Ennek ellenére vannak olyan alkotói erődítmények amik büszkén, emelt fővel állnak ellen a fejlődés szeleinek. Eltelt egy újabb év, és a Capa Központ falai között ismét kiállításra kerültek a MOME fotográfia mesterszakos diplomamunkái. A tavaly szeptemberben ugyanitt megrendezett Upcycling One (és Upcycling Two) akkor és ott kérdéseket vetett fel bennem – a fotográfia szak és az általános egyetemei kultúra kapcsán – amikre úgy érzem, a szerda esti megnyitón kaptam végre használható válaszokat.

Azok az apró, bájos középszerűségek, amiket egy évvel ezelőtt még szívesen elkönyveltem volna a szárnyait bontogató fotóművészet jelentéktelen szépséghibáiként, mostanra váltak frusztráló realitássá. Az új tárlatot bebarangolva fokozódó aggodalommal jöttem rá, hogy ezek akkoriban sem melléfogások voltak, hanem tendenciák; nem puszta rendszerhibák – hanem maga a rendszer.

1. A Foglalat

Kezdjük néhány eleinte jelentéktelennek tűnő külsőséggel. Ha közelebbről szemügyre vesszük a „Jövő a Jelenben: Barátságos és veszélyes” címét, akkor feltűnhet, hogy gyakorlatilag teljesen értelmetlen. Jövő a jelenben. A ritmikus, alliteráló szópáros maga a vegytiszta branding: színtelen, szagtalan, aligha tud reprezentálni egy szolid gondolatot vagy csoportot – legkevésbé az éppen kiállító fotográfusokat. Az ehhez hasonló papírgalacsin kifejezések akkor szokták az ember száját elhagyni, amikor két óvatlan szó között belehabarodik a mondanivalójába – ez esetben azonban szó sincs incidensről. Az elnevezés egy kigondolt, intézményes nyelvjárás része – árulkodó tünet, amin keresztül ki lehet szimatolni a tárlat mélyebben ülő betegségeit.

A terembe lépve a címet támogatva fogad minket a kiállítást bemutató szöveg, ami selymes és ösztönös PR-halandzsával kísérli lehengerelni a védtelen látogatót. Nem vagyok purista: elismerem, hogy a falra rakott, érzékenyítő szösszenetek szükségszerű, olykor igen hasznos kiegészítői a galériakultúrának, de ha nem vigyázunk velük, akkor hajlamosak önálló életre kelni, és túszul ejteni a művészetet. A Capa Központ sem az első – és korántsem az egyetlen – hely, ami mankóként támaszkodik a textuális pótcselekvésekre, de a „Jövő a Jelenben” esetében ez a szóbűvészet olyan méreteket ölt, hogy nem nagyon lehet mellette elmenni.

A rövid iromány hamar kigurítja a vörös szőnyeget: már az első néhány sorban egymás után magasztalja a MOME fotó nemzetközi összeköttetéseit és ambícióit, beidézi a médium múltjának 200 éves szellemét, és megnyugtat minket, hogy (és most szó szerint idézek): „Olyan műhely ez, ahol kitartóan keressük a 20. században ismertté és sikeressé vált, magyar származású fotográfusok kortárs követőit.”

Ez a mondat ütött igazán szöget a fejembe. Eddig az volt a benyomásom, hogy egy alkotói csoport – legyen akármennyire formális vagy informális (az akadémiától a művésztelepig) – általában egy következetes, szervezőelv mentén törekszik magát definiálni. Ez lehet a kulturális megőrzés, a kísérletezés, a kritikai attitűd, az önfeledt időtöltés. A „Photography MA” ezen a kiállításon is tetszelegve hirdeti magáról, hogy valójában több, mint egy szimpla egyetemi mesterképzés. Kérdem én: akkor micsoda? Honnan jön ez a dinamizmus – ez a szellemi többletérték? Onnan, hogy a falra van írva?

Mi értelme van egy tucatnyi különböző, egymástól javarészt független hallgatói projektet megkísérelni egyetlen közös arculatba sodorni? Van akár egy ember is, aki erre ténylegesen igényt tart? Változás, állandóság, konfliktus, közösség, jelen és jövő – hányszor fogunk még ezekkel az absztrakt, porózus hívószavakkal takarózni?

A hallgatói munkáknak nem kötelességük – vagy legalábbis nem kellene hogy legyen –, hogy belesimuljanak egy később összekapart, rokonszenves narratívába, a szervezők mégis ezt próbálják érvényesíteni. A tárlat során végig fájdalmasan nyilvánvaló volt az, hogy a közös nevezőre hozás hogyan nyomja el a fotósok egyéni vízióit; hogy a kreatív kompromisszumokon keresztül miként válik egy gyűjtemény kevesebbé, mint a részeinek összessége.

Fontos, hogy ezek a háttérfolyamatok napvilágra legyenek rángatva. Nem csak azért, mert leterhelik a tárlat közvetlen élményét, hanem azért is, mert korlátozzák a kortárs művészet öndefinícióját és előrelépését. Más momés diplomakiállítások, mint a tavalyi „Látjátok Jól?” vagy az idei „JÖVŐ HÉTRE HOZOM” – előbbi a Nyolcésfél hetedik emeletén, utóbbi a Pikszis kultúrpontban – képesek voltak megbékélni a saját, műfajukból adódóan alakváltó, szerteágazó természetükkel. Nem próbáltak meg utólag ágaskodni vagy mítoszokat szövögetni – és micsoda meglepetés, ez a reális, transzparens attitűd mindkét alkalommal előremutatóbb, autentikusabb, életre valóbb kiállítást eredményezett.

Őszintén szólva, engem talán ez a galériapolitika érdekel a legkevésbé. Kedvem lenne az alkotásokkal foglalkozni, de ezt megnehezíti az ha minden kiállított anyagon ott virítanak a MOME és a Capa Központ márkaérdekeinek ragacsos ujjlenyomatai. Ebbe beleértem a tárlat testidegen külsőségeit – az erőltetett címet, a táblákra halvány betűszedéssel rányomott nevetséges hashtegeket vagy az ajnározó, üres nyitóbeszédet – de az institúciók sodrása más helyeken is kérlelhetetlenül nyomot hagy.

2. A Művészet

A MOME rendelkezik egy elég könnyen beazonosítható kulturális profillal. Aki volt már momés fotókiállításon, az nagyjából tudni fogja hogy milyen örökzöld esztétikákra és divatos közhelyekre számíthat, és hogy ezek milyen decorummal lesznek tálalva. Ez önmagában még nem gond. Mind az egyetem és a photography MA (számtalan okból kifolyólag) kénytelen arra hogy a kreatív folyamatok fölött egy éber, normatív szerepbe bújjon – így tudja az esetleges rögöket hatékonyan kisimítani és az elszökő szélsőségeket beljebb hozni. Lehet ítélkezni annak kapcsán hogy a praxis helyénvaló-e vagy sem, de művészként ezzel kell boldogulni – és ebből lehet kiemelkedni. A „Jövő a Jelenben” számomra azért zavarbaejtő, mert csupán mérsékelten csillan fel benne az egyéni elszántság és inspiráció fénye. A kiállítás inkább hasonlít a kényelem, a beszámíthatóság és az elmulasztott lehetőségek tárházára mint egy szenvedélyes, önmagát aktualizáló műhely munkájára – és szeretném megtudni hogy miért.

Előkerülnek a klasszikusok: önismeret és identitás, szorongások, progresszív teória, múlt és család. Mind jelentős és érdemes fotóművészeti témák – ha érzékenységgel és elvárásokkal tudunk hozzájuk fordulni. Ha a diskurzust nem csak megismételni szeretnénk, hanem megfejteni és hozzáadni. Ha a fotókat közrefogó elmélet szubsztanciaként jelenik meg és nem csak esztétikaként. Nem elég, ha egy társadalmi súrlódásra vagy személyes próbatételre egy szöveges táblácskával apellálunk – hiszen ez egy fotókiállítás.

Megkönnyebbülve mondhatom, hogy egyelőre még van néhány sorozat, ami ezeket a sztenderdeket meghaladja. Eddie Botstein „Az ellenállás és szolidaritás keretei” című művében egy izraeli nevelkedés örökölt világnézeteiből kitekintve ötvözi személyes tapasztalatait a historikus elnyomás átfogóbb reflexióival. Üres udvarok, leomló ponyvák, tégla és szögesdrót; a száraz tájak fölött délibábként lebeg a félelem és kiszolgáltatottság. Amennyire a média képes tükrözni az Izraeli-Palesztin konfliktus taktilis, zsigeri brutalitását, úgy Botstein finoman ragadja meg az összetűzés hátterében megbúvó általános, ideologizált terrort, ami keserű örvényként, válogatás nélkül emészti fel a régió jövőjét.

A tárlat átfogó homályából hasonlóan tűnnek ki Grinberg Daniella precíz műhelyképei és Melegh Benjámin sejtelmes kertvárosi fotói. Grinberg diplomamunkája (Terepmunka, Laboratórium) a természeti és technológiai ökoszisztémák összemosódását vizsgálja az emberi beavatkozás terein keresztül, míg Melegh iróniával címzett Aranyháromszöge az agglomeráció tengődő vidékeire borít álomszerű, időtlen éjszakát. A félszintetikus környezetek mindkét esetben mágikus belső világgá szövődnek össze: a képek újként tárják fel az emberi „civilizálódás” kihívásait és kompozit valóságait. A kézzelfogható kortárs jelenségek fotóművészi átvilágítása eleve ritkán vezet tévútra, de a három említett alkotó gondozásában ezek a témák felegyenesedett, maradéktalanul konzisztens testet öltenek.

Pál András, Süle Tamara Valentina és Sveta Maximova alkotásai is szimpatikus irányokba tendálnak, de a vízió mindhármuk esetében meg-megroggyan a saját súlya alatt. Ihletett és vonzó koncepciókat addig fejlesztenek és körvonalaznak, hogy az már kontraproduktív sulykolásként hat, és tolakodó erőként hajlítja maga köré a munka formátumát – a fotóknak nincs alkalmuk a saját hangjukon megszólalni. Mesterséges köd, montázsok és interaktív állomások: ötletelés közben ezek a formai játékok csábító ábrándnak tűnhetnek, de kivitetelezésük során rendszerint válnak ormótlan, immerziót megtörő, vagy pusztán szükségtelen zajforrásokká.

A spektrum ellenkező végén foglal helyet a maradék hat mű, melyeknek megközelítését inkább jellemzi a fókusz nélküli, csapongó érzésvilágokban való térdig gázolás. Ha Lynch olvasatában a kreatív folyamat olyan mint a pecázás, akkor ami itt történik, az az üzemi halászat: alkotóink horgászbot helyett formátlan hálót ragadnak, sebtében kivetik, és ami végül benne ragad, az lesz a tartalom. A tárlat ezen feléből hiányoznak azok a felsőbbrendű gondolati szálak, amik a képcsoportokat tényleges sorozattá fűznék. Természetesen nem kell minden művészeti projektnek magasröptű diskurzusokba bocsátkoznia, de ha a kiállítók szóról szóra leírják, hogy a sorozat miről szól és milyen hatást szeretnének vele kiváltani, akkor muszáj ennek viszonylatában megállapítani hogy ezek a nagy szándékok és hivatkozások mennyire valósulnak meg – ha egyáltalán.

Szekeres Laura Virág munkájában (Megengedem magamnak, hogy legyek) a gyermekszülés témája tényleg van olyan erős – társadalmi/egyéni elfogultságoktól, vágyaktól és stigmáktól egyaránt terhelt –, hogy megérjen egy komolyabb elemzést, azonban az elkészült fotók több figyelmet fordítanak stilizálásra és egypólusú képi hasonlatokra, mint a szülés aktuális értékvilágára, belső feldolgozására vagy kérdéses autonómiájára. A „jól komponált fotók kevés mondanivalóval” láncolatát Adi Tudose hosszabbítja, aki összeráncolt homlokokat és monokróm negatív tereket ajánl fel: a Pink Fish of Insomnia – kétségtelenül megnyerő vizualitással – járja újra (és újra) a magány és elidegenedés jól ismert képi reprezentációit. Az élmény itt már erősen felemás, de szóljon annyi emellett a két sorozat mellett, hogy habár igen szűk szavúak, az általuk kijelölt gondolati ösvényen legalább el lehet indulni – felkeltik az érdeklődést, és úgymond nem zárják magukra a kreatív ajtót.

Végül van négy diplomamunka, melyeken – szerény kiterjedésük miatt – egyszerűen nincs nagyon mit megragadni. Nem létezik az a mennyiségű spekuláció és képi virtuózkodás, ami ki tudná tömni a koncepció hiányában maradó lyukakat. Az anekdotikus művek első sorban alkotóik saját tapasztalatait dolgozzák fel, mégis hiányzik belőlük a közelség – az őszinte, felvállaltan szubjektív érintés – így nem csak koncepció, hanem személyiség tekintetében is felettébb vékonyra sikerültek.

Németh Levente, Szepsi Szűcs Lilla és Takács Kamilla például fotóikkal éppen az önismeret és személyes krízis – gyász, bántalmazás, traumák – kavargó vizeibe mártják lábujjaikat, de a tényleges alámerülésig egyikük sem jut el. Ez is egy rendszeresen felbukkanó probléma, legalábbis az egyetemi szférán belül:

bevállalós témamegjelölések körül ódzkodva lejt táncot a gátlásos értelmiség. Túlzóan tapintatos áttétek és metaforák takarják ki a szűretlen belső élményeket – fájdalmat és gyönyört, félelmet és szégyent egyaránt.

Szerettem volna nézőként megkapni ezeknek az érzelmeknek akár a töredékét, de a semleges enteriőrök és hétköznapi tárgyak képei csupán az enyhe közöny kiváltására alkalmasak.

Több ízben ért az a benyomás, hogy egyes alkotóknak elképzelésük sincs arról, mit szeretnének a munkákba tenni. Megtervezett, értelmezhető fotók közé ékelődnek be evőeszközös fiókok, összegyűrt takarók, gázrózsák, háztetők és nondescript tájképek. Ez az a moodboard-szerű vizuális leltárazás, ami, bár nem lóg ki az aktuális sorozatok hangulatából, nem is közvetít új információt, nem reflektál; egyedül a könnyen csúszó blogbejegyzések passzív görgetését idézi fel a nézőben.

Czirják Laura fejlesztette igazán tökélyre a fotográfiának ezt a kritikátlan előállítását: A Taps Után – az alkotó szavaival élve – a „hétköznapok látszólag jelentéktelen, monoton pillanatait” örökíti meg, és valóban: a sorozat különösebb elképzelésektől mentes, inoffenzív töltelékképekből áll. Naturalisztikus ábrázolás, lágy napfény és színes csecsebecsék puhítják fel a nézőt: biztos vagyok benne hogy egy privát családi album lapjai között fantasztikus emlékekként fognak túlélni, de a kiállítótér falaira tűzve egyértelművé válik hogy ezek a megoldások a művészet világában labdába sem rúgnak.

Pontosan itt nyugszik a fotográfia mesterszak finom, remegő lényege: ímmel-ámmal még ezek a „rossz” munkák is megfelelőek, csak egyáltalán nem művészeti szempontból. Hiszem, hogy jól mutatnak egy weboldalon vagy egy kereskedelmi portfólióban. Elvegyülnek a timeline áramvonalas erdejében, figyelmesen igazodnak egy közízléshez és közérdeklődéshez, könnyed és habos, gyorsan felszívódó „feel-good” tanulságokkal dobálóznak. Egy szóval jellemezve: fogyaszthatók. Ezek a képek megfelelő fogyasztási cikkek, amik rá vannak hangolva egy adott piac igényeire.

Magától értetődő, hogy a többség számára pusztán művészetből jól élni elképzelhetetlen: egy olyan kulturális infrastruktúrában kell lábat vetnünk, ahol a megélhetési fotózás nem választás kérdése. Ezt nem vitatom, és ezért nem lehet egy alkotót sem számon kérni – legfeljebb azért, hogy miért éppen a diplomamunkájuk esetében engedték el ennyire a kormányt.

A félreértés ott kezdődik, hogy ezt a művészeti deficitet a döntéshozó intézmények (és nem kevésszer maguk a hallgatók is) igyekezve próbálják kultúrzsargonok, gesztusok, látszatok és egyéb parasztvakítás alá rejtegetni, és ez már a második éve nem működik – nem lesz a fából vaskarika.

Könnyű megoldás nem létezik. A kortárs műhely álma nem elérhetetlen, de azért elég távol van: ha nem történnek meg bizonyos beismerések és szemléletváltások, akkor még jövőre is itt fogunk állni ebben a szétszórt, félkész szobában, hiába várva a MOME fotó mesterszakának önmegvalósulását.

A kiállítás Október 31-ig megtekinthető.
Fotók: Capa Központ

Grinberg Daniella: Terepmunka, Laboratórium
Eddie Botstein: Az ellenállás és szolidaritás keretei
Melegh Benjámin: Aranyháromszög
Pál András: Köztes folyamat
Sveta Maximova: KÖD
Süle Tamara: A szemükön keresztül
Adi Tudose: Az álmatlanság rózsaszín halai
Szekeres Laura Virág: Megengedem magamnak, hogy legyek
Czirják Laura: A taps után
Németh Levente: Te ott érsz véget, én itt kezdődöm
Szepsi Szűcs Lilla: Mindig arról fantáziáltam, hogy az óceánparton üvöltök egyedül
Takács Kamilla: Te vagy ami minden vagyok, Te vagy minden, ami sosem leszek