A Könyvfesztiválon pénteken öt olyan kortárs román szerző ült le egy asztal köré, akik életműve bár sokban különbözik, mégis biztos közös pontként említhető a gyerek- és ifjúsági irodalom művelése, népszerűsítése. A kerekasztal-beszélgetés meghívott vendégei Simona Epure, Radu Vancu, Alex Donovici, Ioana Pârvulescu és Moni Stănilă voltak, akikkel Demény Péter erdélyi származású szerző és újságíró beszélgetett. A moderátor maga is otthonosan mozgott a témában, tekintettel arra, hogy számos gyerekkönyv és ifjúsági regény szerzője, továbbá több kortárs román mű kiváló fordítója. Az alaphangot egy személyes történettel adta meg, amelyben megosztotta a beszélgetőtársaival a saját szerzői motivációját a gyerekkönyvek tekintetében, ugyanis Demény akkor kezdett el gyerekeknek írni, amikor kislánya is elég idős lett ahhoz, hogy belépjen a mesék varázslatos birodalmába.

Hogy miért ír valaki gyerekeknek, s hogy könnyebb-e megcélozni ezt a korosztályt, nem egyszerű kérdés, mely rögtön az elején a szerzőket is megosztotta. Pârvulescunak például sokáig eszébe sem jutott gyerekeknek írni, mivel saját bevallása szerint „ez az egyik legnehezebb műfaj a világon.” Volt azonban egy fordulópont, amikor egy bukaresti antikváriumban sétálva meglátta gyerekkori kedvenceit, s mintha csak egy „proust-i madeleine-re” bukkant volna, bevillant a gyereklélek leírhatatlan rajongása a mesék világáért. Ebből az élményből később könyv született, mégpedig az Invizibilii (Láthatatlanok) című gyerekkönyve, melyben a befogadók intenzív olvasmányélményeit, a gyermeki fantázia élénkségét ragadja meg: üres könyvtárakról ír, amelyek bár fizikai értelemben véve tele vannak emberekkel, a könyvek által mégis mindenki láthatatlanná válik, egy párhuzamos valóságba vagy egy fiktív világba kerülve át.

Epure – akinek a gyerekkönyvei Magyarországon hatalmas népszerűségnek örvendenek – arról beszélt, hogy bizonyos értelemben sokkal nagyobb kihívást jelent gyerekeknek írni, ugyanis ma már teljesen más attitűdöt igényel ez a műfaj, mint húsz vagy harminc évvel korábban. „A mai gyerekek sokkal szenzitívebbek, egyszersmind érzelmileg jobban védettek, mint eddig bármikor” – mondja Epure. „Bár ez inkább társadalmi jelenség, az irodalom óhatatlanul alkalmazkodik ehhez.” Ebből kifolyólag a kortárs szerzők komoly kihívás elé vannak állítva, emelte ki Stănilă, mert a gyerekirodalomnak is van valóságábrázoló funkciója, ugyanakkor a kulturális utalásrendszerek sem hiányozhatnak a mesékből. Ezek ötvözésére tesz kísérletet az írónő is legújabb ifjúsági regényében, amely bár egy fantasy, mégis megjelennek benne olyan fajsúlyos témák, mint a bullying, ugyanakkor feltűnik sorok között a román népi kultúra egy jelentős alakja, Făt-Frumos is.

Vancu és Donovici pályája osztozik abban, hogy valójában egyikük sem tervezett gyerekeknek írni. Míg Vancu a kiadó felkérésére kezdett el gyerekkönyveket írni, addig Donovici újságíróból avanzsált az egyik legnépszerűbb szerzővé, akinek Csudi, a pacsirta című sorozatát immár tizenkét nyelvre fordították le. Nemcsak pályájuk alakulása hasonló, hanem számos ponton a gyerekirodalomról alkotott véleményük is egyezik. „A gyerekek megérzik, hogyha hazudni próbálunk nekik vagy nem őszinte lelkesedéssel írunk. Az irodalom egyik célja ugyanis az, hogy az olvasók felfüggesszék a hitetlenkedésüket” – mondja Vancu. Elsőre azt gondolnánk, hogy a gyerekeknél a legkönnyebb ezt elérni, de pont abból kifolyólag válik óriási kihívássá, hogy a gyerekek az első mondattól az utolsóig átélik a történetet, ezért rögtön megérzik, hogyha valahol kilóg a lóláb, ha valahol pontatlanság található, vagy egyszerűen egy rész össze lett csapva. Ezt elkerülendő Donovici minden kiadás előtt addig tökéletesíti és olvassa újra saját műveit, amíg nem képes azokat ugyanúgy élvezni, mint anno gyerekkora nagy kedvenceit.

A szerzők örömmel számoltak be arról, hogy ezeknek a tendenciáknak köszönhetően egyre igényesebb kiadások jelennek meg – mind tartalmi, mind vizuális szempontból. Epure úgy véli, hogy „a mai gyerekek sokkal szerencsésebbek, mint mi voltunk, ugyanis szebbnél szebb illusztrált kiadásokat olvashatnak, amelyek a szöveget kiegészítve fejlesztik a gyerekek esztétikai érzékét, absztrakciós készségeit.” Többször is előkerült Irina Dobrescu neve, aki korábban mind Pârvulescu, mind Vancu könyveit illusztrálta.

Az írás végeztével és a könyvkiadással azonban korántsem ér véget a gyerekírók feladata, ugyanis számos reprezentációs kötelességnek is eleget kell tenni. Egyértelmű konszenzus volt a szerzők között, hogy ez mindig különös öröm, mivel aligha lehetne kedvesebb, hálásabb és őszintébb közönséget találni ennél a korosztálynál. Megélhetik, hogy könyvük kötelező olvasmánnyá válik, egyszersmind láthatják mekkora jelentősége és pozitív visszhangja van annak, hogy a közoktatásba beemelik a kortárs irodalmat. Míg Pârvulescu műve a színpadon elevenedik meg, addig Vancu az idősebbek számára írói szemináriumokat tart, Stănilă pedig interaktív tanórákra látogat el. Mindezt persze a rendszeres író-olvasó találkozók mellett, amire ezúttal a magyarországi olvasóknak is lehetősége nyílik, a beszélgetés résztvevőivel ugyanis több ízben lehet még találkozni ezen a hétvégén a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.