Már Hollywood aranykorában népszerű volt a horror, de annak idején egyet jelentett a szörnyfilmmel. Drakula, Dr. Jekyll és Mr. Hyde és a Farkasember mellett Frankenstein története bizonyult a legsikeresebb alapanyagnak. A James Whale által rendezett 1931-es film és folytatása, a Frankenstein menyasszonya csak a legklasszikusabbak a 19. század elején keletkezett regény feldolgozásai közül. Az író, Mary Shelley intenzíven érdeklődött a tudomány és az okkultizmus iránt, ezért, amikor barátaival versenyezve egy „kísértettörténetet” kellett alkotnia, ő inkább életre keltette Frankensteint. Habár a regény mai szemmel sok helyen túl szentimentális, így megmosolyogtató, összességében elismerésre méltó és komoly gondolatoktól feszülő örök sztori arról, hogy mennyire veszélyes, ha az ember a tudományos vívmányoktól megrészegülve istent akar játszani. Ugyan a legtöbb adaptáció szörnynek ábrázolja a címszereplő teremtményét, Kenneth Branagh és Guillermo del Toro változatai egyúttal szánalomra méltó élőlénynek mutatják be, ez utóbbi még inkább, mint az előbbi. Ez a pontos értelmezés, mivel már a regényben hangsúlyos, hogy a szerencsétlen teremtmény eredendően nem gonosz csak azért, mert testét bűnözők földi maradványaiból állították össze.

Mint minden ember, a teremtmény is formálható és nevelhető, csak éppen szeretetre és törődésre, nem magára hagyottságra és gyűlöletre van szüksége. Ám mind teremtőjétől, mind a társadalomtól csak megvetést és kirekesztést kap, ezért jut el a gyilkolásig és odáig, hogy egy társat követeljen magának.

Maggie Gyllenhaal második saját rendezésű filmjében, A menyasszony!-ban ezt a problémakört domborítja ki és értelmezi át frappánsan, a menekülő szerelmes-gengszterfilmeket (Csak egyszer élünk, Fegyverbolondok, Bonnie és Clyde, Tiszta románc, Született gyilkosok) megidézve. Az elgondolás zseniális, és tulajdonképpen logikusan következik az alapműből, ám sajnos Gyllenhaal félúton elveszíti a fókuszt és túlzásokba esik.

A menyasszony! nem kizárólag parafrázis, hanem szellemi folytatás is. A történet az 1930-as évek Chicagójában játszódik, és bár a cselekményben haladva egyre öncélúbbnak tűnik a korszakválasztás, abban az értelemben érthető, hogy időben ez áll közelebb Shelley és a történet korához. Egy füstös klubban egy társaság kirúg a hámból, ahogy azt a gengszterfilmekben látni szoktuk. Ida igazi extravagáns nő, aki sem az explicit szexualitástól, sem attól nem riad vissza, hogy beszóljon a rettegett bűnözőnek, Lupinónak és bandájának. Ám a megrészegült, és látszólag már tébolyult nőt gyorsan eléri a végzete, így a temetőben köt ki. Ezt követően hosszú bolyongása után feltűnik a színen Frankenstein „szörnye”, Frank, aki próbálja elrejteni riasztó arcát az emberek elől. Sokkal tapasztaltabb persze a regény történései óta, és határozottan tetszik neki ez a nyüzsgő, új világ, különös tekintettel a mozira. Magánya viszont nem csillapodott, ezért felkeresi a progresszív tudományos kísérleteket folytató Dr. Euphronioust, aki Victor Frankenstein munkásságának nagy tisztelője. Őrült tudós tehát, aki kicsit vonakodik, de belemegy, hogy kiássanak egy női holttestet a sírból, és Frank számára újraélesszék. Sikerrel járnak, ám Frank rövid úton szembesül vele, hogy a feltámasztott nő – aki nem más mint Ida – milyen féktelen és szabados, ami miatt nagy bajba keverednek.

A menyasszony! első harmada a legerősebb; lerakja a mitológia és ennek a bizarr kapcsolatnak az alapjait. Ugyan nem titkoltan harcos feminista zsánerfilmnek készült, nem véletlenül nyit a címszereplő Idával, nem pedig Frankkel, a férfihős mégis kellőképp komplex karakterré érik.

Gyllenhaal szépen továbbgondolja Mary Shelley történetét és a „szörny” figuráját. Idézőjelesen szörny, mert bár ő maga is belátja, hogy külső megjelenése visszataszító, legfeljebb a chicagói lepukkant negyedekben és füstös lebujokban nem tűnik fel senkinek, ahhoz nem fér kétség, hogy másfél évszázados élete során jelentősen finomodott a jelleme. Az eredeti Frankensteinben gyakorlatilag a dühös kamaszkorig jut el azt követően, hogy csalódnia kell mind a tulajdonképpeni apjában, Victorban, mind az emberiségben, ami egyszerűen felszínes, mert képtelen meglátni az értéket a visszataszító külső mögött. Kiábrándultsága és kamaszos lázadása miatt követ el rémtetteket, ezek teszik szörnnyé, nem az, hogy holttestekből állították össze és anyaméh helyett egy laborban szülte az elektromosság és a biokémia.

A menyasszony!-ban már túljutott ezen a „sráckoron”, magányát nem választott életmódként, hanem sorscsapásként éli meg. 

Érzékeny, illemtudó emberré, már-már úriemberré nemesedett, jóllehet a moziban visszavedlik gyermekké, és odaképzeli magát a vászonra, kedvenc színésze, Ronnie Reed (a rendező testvére, Jake Gyllenhaal játssza) helyébe. Igaz, ha felbőszítik, még mindig előbújik belőle a szörny, de leginkább már egy „kész ember” benyomását kelti, aki tud viselkedni, bocsánatot kér, ha túlzásokba esik, kér és nem követel.

Maggie Gyllenhaal formai értelemben kreatív, néhol talán túlságosan is elszabadult a kreativitása. A mozijelenetek mindenképp értékesek és ötletesek, leginkább ezeken keresztül képes bemutatni Frank érzékeny, és bizonyos tekintetben még mindig naiv lelkét. Ez által nyilvánvalóvá válik, hogy hősünk nem kizárólag társra, hanem társaságra is vágyik. Pontosabban az elfogadásra és arra, hogy olyan nyüzsgés legyen körülötte, mint Ronnie Reed körül. Hogy szeressék és csodálják őt, mint egy sztárt a mozinézők, ne pedig rettegjenek tőle vagy átmenjenek az út másik oldalára, ha szembe jönnek Frankkel.

A mozijeleneteken túl Gyllenhaal és csapata remek atmoszférát teremtenek, így már a nyitószekvencia berántja a nézőt ebbe a soha nem létezett harmincas évekbeli Chicagóba.

A gengszterfilmek kedvelt korszaka és miliője nem sokban különbözik a Frankenstein 18–19. századi dekadenciától. A különbség talán annyi, hogy ez a világ gyorsabb, modernebb, és még érzéketlenebb, még kevesebbet ér az emberi élet, ebből kifolyólag még nagyobb mértékű az elidegenedés és az elmagányosodás.

Az emberek hatalmas bulikat csapnak, színkavalkád uralja az egész várost, főleg éjszaka, azonban mindez csak a puszta felszín, az élet imitációja, valójában nem élet, illetve nem az emberhez méltó élet. Ida feltámasztását követően az újdonsült „pár” nagy nehezen kiszabadul Dr. Euphronious rezidenciájáról, és betér egy lepukkant negyed lebujába. Itt aztán a két „torz alak” abszolút elvegyül, sőt a feltámasztási procedúra miatt Ida arcán és testén megjelent fekete foltokat sokan szexuálisan vonzó sminknek tartják, a cselekmény hátralevő részében még le is utánozzák. Az átlagemberek azonosulnak tehát a „szörnyszülöttekkel”, hovatovább, Frank és Ida még kevésbé tűnnek szörnyeknek a lebujokat látogató amorális egyének ellenében, akik a szexuális erőszaktól sem riadnak vissza.

Persze Gyllenhaal nem az alsó osztályokat kívánja ostorozni a nyomoruk miatt, ahová ez az egyenlőtlenségeket nemhogy felszámoló, de még el is mélyítő modern világ taszította őket. Hőseink egy „fehérgalléros” buliba is elsodródnak, ahol persze csak felszolgálók lehetnek. Itt még feltűnő jelenségek lennének, ha nem csupa egoista gazdaggal lennének körülvéve, akik arra sem méltatják az italaikat hordó pincéreket, hogy rájuk nézzenek. Eszközökként tekintenek a személyzetre, a náluk alsóbb osztályhoz tartozó emberekre, így olyan mindegy, hogy az egyiknek fémkapcsok tartják össze a fejét, a másiknak pedig fekete, aszimmetrikus „smink” díszíti az arcát és torzonborz frizurával jár-kel. Franket itt éri élete egyik legnagyobb csalódása is, mivel találkozik Ronnie-val, aki nem meglepő módon egyáltalán nem olyan kedves, mint azt hősünk a moziban látta, sőt pont ellenkezőleg. Klisé, főleg, hogy hasonló motívummal már A menyasszony! szellemi elődjének tekinthető Joker és folytatása, a Kétszemélyes téboly is előrukkolt (Todd Phillips filmjeiben a Frank módjára szerencsétlen és magányos címszereplő először egy bálványozott showmanben, majd az őt bálványozó Harley Quinnben csalódik nagyot). De ebben a történetben mégis működik és szívfacsaró, mert Gyllenhaal és nem mellesleg az ismét remeklő Christian Bale szimpatikus karakterré érlelik Franket, akivel könnyű azonosulni.

Mint már említettük, Gyllenhaal a kreativitást olykor túlzásba viszi. Az egyik ilyen nagy túlzása az a pár didaktikus és rendkívül zavaró, kizökkentő fekete-fehér bevágás, amelyben Mary Shelley szelleme szólal meg és mintegy buzdítja Idát. Az még hagyján, hogy ezzel az alkotó megtöri az egységes hangulatot, emellett meglehetősen zagyva minden Shelley-monológ. Érdemben nem tesz hozzá a cselekményhez és a film jelentéséhez, mivel

Ida karakterének pont nem az a lényege, hogy Shelley szelleme benne él, hanem az, hogy küzd a saját identitásáért és autonómiájáért, amit a gengszterek és a halál elvettek tőle.

Emellett pedig Gyllenhaal sokszor megtöri a korszakábrázolást is azzal, hogy túlságosan modern, anakronisztikus motívumokat vonultat fel. Az említett lebujjelenetben például egyfajta elektronikus zene szól, ami még úgy is idegen a korszaktól, ha azt csak gengszterfilmeken keresztül ismerjük. Mintha Gyllenhaal maga is belátta volna, hogy ez a sztori lehetne jelenbeli történet is, csak akkor kicsit nehezebb lenne megmagyarázni, hogy Frank miért bolyong még mindig magányosan ebben a világban, mivel időben távolabb van az alapmű történéseitől. Persze ez egy stilizált, soha nem létezett harmincas évek, ám tekintve, hogy sok motívumban a rendező törekszik az autentikusságra, a film anakronisztikus részei inkább a következetlenség benyomását keltik.

A menyasszony!-nyal ez a kisebbik gond. A nagyobb az, hogy a harmadától-felétől, tehát a hosszú felvezetés után összességében, jelentését tekintve következetlenné, kaotikussá és közhelyessé válik.

Szomorú, hogy Gyllenhaal feláldozta Ida karakterét a divatfeminizmus oltárán, valamint érezhetően annyira beleszeretett az említett Joker-filmekbe, hogy a Bonnie és Clyde mellett azokat imitálja, sutba dobva így műve kezdeti önálló identitását.

Ida szerepére pedig korunk egyik legtehetségesebb és legkarizmatikusabb színésznőjét, Jessie Buckley-t sikerült megnyerni, és Buckley szokás szerint nagyot játszik (habár ő formálja meg a roppant irritáló Mary Shelley-szellemet is, de ennek idegesítő mivolta nem rajta múlik). Neki köszönhető, hogy a tragikus sorsú nő potenciálisan izgalmas figura. A szövegei ugyan sokszor nehezen érthetők és hasonló zagyvaságok, mint amiket a Shelley-szellem sugall számára, ezen keresztül mégis átjön annak tragikuma, hogy a halállal és a feltámasztással Ida súlyos identitásválságba került, egykori önmagát nagyrészt elveszítette. Csak emlékfoszlányai vannak arról, ki ő. Mint kiderül, élete utolsó szakaszában felvett egy szerepet, hogy közel férkőzzön a gengszterhez, Lupinóhoz, tragédiája viszont az, hogy ez az extravagáns vampkarakter olyan lenyomatot hagyott testén, mint a fény a filmszalagon. Feltámadása után az ő „filmszalagja”, vagyis a teste ezt „vetíti”, ezért kerül bajba és változik élete Frankével együtt egy Bonnie és Clyde-kalanddá. Ida pedig hiába akarna ebből az egészből kiszakadni, nem tudja, hová menjen haza, mert korábbi identitása szertefoszlott, így csak előre mehet, és azzal, aki feltámasztotta őt: Frankkel.

Ida tragédiája sokkal mélyebben gyökeredzik, Gyllenhaal mégis inkább egy „instant feminista” olvasatot erőltet, ami nem tesz jót a címszereplőnek, és általában A menyasszony!-nak. Eleve elhibázott alkotói döntés, hogy Frank és az ő kapcsolatát az író-rendező megpróbálja hagyományos férfi-nő viszonynak bemutatni, holott nem az.

Frank távolról sem egy maszkulin férfi, ugyanolyan megsebzett lélek, mint az identitásválsággal küzdő és helyét nem találó Ida.

Sőt, egy ponton a szexet is visszautasítja, mert neki határozottan nem testi, hanem lelki társra van szüksége, így Ida inkább testvér számára, mintsem menyasszony (még ha később fel is lobban a szenvedély kettejük között – újabb következetlenség Gyllenhaal részéről). Persze, annyiban hibás és „domináns férfi”, hogy a saját igényei kielégítése végett nem hagyja békében nyugodni Idát. Ám Ida feltámasztása óta nyilvánvaló a néző számára, hogy Frank nem „ura” a nőnek, aki kezdettől fogva azt csinál, amit akar, zabolátlan, szertelen és független. Nem a tradicionális nemi szerepek vagy a patriarchális ideológia miatt nem tud szabad lenni, hanem azért, mert már meghalt, és a feltámasztásával nem támadt fel a teljes, régi Ida.

Érthetetlen, hogy Gyllenhaal a cselekmény második felében miért erőlteti a harcos feminizmust például az által, hogy Ida többször didaktikusan kimondja, hogy ő függetlenedni akar a férfitől, mintha a férfi lenne az oka annak, hogy nem tud szabad lenni. A rendező tehát szembemegy a saját korábbi történetével.

Emellett az alkotó jó néhány roppant sablonos és elcsépelt jelenetben ostorozza a „toxikus maszkulinitást”, és Ida elindít egy olyan mozgalmat, mint amit a Jokerben láthatunk, csak feminista színezettel. Egy idő után persze Gyllenhaal ezt elhagyja, A menyasszony! szépen kiüresedik és lepárolódik egy gengsztermelodrámává. Ennek tetejébe a cselekmény nem nagyon tart sehová az első harmad fő fordulatát követően. Bár Arthur Penn klasszikusa, az 1967-es Bonnie és Clyde is epizodikus cselekményfolyamaton keresztül mutatja be a pár menekülését és véletlenszerű lemészárlását, Penn művének szép íve van és következetes mind a párkapcsolati drámáját, mind a társadalomkritikáját tekintve. A menyasszony! viszont bele-belekap történetekbe, amelyeket nem visz végig, inkább mindent alárendel a közhelyes feminizmusnak, valamint Gyllenhaal Bonnie és Clyde és a Joker-filmek iránit rajongásának.

A rendező műve így rendkívül öncélúnak hat, amit erősítenek az ordító logikátlanságok és suta megoldások. Míg Penn-nél a mindenre elszánt és egyre dühösebb rendőrség legalább olyan veszélyes, mint a címszereplő gyilkosok, addig Gyllenhaalnál hajmeresztően ostoba dolgokat művelnek, emiatt komikusak és szánalmasak, tehát nem érezhető a „menekülő szerelmesek” igazi fenyegetettsége. Az alkotó a cselekmény egy pontján behozza Peter Sarsgaard és Penélope Cruz nyomozóit, akik közül a férfi határozottan nem ért a szakmájához, és ez nem azért van, mert a sztori szerint sem ért hozzá, hanem azért, mert a feminizmus jegyében Gyllenhaal egy rakás szerencsétlenségnek ábrázolja őt. Cruz karakán nyomozónője kapcsán pedig a néző számíthat pár felesleges hímsoviniszta megjegyzésre, ami újfent csak Hollywood elcsépelt és felületes nőjogi „progresszivitását” idézi meg. Egyébként egyik nyomozófigura sem sok vizet zavar, ez a történet valójában nélkülük is működhetne – persze nem miattuk nem működik, hanem a felsorolt sok probléma miatt. A direktor nagy nehezen beleerőlteti a cselekmény utolsó harmadába Lupinót is, akit egyetlen jelenetben próbál meg groteszk maffiafőnökké érlelni, de ez a szál meg éppen azért nem túl erős, mert Lupino és verőemberei alig kapnak játékidőt.

A menyasszony tehát egy kihagyott ziccer, ami lehetett volna katartikus, megindító történet is, ha Gyllenhaal nem enged a közhelyek csábításának, és nem elégszik meg Hollywood olcsó és képmutató divat- vagy inkább álfeminizmusával. Ez utóbbi – tehát az egydimenziós „erős, független nőkarakterek” erőltetése a fősodorban – különösen röhejes annak tükrében, hogy a színfalak mögött a szakmában dolgozó nőket még ma is sokszor éri hátrányos megkülönböztetés. A statisztikák szerint a Gyllenhaalhoz hasonló női direktorok még ma is ritkák a hollywoodi fősodorban, mint a fehér holló.

A menyasszony! (The Bride!) – színes, magyarul beszélő amerikai sci-fi, bűnügyi film, vígjáték, 133 perc, 2026. Írta és rendezte: Maggie Gyllenhaal. Operatőr: Lawrence Sher. Zene: Hildur Guðnadóttir. Szereplők: Jessie Buckley (Ida / Mary Shelley), Christian Bale (Frank), Annette Bening (Dr. Cornelia Euphronious), Penélope Cruz (Myrna), Peter Sarsgaard (Jake), Jake Gyllenhaal (Ronnie Reed), Zlatko Burić (Lupino). Forgalmazó: InterCom. Bemutató: 2026. március 5. Korhatár: 18 éven aluliaknak nem ajánlott!

Képek: InterCom