Nemes filmjei a pálya egésze felől nézve egyre szűkülő koncentrikus köröket rajzolnak ki előttünk. Míg a Saul fia a második világháború és a haláltáborok borzalmához egyenesen metafizikai értelmezési keretet jelölt ki, addig az első világháború előestéjén játszódó Napszállta már egy individuális történeten keresztül közelít az embertelenségbe forduló társadalmi állapotokhoz. Az Árvával az eddigi legközvetlenebb, legszemélyesebb módszert választva az 1956-os forradalom letörésének és eltemetésének traumájához egy egészen személyes, családi örökségen keresztül férkőzik – nem véletlen, hogy a film a rendező édesapjának, Jeles Andrásnak kreditálja a történet alapötletét. A személyes motiváltság mellett – vagy éppen azzal összefüggésben – az Árva egyben Nemes legárnyaltabb filmje is, ami a karakterek összetettségét és fejlődését illeti.

Az apátlanság, az apakeresés élményéből táplálkozó film egyben küzdelem is az apai örökséggel – a történet szintjén és azon túl.

A cselekmény az ’56-os forradalom leverését követően, 1957. május 1-jét megelőző napokban játszódik. A háború végén született kamaszfiú, Andor az újjáépítés éveinek küzdelmes, hiányoktól szenvedő Budapestjének romjai között tengeti mindennapjait. Az életkorból fakadó természetes szabadságvágyat és jogos dühöt tovább növelik Andorban a szűkszavú édesanyjával való kapcsolata nehézségei, és az a hatalmas, házközponti kazánalakú apahiány, amellyel a háborúban eltűnt Hirsch miatt küzd. Ez a spirálszerűen lefelé haladó dühtömeg végül akkor robban be, amikor váratlanul felbukkan egy idegen férfi, azt állítván, hogy ő Andor valódi apja.

A fővárosi, zsidó értelmiségi, színházi közegben mozgó Hirsch éteri, nem jelenlévő, s mint ilyen, a vágyfantáziák tárgyaként annál alkalmasabb figurájával értelmezhetetlen ellentétben áll a nagydarab, brutális, vidéki hentes, Berend alakja. Míg a Hirschhez kötődő, gyermeki játékokban újraélt élmények gyengédek és szívhez szólóak, addig Berendet Andor számára felfedezésre váró, sötét titkok lengik körül.

Az Árva rendezését két jól elkülöníthető kinetikus elem működteti: a horizontális mozgás a fent és lent kettőse a tudatos és a tudattalan, az absztrakt-éteri és az alantas-inhumán oppozíciós szimbolikáját működteti, míg a körkörösség önmagába forduló mozgása a haladás lehetetlenségét hangsúlyozza.

Különös tárgyválasztással Andor kiskamasz-fantáziája a századfordulós bérház pincéjében lévő monstre vasszörnyet, a nem evilági hangokon búgó házközponti kazánt ruházza fel az apa szellemével.

Amikor kapcsolódni, „beszélgetni” kíván a sohasem látott Hirsch ideájával, a pincébe száll alá, hogy az ő méreteihez képest hatalmas, tömbszerű szerkezetre felnézzen, annak valljon a legbensőbb titkairól. A tudattalanba való alászállás a psziché végtelenül személyes szintjén túl történelmi vonatkozást is kap: ’57 tavaszát fojtogató levegőtlenségként fonja körül a levert forradalomnak a mindennapok tudatából szigorúan száműzött, föld alá temetett tudata. A társadalom eleven emlékezetének – és ezzel együtt egészséges immunrendszerének – önelnyomását egy beomlott épület romjai alá temetkező, ott bujdosó ifjú forradalmár személyesíti meg.

A mindennapi túlélés egyhangú, küzdelmes verklijére azonban a fent és lent dichotómiájával szemben a sokkal kiábrándítóbb, körkörös mozgás jellemző, amelyben a valódi előrejutás, igazi haladás erősen megkérdőjeleződik – ha nem egyenesen lehetetlen, erre enged következtetni az, hogy a film folyton kellemetlen odaszúrásokkal emlékeztet bennünket az ötvenes évek változatlanul antiszemita hangulatára.

Az újjáépítés kilátástalan és kemény robotot jelent, amelyből mindenki kénytelen kivenni a részét, s aminek szimbóluma maga a robosztus és durva, de a túlélés szempontjából tagadhatatlanul praktikus és hasznos képességekkel bíró hentes figurája.

Andor (negatív) karakterfejlődése – a fantáziajátékokkal fémjelzett gyermeki ártatlanságból a kamaszkor vad, zabolátlan férfidühe felé – párhuzamba állítható az átélt történelmi traumák fel nem dolgozott emlékezetével és a túlélés érdekében az elnyomó hatalommal kiegyező társadalom frusztráltságával. A történet és Andor karakterívének végén a körkörösség szimbolikája a május 1-jére szánt, korabeli óriáskerék látványos képi metaforájában nyeri el maximumát. A lenyűgöző látvány pedig egyben torokszorító aláhúzása annak, hogy a realitás kegyetlenül tiszta és világos keretei között csupán a kiegyezés és az elhallgatás lehetséges, még a lázadó korba érő Andor számára is.

Az Árva filmszalagra forgatott, ámulatba ejtően részletgazdag látványával, régi képeslapokat idéző atmoszférájával nem csupán mívesen kivitelezett film, hanem a magyar társadalom kollektív ötvenes évek-fantáziájához is jelentősen és alighanem maradandóan hozzájárul, nem kis részben köszönhetően Erdély Mátyás operatőr munkájának.

A helyenként széttartó dramaturgia és egyes esetekben túl hosszúra hagyott jelenetek kizökkentenek ugyan a film ritmusából, az elhallgatás társadalmának működését és az ebből fakadó frusztrációt azonban kétségkívül kiválóan adja át Nemes rendezése. Az Árva közben a néző maga is valami hasonlót él át, mint Andor a filmben, amikor megfogalmazza egy egész kor tételmondatát: „Nekem senki nem mond semmit.”

Árva, magyar történelmi film, 2025. Rendező: Nemes Jeles László. Forgatókönyvíró: Nemes Jeles László, Clara Royer. Zene: Evgueni Galperine, Sacha Galperine. Szereplők: Waskovics Andrea, Grégory Gadebois, Marcin Czarnik, Barabás Bojtorján, Sándor Soma, Száger Zsuzsa. Ország: Németország, Egyesült Királyság, Franciaország, Magyarország, Ciprus, Premier (HU): 2025.10.23. Forgalmazó: MoziNet

Képek: Mozinet