A nyolcvanas évek végén King már pedzegeti, hogy talán sok a jóból: megköszöni olvasóinak a türelmet, amit a témával – az írással – szembeni vonzalma iránt tanúsítottak. A prózaírás, a történetek kitalálása és formába öntése, a történetekben rejlő igazság feltárása egyszerre intellektuális kihívás, kifejezőeszköz és létfeltétel író- és az írást művelő karakterei számára. Őszinte, ugyanakkor embert próbáló küzdelem, amelyben a nyelv elsődlegessége határozza meg az írásfolyamat és az előállt mű természetét. Talán különösen hangzik ez King munkáira nézve, de a Billy Summers nem hagy kétséget felőle, hogy a precíz prózanyelv meg- vagy kitalálása a történet pontosságának és lélektani hitelességének a záloga. A regényt Émile Zola Therese Raquinja foglalja ilyen értelemben keretbe, amely mű King regényének címszereplőjét mindvégig foglalkoztatja.

Stephen King 

A Billy Summers két, egymástól némiképp eltérő cselekményszálat mozgat, amelyek egymást követik, és amelyeket a protagonista-főhős készülő írásműve, egy magát regénnyé kinőni készülő memoár akaszt meg időről időre. A beágyazott történet – Billy visszaemlékezése gyerek- és ifjúkorára, de főleg az iraki katonai szolgálat idejére (2004), tehát a kelleténél gyorsabb felcseperedés főbb eseményeinek és traumáinak a rögzítése, valamint a háborús napló – a mesterlövész bérgyilkos genezisét meséli el (nem mindig meggyőző módon). Mindamellett ez Billy fedőcselekvése is, amíg utolsó munkája elvégzésének időpontjára vár. A sikeres akció után lép be a hasonlóképp traumatizált főiskolás lány, Alice a képbe, a kettejük utazása az ország déli szegletéből nyugatra, a Végítéletből jól ismert Boulderbe és Las Vegasba a kapcsolatuk fejlődésének, bensőségessé válásának krónikája. Ugyanakkor ez a szakasz, egészen a végkifejletig, gyengébb a megelőzőnél, és a katarzis is elmarad.

Ennek oka talán abban keresendő, hogy King figyelme minduntalan Billy – majd Alice – írásgyakorlatára irányul, láthatólag az izgatja a leginkább, hogyan válik az útját kereső, magát legtöbbször együgyűnek mutató, de jólelkű, ezért szimpátiát ébresztő egykori háborús hősből önreflexióra és egy mind rétegzettebbé váló történet elbeszélésére képes figura. Van egy csavar is Billy sztorijának a végén, ami szintén az írásgyakorlattal függ össze, ennek értelmezéséhez járul hozzá a fent említett Shakespeare-utalás, illetve a Zola-mű. Amikor Alice belép Billy világába, megörököl tőle valamit, ami számára is meglepő fordulatot hoz. Az ő belső fejlődése, előtörténete és utóélete ettől függetlenül kissé vázlatszerű, felszínes, és lélektanilag sem túl meggyőző, ahogy a Billyvel való viszonya is számos kérdőjelet hagyhat maga után. Fogalmazzunk úgy, hogy King inkább az írás ama potenciáljának és erejének szenteli a figyelmet, amely képes megváltoztatni a világot – de legalábbis az egyén életét –, emiatt ironikus módon kissé megbicsaklik a Billy Summers történetvezetése. Az az érzésünk támadhat, hogy a csúcspontokat jelentő cselekményelemek, a szereplők motivációit jelentő mozzanatok kevésbé lényegesek, mint a vágy a történetté formálásra, ez a reflektivitás viszont nem igazán terjed ki a regény kreativitására.

Billy Summers könyvtrailer

King akkor van elemében – ismét –, amikor a kisvárosi miliőt kelti életre. Nem is annyira a jól eltalált helyi karakterek jelentik a színt (ezúttal kevés ilyen van; a főszereplőn kívül valahogy mindenki kétdimenziósnak, papírmasénak érződik, még a dialógusok és a háztartásbeli szituációk is konzervízűek, felcserélhetők az utóbbi évek King-regényeinek hasonló jeleneteivel), sokkal inkább az eltérő (kül)városi mikroklímák megteremtése. A gazdasági nehézségek sújtotta vagy éppen a prosperáló övezetek közti, leheletfinoman érzékeltetett, ám jól tapintható feszültség megjelenítése ugyanúgy a könyv erősségei közé tartozik, mint a középosztály és az alsó-középosztály fogyasztási szokásainak, életvitelének Kingtől oly megszokott, pontos és érzékletes bemutatása, amely révén a lokális mikrokozmosz kicsinyítő tükörként kezd működni.

Az utóbbi időben King érdeklődése az északkeleti vidékről dél felé fordult, legalábbis gyakorta találkozni a déli országrész isten háta mögötti, illúziótlan világával és olykor fojtogató légkörével, ami valamennyi esetben a műveltségszerkezetben megmutatkozó jelentős eltérések és a belőlük fakadó szorongások, neurózisok messze ható dilemmáit is játékba hozza. Láthattuk ezt legutóbb Az intézet című regényben, nincs ez másképp a Billy Summersben sem. A kérdésre, hogy mi az oka annak, hogy Maine némiképp a háttérbe szorult az életműben, és hangsúlyosabbá, érdekesebbé, feszültséggel terheltebbé váltak a déli szcenáriók, alighanem politikai válasz kínálkozik: a hetvenes, nyolcvanas évek maine-i munkásosztálya és az általuk belakott, kísérteties vidék helyébe a rozsdaövezet szellemi (és gazdasági) hanyatlásának kitapintható terei és nyomai léptek. Ebben a térben persze mindig megjelenik legalább egy, artikulált gondolkodásra képes figura, aki valamelyest rálát a dolgokra, érzékeli a feszültséggócokat, és rendszerint explicit politikai állásfoglalást tesz. Bravúr, hogy King mindezt mégsem leereszkedő vagy lesajnáló gesztusként kínálja föl, hanem együttérzéssel, empátiával, a perspektívát mindig közel tartva a szemlélet tárgyához.

Stephen King a Good Morning Americában a Billy Summersről

King mindezek mellett komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy Billyre pozitív hősként tekintsünk (még ha ő maga nem is tesz így). Bűnei és bűnhődése rezonálnak kedves olvasmányára, Zola művére, utolsó jó cselekedete, Alice megmentése pedig vélhetően valamifajta megváltást jelent a számára. Az olvasmányokon edződött bérgyilkos íróvá avanzsálásának feltétele a lány olvasóvá válása, ami pedig visszavezet a forráshoz, a legszebb genezishez, azaz az íráshoz. King regénye mégis akkor a legjobb, amikor megfeledkezik erről, és hagyja a figuráit kóborolni a nagy amerikai pusztában.