Portfóliók
Bőrpénz, avagy az idővonal tagadása
A hetvenes évek közepén jártam egyetemre, néprajzot és magyar irodalmat hallgattam. A harmadik emeleten elismert tudósok oktattak. A hatalom fontosnak tartotta Király Istvánt, Czine Mihályt, Szabolcsi Miklóst, Pándi Pált, és úgy érezhettük, hogy valahol a dolgok közepében élünk. Hogy mégis a néprajz tanszékeken voltam otthon ez romantikus lelkemnek tudható, na és persze világszinten elismert tudósoknak, mint Voigt Vilmos, Dömötör Tekla, vagy Tálas tanár úr. Hazudok. A negyedik emeleti tanszékeken nemcsak ezért, hanem a tudás biztonságáért is jobban éreztem magam. Amit ott tanultam, megfogható és megmagyarázható volt. Az irodalom szakosok a világot váltották meg, légvárakat építettek, a néprajzos hallgatók valamiféle furcsa vadászatban vettek részt, amiben évszázados tárgyakat, és annál is régebbi tudásokat kerestek főleg az ország eldugott vidékein.
Talán hetvennégy húsvétján utazhattunk először a Dráva vidékére, Babócsa környékére, ahol a jugoszláv határ mellett elmagyarosodott horvát és kisnemesi magyar falvakban ki-ki, érdeklődése szerint, népi gyógyászatot, húsvéti népszokásokat, gazdálkodást gyűjtött. Magam részéről hiedelmeket, hiedelem-mondákat kerestem, és találtam, főleg balkáni eredetűeket, de volt közt mindenféle: német, magyar, szláv, de ez csak megközelítés, mert a hiedelemnek nincs nemzetisége. Hideg volt, ilyen hideg húsvétkor ritka. Hó esett, és meg is maradt. A falvak két-három kilométerre voltak egymástól, és ha kijött a lépés, vonattal utaztunk, ha nem, akkor gyalog baktattunk át akár a harmadik faluba is. Dermesztő szél fújt, szinte mindig fáztunk. Kedves, vendégszerető emberekkel, gyanakvó rendőrökkel, értetlen határőrökkel találkoztunk. Estére átfagyva érkeztünk meg a babócsai termálfürdő kempingjébe, a furnérlemezekből eszkábált pavilonokba, ahol szállásunk volt. Még bemásztunk a bezárt fürdő kerítésén, hogy felmelegedjünk a negyvenkét fokos, folyamatosan csorgó, betonmedencében cserélődő büdös vízben, mielőtt nyirkos és hideg ágyunkba feküdtünk volna. Ott, a forró vízben meséltük el egymásnak hol jártunk, milyen sikerrel, hová érdemes a többieknek menni. Én is meséltem, de egyről, egyetlen egy hiedelemmondáról szót se ejtettem, pedig bárhová mentem Bolhón, Nemesnépen vagy Babócsán, ezt a történetet mindenütt ismerték, és el is mondták.
Mindenki a századforduló előtt élt nagyapjára, esetleg nagyanyja fivérére hivatkozott, hogy tőle hallotta. Persze, nem volt mindenki rokon, tehát a nagypapától való eredeztetés fölöttébb kétséges, de ilyen a hiedelemmonda természete, ha mesélik, akkor valakire hivatkozni kell, attól hitelesebb lesz a mondandó, és a nagypapa története olyan megbízható.
Tehát a nagypapához még a századforduló előtt vendég érkezett, aki szállást, és vacsorát kért. Szakállas, idős ember volt, és nagykabátját még a fűtött házban sem vette le. Úgy ült az asztalhoz, és evett a családdal együtt. Evés közben kérdezősködött, hogy mennek a dolgok, elégedettek-e az emberek, vágynak-e valamire. Majd, amikor a kérdésekből kifogyott, mesélni kezdett a jövőről.
Az 1890-es években még nem volt repülő, autó csak messze, Németországban, a mozi az évtized végén is csak a nagyvárosokba jutott el. Márpedig ezekről mesélt a nagykabátos ember. Hogy húsz évvel később háború lesz, amiben repülő szerkezetekről és hatalmas, maguktól járó, páncéllal borított szekerekből lőnek egymásra a katonák, hogy a háborút elveszítjük, és nagy járvány követi a háborút, amiben még többen halnak meg, mint magában a világégésben. Hogy húsz évvel később megint háború lesz. Hogy ötven év múlva minden házban olyan tűz világít, ami meleget nem csak fényt ad. Hogy a városokból eltűnnek a lovak, és mindent és mindenkit a maguktól járó szekerek szállítanak. Hogy előbb távol élő emberek zenéjét fogjuk egy dobozból hallani, majd képet is látunk benne.
Hallgattam az embereket hetvennégyben és kényelmetlenül éreztem magam. Olyan csinált, olyan hiteltelen volt az egész. Meggyőződésem volt, hogy valami korai sci-fi-t olvashattak a környéken, Vernét vagy H.G. Wells-t. Kicsit untam is őket. A történetek töredékesen kiadták a közelgő huszadik század nagy technikai eredményeit, háborúit, de valami furcsa mindegyik történetben visszatért. A szakállas ember szerint a XX. század végén bőrpénzzel fognak fizetni az emberek. Itt rendszerint ki is kapcsoltam a magnómat, és az utcán letöröltem a felvételeket. Bőrpénz! Ki nyomtatna bőrre pénzt, amikor az drága, kezelhetetlen, használata minden józan észt nélkülöz. Nem is egyszerűen buta, hanem gusztustalan ötlet.
A történet befejezése szerint a szakállas férfi ott aludt a nagyapáéknál a kemence mellett. Reggel, ahogy felkelt, fellebbent a kabát egyik szárnya, és láthatták, hogy a katonakabát alatt arany ruhát viselt. Az arany egy másik motívumban is visszatért: egy aranyat hagyott a vendéglátásért, amit eladtak, vagy a nagypapa elveszítette a háborúban, vagy ellopták, melyik tetszik, azt. A mesélők szükségesnek találták még a történet végén megjegyezni, hogy amikor a szakállas elment, csak akkor jöttek rá, hogy kicsoda valójában: Ferencjóska, Jézus Krisztus, Kossuth Lajos – kinek-kinek politikai nézete és vérmérséklete szerint, mert hogy ugye a folklóralkotások változatokban élnek.
Mint említettem, nem meséltem el társaimnak a történetet, nem is gépeltem le a többi mondával együtt, amit a néprajzi tanszék könyvtárába adtunk le archiválásra, mert ugye minden értéket meg kell őrizni.
Évek teltek el. Egy nyári este a Balaton mellett régi egyetemi barátaimmal borozgattam. Vörösbor, fehér kenyér, zöldpaprika, töpörtyű, gyertyafény. Valahogy eszembe jutott ez a történet, illett is az ácsolt faasztal melletti félhomályhoz, hát elmeséltem. A többiek hümmögtek, olyanokat mondtak, hogy Jókai Jövő század regénye, meg Nosrodamus, de egyikük, aki annak idején velem volt Babócsán, hallgatott. Aztán már másról folyt a beszélgetés, politikáról vagy miről, nem tudom. Akkor megkérdezte:
- Te Laci, mikor jöttek be Magyarországra a bankkártyák?
– Valamikor a nyolcvanas évek végén. – válaszoltam.
Hümmögött, aztán megkérdezte: - Hogy írnád le 1890-ben a műanyag bankkártyát?
A Föld egy kicsit jobban forgott, megszédültem, de ezt a vörösbor is okozhatta.
– Bőrpénz, - válaszoltam.
Talán hetvennégy húsvétján utazhattunk először a Dráva vidékére, Babócsa környékére, ahol a jugoszláv határ mellett elmagyarosodott horvát és kisnemesi magyar falvakban ki-ki, érdeklődése szerint, népi gyógyászatot, húsvéti népszokásokat, gazdálkodást gyűjtött. Magam részéről hiedelmeket, hiedelem-mondákat kerestem, és találtam, főleg balkáni eredetűeket, de volt közt mindenféle: német, magyar, szláv, de ez csak megközelítés, mert a hiedelemnek nincs nemzetisége. Hideg volt, ilyen hideg húsvétkor ritka. Hó esett, és meg is maradt. A falvak két-három kilométerre voltak egymástól, és ha kijött a lépés, vonattal utaztunk, ha nem, akkor gyalog baktattunk át akár a harmadik faluba is. Dermesztő szél fújt, szinte mindig fáztunk. Kedves, vendégszerető emberekkel, gyanakvó rendőrökkel, értetlen határőrökkel találkoztunk. Estére átfagyva érkeztünk meg a babócsai termálfürdő kempingjébe, a furnérlemezekből eszkábált pavilonokba, ahol szállásunk volt. Még bemásztunk a bezárt fürdő kerítésén, hogy felmelegedjünk a negyvenkét fokos, folyamatosan csorgó, betonmedencében cserélődő büdös vízben, mielőtt nyirkos és hideg ágyunkba feküdtünk volna. Ott, a forró vízben meséltük el egymásnak hol jártunk, milyen sikerrel, hová érdemes a többieknek menni. Én is meséltem, de egyről, egyetlen egy hiedelemmondáról szót se ejtettem, pedig bárhová mentem Bolhón, Nemesnépen vagy Babócsán, ezt a történetet mindenütt ismerték, és el is mondták.
Mindenki a századforduló előtt élt nagyapjára, esetleg nagyanyja fivérére hivatkozott, hogy tőle hallotta. Persze, nem volt mindenki rokon, tehát a nagypapától való eredeztetés fölöttébb kétséges, de ilyen a hiedelemmonda természete, ha mesélik, akkor valakire hivatkozni kell, attól hitelesebb lesz a mondandó, és a nagypapa története olyan megbízható.
Tehát a nagypapához még a századforduló előtt vendég érkezett, aki szállást, és vacsorát kért. Szakállas, idős ember volt, és nagykabátját még a fűtött házban sem vette le. Úgy ült az asztalhoz, és evett a családdal együtt. Evés közben kérdezősködött, hogy mennek a dolgok, elégedettek-e az emberek, vágynak-e valamire. Majd, amikor a kérdésekből kifogyott, mesélni kezdett a jövőről.
Az 1890-es években még nem volt repülő, autó csak messze, Németországban, a mozi az évtized végén is csak a nagyvárosokba jutott el. Márpedig ezekről mesélt a nagykabátos ember. Hogy húsz évvel később háború lesz, amiben repülő szerkezetekről és hatalmas, maguktól járó, páncéllal borított szekerekből lőnek egymásra a katonák, hogy a háborút elveszítjük, és nagy járvány követi a háborút, amiben még többen halnak meg, mint magában a világégésben. Hogy húsz évvel később megint háború lesz. Hogy ötven év múlva minden házban olyan tűz világít, ami meleget nem csak fényt ad. Hogy a városokból eltűnnek a lovak, és mindent és mindenkit a maguktól járó szekerek szállítanak. Hogy előbb távol élő emberek zenéjét fogjuk egy dobozból hallani, majd képet is látunk benne.
Hallgattam az embereket hetvennégyben és kényelmetlenül éreztem magam. Olyan csinált, olyan hiteltelen volt az egész. Meggyőződésem volt, hogy valami korai sci-fi-t olvashattak a környéken, Vernét vagy H.G. Wells-t. Kicsit untam is őket. A történetek töredékesen kiadták a közelgő huszadik század nagy technikai eredményeit, háborúit, de valami furcsa mindegyik történetben visszatért. A szakállas ember szerint a XX. század végén bőrpénzzel fognak fizetni az emberek. Itt rendszerint ki is kapcsoltam a magnómat, és az utcán letöröltem a felvételeket. Bőrpénz! Ki nyomtatna bőrre pénzt, amikor az drága, kezelhetetlen, használata minden józan észt nélkülöz. Nem is egyszerűen buta, hanem gusztustalan ötlet.
A történet befejezése szerint a szakállas férfi ott aludt a nagyapáéknál a kemence mellett. Reggel, ahogy felkelt, fellebbent a kabát egyik szárnya, és láthatták, hogy a katonakabát alatt arany ruhát viselt. Az arany egy másik motívumban is visszatért: egy aranyat hagyott a vendéglátásért, amit eladtak, vagy a nagypapa elveszítette a háborúban, vagy ellopták, melyik tetszik, azt. A mesélők szükségesnek találták még a történet végén megjegyezni, hogy amikor a szakállas elment, csak akkor jöttek rá, hogy kicsoda valójában: Ferencjóska, Jézus Krisztus, Kossuth Lajos – kinek-kinek politikai nézete és vérmérséklete szerint, mert hogy ugye a folklóralkotások változatokban élnek.
Mint említettem, nem meséltem el társaimnak a történetet, nem is gépeltem le a többi mondával együtt, amit a néprajzi tanszék könyvtárába adtunk le archiválásra, mert ugye minden értéket meg kell őrizni.
Évek teltek el. Egy nyári este a Balaton mellett régi egyetemi barátaimmal borozgattam. Vörösbor, fehér kenyér, zöldpaprika, töpörtyű, gyertyafény. Valahogy eszembe jutott ez a történet, illett is az ácsolt faasztal melletti félhomályhoz, hát elmeséltem. A többiek hümmögtek, olyanokat mondtak, hogy Jókai Jövő század regénye, meg Nosrodamus, de egyikük, aki annak idején velem volt Babócsán, hallgatott. Aztán már másról folyt a beszélgetés, politikáról vagy miről, nem tudom. Akkor megkérdezte:
- Te Laci, mikor jöttek be Magyarországra a bankkártyák?
– Valamikor a nyolcvanas évek végén. – válaszoltam.
Hümmögött, aztán megkérdezte: - Hogy írnád le 1890-ben a műanyag bankkártyát?
A Föld egy kicsit jobban forgott, megszédültem, de ezt a vörösbor is okozhatta.
– Bőrpénz, - válaszoltam.
