Sok esetben nem tudjuk definiálni, hogy hol vagyunk, miféle lelki-, idegrendszeri- szellemi állapotokban leledzünk. Az érzelmi el- és visszavonatkozások érzékcsalódásokat is okozhatnak…

Gyakran mosódhat össze az ideát és a sejthető odaát. Terek, idők, érzetek és képzetek dimenzióin át – és vissza közlekedünk, főként a tudattalan tájaiban, labirintusaiban, vagy akár ittlétek és ismeretlenebb máshol-szférák peremvidékein egyensúlyozva, tétovázva, labilisabb, mégis vonzó (egyéb) világok felé rezonáló, sőt: levitáló téridőkben, alfa-állapotokban, fél-álmokban, éber képzelgések jótékony hangulataiban elidőzve, ahonnan meglátásokat, szavak mögötti formulákat, jeleneteken túli-előtti előképeket, emlék-fragmentumokat, és műalkotásokat is magunkkal hozhatunk…

Hermann Zoltán lírikus-melankolikus festőművész, képzőművész – meglátásom szerint – hasonlóan éli meg és képezi le a jelenlét-máshollét szimultán jelenségeit…

Odaátról-ideátra, ideátról-odaátra: szükségünk van ideákra. Tehát (átlépve sok-sok javítást, elméletet és hibát): teremtünk jónéhány ideát. Az illékonyság, a légnemű bizonytalanság után nyújtózva, újabb és újabb képzelődésekkel ölelkezve, majd vissza-rázkódva ébredünk valótlanul valós színterekbe… Saját(os) külső-belső biztonságra vágyva: egyelőre ideát keressük az ideát… De mi is van odaát? Azt persze nem tudjuk, talán nem is igazán akarjuk tudni. Vélekedünk, elmélkedünk, olvasunk, morfondírozunk, hallunk ezt-azt a bizonyos-bizonytalan Odaátról, ami a hétköznapokban, az ismétlődő gond(olat)okban, miként egy lehetetlen vágyakozás: szappanbuborékként semmisül meg…

Ám, a művészet szabadsága visszatéríthet a buborékokhoz, az áttetszések, átjárhatóságok világához, a milliónyi kis csodához, az egyik tökéletes formához, az Egy és Egész szimbolikájához, a Gömb-höz vonzódáshoz, a kör, vagy a kerekdedség arányainak kimeríthetetlen megközelítéséhez… Igen! A képzelet szabadsága (miként mondani szoktam: a Képzelet Mindenhatósága) megengedi, sőt, tovább-gondolja, újabb típusokat teremtve halmozza: a buborékok létezésének rengeteg lehetőségét.

A buborékok pedig elindulnak. Elindulnak az Odaát felé. Hermann Zoltán buborék-csoportjai vagy éppen meditatív, módosuló magánzói egyaránt az útról, a megérkezés előtti pillanatokról, a szabadon utazásról mesélnek…

A kiállítás címe, miképpen Hermann egyéb nonfiguratív, absztrakt sorozatainak címei is több jelentéstartalommal bírnak. Ez már az 1987-es Városi gesztus sorozat nevében és tetteiben is megmutatkozik, ahol a gesztus nem csak a festés mozdulatára, hanem a viselkedés, illetve az élet gesztusára is vonatkozott… Persze, más sorozatait, úgynevezett csoport-munkáit is említhetjük, például a Személyes grafikonokat vagy a Foltos lapokat; de a Hegyekkel mentem Rómába alcímet viselő katalógusa is beszédes, ott kreatívan él és játékosan él vissza a hegy szó többféle jelentésével…

A Kreatúrák képei önmagukat kreálják – gondolja a művész, miközben művei önálló, önjáró (itt éppen lebegő) elvágyódásokba, utazásokba kezdenek…

Buborékok (különféle módokon) nagyjából 20 éve jelennek meg Hermann Zoltán képein. Rajzokon, festményeken, feketén, színesen egyaránt. Az asszociáció gazdagságába merülve – miként ő vallja –: lehetnek vakfoltok, akár glóbuszok, akár lelkek, akár mások is. Létezésük szabdalt vagy egybe nyíló terekben zajlik. Azt szeretem, ha lebegnek valamilyen irányba… Ha vannak is meg nem is. Mint monokróm szappanbuborékok, kopott élű gerendák között. Beszédes formák…

A jelenlegi kiállításon akril, vászon festmények szerepelnek. A legkorábbi kép a 2010-ben készült Nagy kékség, amely által Luc Besson kultikussá vált filmjét is megidézve: megszállott merülések, mélységekben lebegő, delfinekkel metanyelveken beszélő emlékek és egyéni sorsok is feltárulhatnak… A legfrissebb, a 2025-ös Nyílás előtt című kép, ami újabb jelentés-rétegeket nyithat, képzettársításokat generálhat a néző elméjében, vagy egyéb érzékszerveiben…

Misztikus surlófények neszei hallatszanak – s hatolnak át az áttűnések világából, át-ájulva a képlékeny befordulásokat kimozdító szabadsághoz, szabadság-vágyhoz. Láthatatlan érintkezések, lehalkított érintések formálódnak; s a felemelő lélegzetek üresség-örömöket, bizsergető endorfinokat keltenek új életre… Egy légbuborék a szívhez vezető véredénybe kerül – suttogja egy távol-közeli költő… Eközben egy tétova gömbvillám okozta lidércnyomás is megszűnik; a csönd hatalmas lepelként száll a városok, épületek, műemlékek, szakralizált helyszínek alakzataira: lassan mindent becsomagolva, Magába: óriási Buborékba foglalva…

A geometrikus kivonatok, a nyomasztó napok és zűrzavaros jelenlétek érzelmi-lírai-festészeti feloldása tárul elénk igen szenzitív formá(k)ban… Burkok, hártyás rejthelyek, magzati gömb-kelyhek, időkapszulák közlekednek közöttünk-alattunk-fölöttünk-mögöttünk, de mindinkább bennünk… Bolygók leheletének közelségei, alvajárás-érzetek, szellemi rétegek és magán-kozmikus támpontok közötti átjárások lehetőségei nyílnak meg…

A buborékok belső szövet-szövevényekből, idegháló-textúrákból megnyíló, zsigeri vákuumokból, ritmizált zárványokból feel-szabaduló, hermetikusból Hermann-isztikussá alakuló alkotások… Ezen buborékok, az individuum buborékai: a sejtelmeket, megéléseket (ideát-ról Odaát-ra) szállító üzenetek, titkok buborékai…

Hermann Zoltán buborék-jelenségeit a szférák sistergő, alig hallható, de jelentős páratartalmú lebegés-zenéje kíséri…