Majd húsz évvel a széria legutóbbi része és ötven évvel a kultikus, eredeti film megjelenése után új, szám szerint a hatodik résszel bővül az Az ördögűző-franchise. Az ördögűző: A hívő egyben a filmsorozat tervezett fejleménytrilógiájának első része, amelynek megrendezését a Halloween-széria legutóbbi reboottrilógiáját is rendezőként jegyző David Gordon Greenre bízták. A franchise feltámasztása aligha nevezhető kockázatos húzásnak, hiszen szinte évente kerül egy „ördögűzős” film a mozik kínálatába, így a reneszánszát élő műfaj veterán és újonc rajongóival, illetve a halloween-feeling következtében az októberi horror dömpingnek magukat át(és meg)adó nézők tömegével számolva a financiális siker – még ha kicsi is – garantált. A cinephile nézők szerencséjére vagy szerencsétlenségére pedig újabb filmtörténeti klasszikus került fel az álomgyár sorozatgyártásra tervezett futószalagjára.

Miután a tizenhárom éves Angela és barátnője, Kathrine egy nap az iskola után szellemidézőset játszanak a közeli erdőben, majd nem térnek haza vacsorára, rendőrségi keresés kezdődik. A lányokra végül három nap elteltével találnak rá egy kilométerekre fekvő istállóban. Mivel csak néhány könnyebb sérülésre és egy nehezen magyarázható amnéziára tettek szert, hamarosan hazatérhetnek a kórházból. Otthonukban azonban rájuk nem jellemző módon kezdenek viselkedni, amit sem az orvoslás, sem a pszichológia modern tudományai nem képesek megmagyarázni.

Az ördögűző: A hívő – reboot lévén – szakít a széria azon hagyományával (legyen szó folytatásról vagy előzményfilmről), hogy a film középpontjában az eredeti alkotás valamelyik szereplője álljon. Green filmjében a horrorrajongók örömére ugyan Ellen Burstyn újra magára ölti az 1973-as alkotásban megszállott Regan anyukájának szerepét, azonban feladata nem más, mint a jubileumi évvel járó nosztalgiahullám meglovaglása és a jól megszokott hódolatnyilvánítás az eredeti mű előtt. Chris MacNeil karaktere így nem marad más, mint egyszerű referenciapont, ám a figura megidézése révén érdekes retrográd drámaisággal telítődik a MacNeil család története.

A készítők nemcsak az előzmények háttérbe szorításával – még a széria emblematikus városát, Georgetownt is maguk mögött hagyják – teszik fogyaszthatóbbá a filmet a franchise-zal csak most ismerkedő fiatalabb generáció számára. A Hollywood jelenlegi progresszivitásával is megáldott film, amellett, hogy egy csonka afroamerikai családot állít a középpontjába, szakít a széria korábbi filmjeiben tetten érhető kolonialista felhanggal is. Míg a széria korábbi részeinek mindegyike a Közel-Kelethez vagy Afrikához kötik a sátáni erőket, addig a hatodik részben a harmadik világ végsősoron mint szerencsehozó közeg jelenik meg. Ugyancsak a haladó szellemiséget erősíti a tény, hogy a hagyományos katolikus ördögűzés kevésnek bizonyul a film kulcsszekvenciájában – igaz, ez a motívum az eredeti mű folytatásaiban is tetten érhető – és a megváltást a közösség ereje és a családi összetartás hozzák el.

Mindezek mellett a készítők természetesen a filmsorozat rajongóiról sem feledkeztek meg; Burstyn szerepeltetésén túl számos apró részlet idézi fel az eredetiben, illetve a ’77-es és ’90-es folytatásokban látottakat, kezdve a gyerekét egyedül nevelő szülőtől és a családi házban tapasztalt furcsa jelenségektől, Az Ördögűző II. összeolvadó lelkein át Az Ördögűző III. hátborzongató csonkításáig. Sőt, a készítők még a film filmelméleti közhelynek számító pubertáskor-analógiájára is utalást tesznek.

Sajnálatos módon Greenék a második és harmadik film összecsapott narratív építkezése és dramaturgiai következetlensége előtt is fejet hajtanak, bár ezt valószínűleg már nem szándékosan tették. A készítők a játékidő feléig rendkívül kiszámítható módon ugyan, de a szériára jellemző komótossággal és az elvárt hollywoodi standard szerint szővik a cselekmény fonalát. A hatvanadik perctől azonban a gyerekek megmagyarázhatatlan viselkedéséhez hasonlatosan fordul ki magából a mindaddig koherensnek nevezhető építkezés, a közönség pedig a kétségbeesett szülőkhöz hasonlóan kapkodja a fejét, keresi a helyét és próbálja megérteni a történteket. A katolikus pap felbukkanása és a cselekményekben játszott szerepe épp annyira zavarba ejtő, mint a ’90-es folytatásban; a különböző világnézettel rendelkező közösség tagjainak összefogása mint a probléma megoldásának egyetlen módja pedig becsülendő ugyan, de olyannyira légből kapott, hogy arról csak egy hangalámondásos montázsszekvenciából értesül a néző; a filmet lezáró csattanó pedig egész egyszerűen érthetetlen.

Az elhibázott döntésekre és kínos megoldásokra mindössze a film kulcsszekvenciája nyújthat némi vígaszt. A készítők ugyanis legalább azt felismerték, hogy a közönség nagy része minden bizonnyal a megszállás horrorjára és az ördögűzés pokoli folyamatára fog befizetni; a szekvencia sem terjedelmében, sem kivitelezésében nem okoz csalódást.

Blaszfémia azt állítani, hogy Az ördögűző: A hívő jó horror vagy jó film lenne, igaz semmivel sem rosszabb, mint az eredeti mű folytatásai. Egy némileg összeszedettebb forgatókönyvvel és hosszabb utómunkával (a forgatás 2023 márciusában fejeződött be) akár elismerésre méltó film is lehetne Green rebootja, azonban összecsapottságában nem lesz más, mint az októberi bűnös élvezet könnyen elővehető tárgya.

Képek forrása: UIP-Duna Film