzott nárcizmus ártalmas az egészségre, az én megbetegszik, ha nem lép túl sürgősen a nárcisztikus fázison, míg Heinz Kohut (a 60-as évek vége felé) a szelf pszichológia alapító atyja, más megvilágításba helyezi a nárcizmust. Azt állította, (ahogyan Salomé is a kezdetekben), hogy egész életünk során megőrzünk valamennyit nárcisztikus énünkből. "A 60-as évek egopszichológiájában uralkodó általános nézet szerint az "önmagunk szerelme" értelmében vett nárcizmus az elhárítás kifejeződése; lényegében az időnként túlburjánzó ödipális konfliktus előli menekülésnek tekintették. Úgy vélték, nincs értelme a nárcisztikus pozícióval való foglalatoskodásnak; a libidót el kell fordítani a szelftől, az analitikus felé kell irányítani. {……} Kohut pálcát tört az addig uralkodó nárcizmuselmélet fölött. Valószínűleg hibás, magyarázta, ha a korai pszichoszexuális fejlődés freudi formáiban képzeljük el a nárcizmustól a tárgyszeretet felé vezető utat. A nárcisztikus pozíciótól nem szabadulunk meg egy csapásra azzal, hogy elég éretté válunk. Inkább arról van szó, hogy az infantilisebb, primitívebb vagy fejletlenebb nárcizmustól érett nárcizmusú emberekké válunk." (Karterud, 1999, p16-17) Az analitikus-páciens között létrejövő szelf tükröződés például, amit tükör-áttételnek nevez Kohut, gyógyító erejű, ehhez viszont szükség van nárcisztikus énre. A nárcizmust Kohut a szelftárgyakban látta reprezentálódni, amivel az én körülveszi magát. Salomé nárcizmusról szóló tanulmánya hasonlókat állít elsőként a pszichoanalízis történetében.  Freuddal barátok voltak, egyedülálló módon Freud csak neki bocsátotta meg az őt élesen kritizáló eretnek tanokat. Arról megoszlanak a vélemények, hogy miért, Alexandr Etkind szerint, mert beteljesületlen, plátói szerelmet érzett iránta (Etkind, 1999), az erre vonatkozó irodalmat nyomon lehet követni kiterjedt levelezésükből is, egyes feminista álláspontok szerint pedig azért, mert nő volt, és akkoriban a nőket nem illett tudományosan komolyan venni. Salomé döbbenetes hasonlóságokat mutat a Kohuttal (a nárcizmus mint jótékony állapot), Lacannal (tükör-elidegenedés), valamint Judith Butler nárcizmusról való felfogásával is, aki a nőiség szempontjából értelmezte a kérdést. A feminista nárcizmuselméletek (Butler, Cixous, Kristeva, Irigaray) a nárcizmust a nőiség jelképének tekintették, egy helynek a nőkben arra, hogy azonosuljanak az önmagukban lévő a "gyengédség" helyével.

  A nárcizmus kettős iránya a nárcizmusról, mint pozitív megtartó erőről beszél, mely képes a személyiséget a súlyosabb betegségektől, a pszichózistól megmenteni, tanulmánya második felében pedig a nárcizmus és kreativitás viszonyát elemzi[12]. Szerinte a nárcizmus képes megadni a "totalitással való egybeolvadás, a transzszubjektív erőkkel való egyesülés érzését, és a kreativitáshoz vezető egyenes utat".  "Salomé szerint az erotika a nő számára "átfogó jelenség, emberi lényegének csúcspontja". A nárcizmus pedig nem patologikus állapot, hanem pozitív önszeretet, "affektív azonosulás a létezővel", a fejlődés legmagasabb stádiuma…." (Borgos, 2006, p23 )Az ösztönök közül Freud eredetileg a szexuális és önfenntartó ösztönt különbözteti meg. Majd később kibővül az ösztönök tárháza, végül a Pszichoanalízis foglalatá-ban majdnem minden ösztönt szexuális ösztönnek nevezett el és az erosz szó alatt csoportosított, ezzel szemben egyedül a destrukciós-halál ösztönt különböztette meg. "Hosszú folyamat és érthetetlen alárendelések eredménye az, hogy személyiségekké váltunk,  mindannyiunk kínzó betegsége – az ősi fájdalom - ami a megértésen túl, külsőleg determinált." (Salomé,1964, p5) Salomé azt gondolja Erotika című írásában, hogy a szerelemtől és a beolvadástól való félelem éppolyan erős mozgatórugó, mint a tárgy felmagasztalásának kísérlete. Ezt a primitív élőlények nemi aktusával magyarázza, amikor is azokat a reprodukció teljes egészében helyettesíti, a gazdaélőlény rögtön meghal, amint reprodukál egy másikat. Később amikor differenciálódnak a sejtek, ezek részműködésre tesznek szert. Salomé szerint veszélyes és kívánatos is az egybeolvadás, ami a másikkal történik. Félelmetes, mert a lény elvesztheti magát 'örökre' és kívánatos, mert a totalitással való teljességérzés jön létre a szerelmi együttlétkor. Melanie Klein a táplálkozási és szexuális ösztönök szoros rokonságát fedezte fel, az anya teste ha rossz tárgyként jelenik meg, akkor csecsemőt szadisztikus impulzusokra késztetik, szeretné az anya testét kiüríteni, felfalni, bekebelezni[13]. Bálint szerint az érett szerelem esetében már nem akarjuk bekebelezni a tárgyat, hanem mindent valóságvizsgálatnak vetünk alá. "Ahhoz, hogy meghódíthassunk egy szerető és szeretnivaló genitális tárgyat, és képesek legyünk megtartani azt, semmit sem vehetünk magától értetődőnek, ahogyan azt az orális szeretet esetén tettük; mindenkor folyamatos, kitartó és szigorú valóságvizsgálatot kell végezni." (Bálint, 1999, p129)

4. Önfenntartó és önvédő ösztönök

"mintha tükörkép szerelmem után

 nap lüktet – tiszta forrás

 a levegőn áthallom arcod

 délelőtt vastag tüzében verdes

 hordom megalvadt ajkaim

 egyre némábban

 hogy felelhess."

                                    (Hajas Tibor)

 Salomé a destrukciós (halál)ösztön  és életösztön[14] szembeállítását a libidó természetében keresi: "Ha az önfenntartó és önvédő ösztönök elkülöníthetőek lennének a libidótól, akkor a libidó képes lenne áthidalni az individualizáció és az ellentétesen ható mozgás, a beolvadás közötti szakadékot."(Salomé, 1962, p4) Salomé szerint mindig megmarad az énben az az állapot, amit nárcizmusnak nevezünk. Lou a fentebbi idézetben próbálja külön választani az önfenntartó és önvédő ösztönöket a szexualitástól, és a libidót külön kezelni, ezt azzal magyarázza, hogyha a libidót le lehetne választani az énről, azaz meg lehetne határozni pontosan a tárgy és az én határvonalát, akkor ezzel a külvilággal való harcot le lehetne csökkenteni. Azt a harcot, mely az én örök vágya az egyesülésre, és "beolvadásra" a 'teljességbe' és az onnan való kiválás és énként való determinálás között zajlik. Ez egy radikális vágyelmélet, pontosabban az első feminista vágyelmélet.

  Amikor azt állítja Salomé, hogy a libidót le kellene választani az ösztönökről, akkor olyan vágyelméletet jelenít meg, melyben a nő hosszan tartó nárcizmusa pozitív és előrevivő, és nem egy fejlődési stádium megrekedése, ezzel először kérdőjelezi meg a freudi nárcizmuselméletet, hiszen Freud szerint a nárcisztikus fázison menthetetlenül túl kell lenni, különben az én megbetegszik. Bálint is hasonlóképpen azt állítja, mint Salomé, méghozzá, hogy a libidó az, amely felelős az én definiálásért és létrejöttéért, azaz egy időben alakulnak ki azok a folyamatok, amelyek létrehozzák az ént és a libidót. Bálint szerint az alkotás folyamatában a tárgyak túlzott megszállása előli védekezésként az én visszahúzódik és önmagát szállja meg és ez az a terület, ahol az ödipális konfliktuson kívül az őstörés keletkezik és alatta az alkotás területeire kalauzol bennünket.

  Itt tulajdonképpen a libidó átszellemítéséről van szó, tehát ha nem lenne szükségünk a szexualitásra állítja Salomé, ha le lehetne választani az önfenntartó és önvédő ösztönökről, akkor többet alkotnánk és megelégedettebbek lennénk a libidóval, azonban a libidó túlságosan is rögzült ezekhez az ösztönökhöz. Sőt lehet, hogy később halnánk meg, hiszen pont az a szakadék lenne áthidalva ami a személyiséggé válás (indvidualizáció) és a totalitásba való felolvadás, feloldódás között van és ez képezi a halálösztönt.

   "Egyértelmű a torzítás a nárcizmus kétértelműségével kapcsolatban, az egyik az – hogy a libidónak az én ösztönökre válaszolnia kell, (ha feltételezzük, hogy a táplálék iránti szükséglet a külvilággal való összeolvadás egyik formája) vagy ellenkezőleg, az agresszív ösztönök közötti harcnak rendelődik alá a libidó (mintha ez az éntől jövő önzés lenne)." (Salomé, 1962, p4) Salomé nárcizmusról szóló tanulmányában a kreativitás és nárcizmus viszonyát is elemezi részletesen, amit hosszabb elemzés kapcsán lehetne kifejteni, a művészi alkotáshoz szükségesnek tartja azt a fajta nárcizmust, ami az énben megőrződik egész élete során. Hogy Nárcisszus ne belevesszen a tükörképébe, hanem ismétléssel megmaradjon.

5. Tárgyválasztás – Elidegenedés

"A gyűlölet, mint tárgyhoz való viszonyulás, régebbi a szeretetnél. Abból az ősi elutasításból fejlődik ki, amit a nárcisztikus én fejt ki az őt ingerlő külvilággal szemben.
                                    (Sigmund Freud)

   Ahhoz, hogy az én a másodlagos nárcizmus állapotába léphessen, és a saját testre visszavezesse az energiáit, bizonyos szempontból különállónak kell kezelnie a saját testet, elidegenedettnek. "Az ősvalami libidójának egy részét a tárgyak erotikus megszállására bocsátja ki, mire a megerősödött én ezt a tárgylibidót hatalmába keríti és magát az ősvalaminek szerelmi tárgyul feltolni igyekszik." (Freud, 1991, p9) Az én csak az autoerotikus fázis után kezdi el tárgyként kezelni a saját testet, amikor autoerotikus, azaz fizikai kielégülés után vagyunk. Salomé is ír az elidegenítő funkcióról, amikor egy gyermek esetét elemzi, akinek azáltal, hogy harmadik személyben beszélt magáról, jelentősen sikerült lecsökkentenie a külvilággal való konfliktusait.

  Lacan szerint roppant ambivalens az én viszonya a saját nárcizmusa és tárgykapcsolatai között. A tükör-stádium dráma döntően befolyásolja az én önmagához való viszonyát, nárcizmusát is, mint például, hogy hamis imágókat, képeket rögzít benne. Az én nem képzelheti el magát olyannak, amilyennek akarja, mielőtt tükörbe nézne, nincsen képe magáról, lehet hogy fehérnek, amorfnak, vagy ötfejűnek és háromorrúnak képzelte volna magát, a tükörkép azonban rögzít egy állandósult képet két dimenzióban, lehatárol, - ez vagyok én, és nem más -, egy jól meghatározható körvonalat ad az én testének, megmutatja hol vannak a határai, hogyan, és milyen vonalakkal jött létre a kép a tükörben, ami nem mutatja a lelkiállapotát, nem mutat meg a belülből semmit, csak a kívül-t rögzíti, így az én már a kezdetekkor hamis képet rögzít önmagáról magában és ez szükségszerűen magával vonja az elidegenedést, aktiválja már kora gyermekkorban a halálösztönt, és beindítja a destrukciós, szadisztikus vonalakat[15]. "A tükör-stádium Lacan szerint a hatodiktól a tizennyolcadik hónapig tart, s lényege, hogy a gyermek saját testét, amely még koordinálatlan, amely fölött nincs még kontrollja, mégis egészként érzékeli, azonosulva tükörképével ugyanúgy, ahogyan az anya testével és más gyerekek testével azonosul. Lacan szerint ez a primér, közvetlen, összeolvadó azonosulás már maga az elidegenedés." (Erős, 1993, p36-37) Freud szerint az én felkínálkozik az ősvalaminek szerelmi tárgyul, ehhez önmagát tárgyként, harmadikként kell kezelnie, ez hozza meg a végső elidegenedést, az én visszavonhatatlan változáson megy keresztül, a test, tudat és az imágó fogságában van. A tükörkép megpillantásától fogva az én igazolásra törekszik, és hol máshol?, a külvilágban[16] szeretné megtalálni a gyógyírt a csalódásra, ettől kezdve rögzült tereket akar adni a gondolatoknak is a tükörképhez hasonlóan, racionalizál, leegyszerűsít, "négyszögesít". Ismeretes Freud elbeszélésében a vonat-kocsifülkés jelenet, amikor hirtelen meglátta magát a fülke ajtajának tükrében, ledermedt, mert először azt hitte ez valaki másvalaki, majd később döbbent rá, hogy önmaga volt, ahogyan Nárcisszus sem ismerte fel először, hogy ez önmaga, hanem egy másik (elidegenedett) testként kezelte először önmagát, amint ráébred, a saját test is távolinak tűnik. Így lesz a mitológiában a víz (anyavíz) fölé hajló Nárcisszus oly sok mindennek a jelképévé, motívumává. Salomé is beszámol erről az élményéről, kislánykorában mennyire elkeserítette, amikor meglátta önmagát a tükörben. Jóval Lacan előtt írt erről, hogy szó szerint csalódottságot érzett, az – ennyi vagyok csak, amit a tükörkép mutat - döbbenete fölött hónapokig nem tudott úrrá lenni. "A tükör Lou gondolatkörében egyébként már a legkorábbi időkben kiemelt szerepet játszik. Önéletrajzi visszaemlékezéseiben például arról beszél, hogy a tükör kezdetben a teljes valóságot jelentette számára, később viszont azt, hogy a tükörbe nézve egyik lehasított, keretek közé fogott énjével szembesül; s ez a szilánk-lét már-már hasonlatos volt a teljes megsemmisülés érzetéhez."(Juhász, 2002, p12)

6. Nárcisszus, add vissza magad

"Nézőpontom szerint a totalitással való azonosulás ismétlődő átélésének három eredménye van: a tárgy-megszállás, az érték-alkotás, és a művészi kreativitás nárcisztikus átformálása."

                               (Lou-Anreas Salomé)

  Nárcisszus felnőttként éli meg a tükörbe pillantás elidegenítő fáziasait, a beleszeretés lehetetlenségét és a tárgy túlzott felmagasztalását. Nárcisszus tehát a lacani apa nevébe halt bele. Lou intellektuális barátságokat folytatott, a férfiak hasonló kínokat élhettek át mellette, mint Nárcisszus mellett a nimfák[17]. Ez a határvonal jelképezheti a tükör vékony felületét, a víz-határt is, amit mások láttak benne, és ő is a saját szemével meglátja, mint idegen testet. A káprázat az idealizálás. Vajon miért indítja be a saját tükörkép látványa, a destrukciós vagy halálösztönt?[18]. A kint és bent válaszvonalak elé állítják az ént, (Innenwelt, Unwelt), és annak a fájdalomnak a kiküszöbölésére, amivel ezt a jovátehetetlent az én jóvá akarja tenni, megfelelési kényszerrel, a felettes énnel. Salomé szerint az elidegenedésen kívül a szorongás alkot lehatárolt személyiséget az énből.: "A későbbi fejlődésben a szorongás tapasztalat lesz, amikor a libidó tudatos az énben, a hatalomért való harc viszont elfojtott, az én korábban tétovázott, és küzdött ellene, vajon elfogadja-e azt a becsapást, ami egy totálisan körülhatárolt személyiséggé csökkenti le."(Salomé,1962, p7)

  Mazon megemlítette, Salomé tükrökhöz való viszonya kapcsán, hogy "Lou nem hitte el, hogy amit lát, az korrekten tükrözi őt vissza. A tükör csak még jobban kiemelte a külvilágtól való szeparációt. Amit a tükörben látott, azáltal a saját tükörképébe ütközött bele, annyi látott, amennyit látott, csupán önmagát." (Mazin, 2002, p159)  Az én elidegenedettként kezeli saját testét a tükör stádium dráma után[19]. A sztereotípiák eleve adottak a társadalomban, a tükör stádium dráma után rögtön a mintákkal azonosulunk,  a "társadalmilag feldolgozott helyzetekkel", a sztereotíp imágókkal, amit elvárnak tőlünk, milyenek legyünk és milyenek szeretnénk lenni, (ezek kiegyeztetése az én célja, akkor sikeres az élet, ha ezek egyensúlyban vannak), míg a pszichoanalízis elviheti az ént addig a pontig, az "ez vagy te eksztatikus határáig, ahol feltárul számára sorsa halandó mivoltának rejtjele", ám csak idáig, az illúzióktól való megszabadulásig, a kitörésig az imágókból, a tükörképből, a ráismerésekig az én-ben, ami nem a hamis-én. (D.W. Winnicott, 1999) Salomé szerint az én akkor veszíti el a függését, amikor már az önként vállalásból ő szabja meg büntetésinek időtartamát (a "kötelező" bűntudatból), amit kiszab magára, és az önfenyítések nem a másik viszonzatlan szerelme iránti engedelmességből származnak. Hiszen minden neurózis a bűntudat neurózisa.

  Az ismétlés ismétlése és az önnön tükörképétől regresszióba esett Nárcisszus a végtelen ismétlést jelképezi, ami egy műalkotás létrejötte kapcsán annak befogadásrecepciójával lehet kapcsolatban: "A vég nélküli ismétlés jelenségéhez érkeztünk. A kritikus, a (szakértő) olvasó ekként ismétel meg valamit, amit a szerző (az elbeszélő, a hős) kezdett el, amit egy másik kritikus már megismételt, hogy egy további folytassa... Ha elhagyjuk a szavakkal való játékot, marad a vég nélküli kimozdítás. Nárciszszusz libidója ismét célba ér." (Halász, ILA)

  Nárcisszus amikor megpillantja önnön tükörképét a vízben, nem tudja levenni róla a szemét, megállítja saját életfolyamait, beleszeret, beleveszik, és meghal. Salomé a nárcizmusról írt tanulmányában az alkotást tartja az egyetlen 'kibúvónak', amiben az én többé kevésbé ki tudja élni nárcizmusát, de még olyankor is, ha ösztönei nincsenek kielégítve, csak bizonyos ideig tudja szublimálni energiáit és az alkotásba absztrahálni, így mindig libikókáznia kell megbetegedés (neurózis) és a művészi kreativitásban való kiélés között. "Az egészséges, sértetlen nárcizmusban a transzubjektív erők működésbe jönnek: a kreativitásban a vágy beteljesítésén keresztül megtörténik  magától a cél, hogy személyiségünk mélyrétege egyesüljön a totalitással, mivel ezekkel az impulzusokkal csak a kreativitás tud kapcsolatba kerülni."(Salomé, 1964, p28)

 Jacques Le Rider, aki ezt a kort olyan nagyszerűen elemezte, kiemelte, hogy Salomé szerint a nárcizmus kreatív viszonyt létesít ember és tárgy és a tárgy és a realitás között. "A primér nárcisztikus identitás létrejötte egy olyan esemény, amikor a csecsemő az autoerotizmus anyával összezáruló periódusa után  egy külső hatásra, az anya vágyaiban megjelenő előidejű apa létének megérzésére építve sajátjaként leképezi, tükrözi az anyai vágyak konstrukcióját. A nyelv (a referencia lehetősége) pontosan erre a radikálisan, heteronóman retorikai első strukturáltságra kapaszkodva, vagy éppen azt elhárítva, elfojtva épül ki, "a primér nárcizmus spekuláris viszonya elkerülhetetlenül visszatérő instanciájává válik a nyelv "bizonytalan ágenciájának" (Bókay, kézirat) A primér nárcisztikus bázison képződik meg a nyelv, az ödipális elfojtás helyén után, annak kapcsán. A nyelv tehát a másik vágya, a beolvadás és megfelelés vágya, az individuummá válás. A nyelv jelenik meg az ősjelenet elfedésére, annak leképezéseként, az anyával való viszony nem feldolgozott helyettesítőjeként, ahogy ír erről Lacan is, a csecsemő, ha eltűnik az anya, egy darabig szavakkal helyettesi őt. A referenciális Másik mindig jelen van a nyelvben, a nyelv által és onnan az énhez visszacsatolódó nárcizmus kapcsán. "Kristeva azonosítja a primér elválasztást, ürességet (blank, emptiness), amit a csecsemő tapasztal a jelölőt és jelöltet elválasztó vonallal (a "bar"), töréssel." (Bókay, kézirat) Ez a törés vezessen minket, a vonal saját megismerésének határai, nimfák szerelme, a víztükör vonala. Nárcisszus tükörképe a szenvedés és halál története, és az önmegismésé is. A fájdalom árán ismeri meg magát. Hiszen a jóslat így hangzott eredetileg a nagy jóstól: hogy Nárcisszus akkor lesz hosszú életű, ha nem ismeri meg önmagát. Talán az emberi lények is hosszú életűek lennének, ha 'örökre a tudattalanban' maradnának és a tudattalanból nem emelkedett volna ki a tudat, valószínűleg akkor nem is léteznének? Tudjuk, hogy amint a tudat létrejön, beindul vele az önreflexió, a visszafelé ható idő és a destrukciós halál ösztön is. Lacan szerint a tudattalan a nyelv szintjén azzal szembesít, ami a vágy helye, a hiány, hogy a másiknak nincs másikja. Viszont a reprezentációk színpadán, ami a nyelven keresztül jön létre, az én megtalálhatja az időleges feloldást a művészeten, a tárgyi reprezentációkon, jelölőkön keresztül.

Végül ezzel a híres hasonlattal zárnám:

"Az alanynak alanyhoz fordulásában, amelyet mint lehetőséget fenntar­tunk, a pszichoanalízis elkísérheti a pácienst az "ez vagy Te" eksztatikus határáig, ahol feltárul számára sorsa halandó mivoltának rejtjele, de nem pusztán a mi analitikusi praxisunk hatalmán múlik, hogy elvezessük őt addig a pillanatig, ahol megkezdődik az igazi utazás." (Lacan, 1993a, p10)

Bibliográfia:

Andreas Salomé, Lou: The Dual Orientation of Narcissism. Psychoanal. Q., 31:1-30 (PAQ), 1962

Andreas-Salomé, Lou: Az erotika (1910) Pro Philosophia Füzetek 31, 2002

Bálint Mihály: Az őstörés. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1994

Bálint Mihály: Elsődleges Szeretet és pszichoanalitikus technika I. Animula 1999

Borgos Anna: Nők a pszichoanalízisben, ("Önök e szempontból kivételek...") Lettre 62. szám, 2006. Ősz

Bókay Antal: Önéletrajz és szelf-fogalom a dekonstrukció és pszichoanalízis határán. Kézirat

Butler, Judith: Jelentős testek. Ú-M-K 2005

Erős Ferenc: Jacques Lacan, avagy a vágy tragédiája. Thalassa 1993/2

Etkind, Alexander: A lehetetlen erosza. A pszichoanalízis története Oroszországban. Európa Kiadó, Budapest, 1999

Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi működésben. Pszichoanalitikai tanulmány. Pantheon, Bp., 1927.

Freud, Anna: Az én és az elhárító mechanizmusok. Párbeszéd könyvek. 1994

Freud, Sigmund: Az ősvalami és az én. Budapest, Hatágú Síp Alapítvány. 1991

Freud, Sigmund: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat. Talentum. 1994

Freud, Sigmund: Három értekezés a szexualitásról. Kötet Kiadó. Nyíregyháza. 1995

Freud, Sigmund: Ösztönök és ösztönsorsok Filum Kiadás. 1997

Füzesséry Éva: Lacan és az "Apa" neve. Thalassa 1993/2

Grünberger Béla: A kincstárat jelentő gyermek és kitérés az Öidipusz elől. In: A megtalált nyelv. Szerk: Erős Ferenc – Ritter Andrea. Új Mandátum Kiadó. Bp. 2001

Halász Gábor: Az ismétlés fonákságai. Inernetről letöltött anyag, röv.: ILA: http://epa.oszk.hu/00000/00002/00029/halasz.html

Hárs György Péter: "Az egyik én valék..." Irodalomtörténet, 1991. 3–4. szám

Hárs György Péter: Pszicho ana logosz. (Ferenczi – Freud) Dialóg Campus Kiadó. 2005

Juhász Anikó: Lou Andreas-Salomé nőképe és nárcizmus-elmélete. Pro Philosophia Füzetek, 35, 2003

Juhász Anikó: Az erotika, mint legősibb és legjelenvalóbb, a legegyszerűbb és a legösszetettebb káprázat. Pro Philosophia Füzetek 31, 2002

Karterud, Sigmund & Monsen, Jon T. szerk.: Szelfpszichológia – a Kohut utáni fejlődés. Animula 1999

K. Kabai Lóránt: Mit tudunk a tükörről. Internetről letöltött anyag, röv.: ILA http://209.85.129.104/search?q=cache:S1xGlN40OqEJ:hajastiborkonferencia.freeblog.hu/Files/kkabailorant_hajas.doc+ech%C3%B3+nimfa&hl=hu&ct=clnk&cd=1&gl=hu&lr=lang_hu

Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat, Bp., 1977

Klein, Melanie: A szó előtti tartomány. Akadémiai Kiadó. 1999

Kohut, Heinz: A szelf analízise. Animula 2001

Lacan, Jacques: Agresszivitás a pszichoanalízisben Thalassa 2007/1

Lacan, Jacques: A fallosz jelentése Thalassa 1998/ 2-3

Lacan, Jacques: A tükör stádium, mint az én funkciójának kialakítója. Thalassa 1993a/2

Lacan, Jacques: Részletek a Hamlet szemináriumból Thalassa 1993/2

Lacan, Jacques: Rövid előadás a francia rádióban Thalassa 1993b/ 2

Mazin, Viktor: Femme Fatale – Lou Andreas-Salomé. JEP (Journal of European Psychoanalysis), Number 14, Winter-Spring 2002 155-172

Ovidius: Átváltozások. Magyar Helikon. 1964

Peters, H. F: Lou Andreas-Salomé. Egy rendkívüli asszony élete. Európa. 2002

Rider, Jacques Le: Modernity and Crises of Identity. Continuum. New York. 1993

Rohini Prijá dévi: A napkelet rejtett kincsestára, Internetről letöltött anyag, röv.: ILA

http://bhaktipedia.org/hun/pmwiki.php?n=Rohini.Napkelet_rejtett_kincsest%c3%a1ra_101

Trencsényi- Waldapfel Imre: Mitológia. Internetről letöltött anyag, röv.: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/mitologi/html/index.htm

Winnicott, D. W.: Játszás és valóság. Animula. 1999