A klasszikus, nagy rendezők nyugdíjas éveiket róluk szóló életrajzi könyvek átolvasásával, életműdíjak átvételével, az ifjabb nemzedék tanításával töltik, esetenként kipaszíroznak magukból még egy-két filmet is, melyeket bizton meleg dicséret illet majd. Ezzel szemben a klasszikus, nagy horrorfilmrendezők végnapjaikban életművük megbecstelenítését kénytelenek végignézni: a mérsékelten tehetséges, kannibálszellemű ifjabb generáció ötletek híján a klasszikusok kriptáit töri fel.