Szabó Imola Julianna és kislánya a próbán 

PRAE.HU: Hogyan kerültél kapcsolatba a MáSzínházzal, és mi volt az, ami leginkább megfogott ebben a közösségben?

2023-ban a RUSZT Fesztivál 5x5 Szabad a pad projektje kapcsán kerültem kapcsolatba a MáSzínházzal, egy jelenet megírására kértek fel Fábián Péterrel (színész), Tóth Réka Ágnessel (dramaturg, költő, első verses kötete Ultraibolya címmel a Prae Kiadó gondozásában jelent meg), Egressy Zoltánnal (író) és Formanek Csabával (rendező, színész, író) közösen. Nagyon örültem, hogy én kaptam a MáSzínházat, annak pedig még annál is jobban, hogy ez a kapcsolódás folytatódott a fesztivál után is. Nagyon szeretem azt az érzékeny, szeretettel és humorral teli figyelmet, ami erre a közösségre jellemző, rögtön megfogott bennük, hogy lehet önirónikusnak lenni a nehéz témákban is. Otthonosan érzem magam velük, természetes módon tudunk kapcsolódni.

PRAE.HU: Mi volt a motivációd, hogy részt vegyél ebben a projektben, és hogy érezted magad benne? Dolgoztál már hasonlóban, és ha igen, ez miben különbözött az előzőektől?

A Vörösmarty Mihály Gimnázium dráma tagozatára jártam, ahol Vidovszky György volt a dráma tanárom, tőle sokat tanultam. Rengeteget improvizáltunk, de többnyire volt szövegmagja az előadásoknak. A szerepek általában az őket játszó személyekhez kapcsolódtak, kiegészítve egyéni adottságokkal és fejlődési lehetőségekkel. Engem ez a fajta közös alkotás, kapcsolódás érdekelt a MáSzínházzal közös projektben is: a valódi rezonálás egymásra. Leginkább az érdekelt, hogy a megírt szöveg jól kapcsolódjon a színház lelkületéhez, nekik és róluk szóljon. Nehéz egy-két szóval leírni, hogy milyen volt a munkafolyamat, de az elfogadás, nyitottság, meglepettség, őszinteség, szeretet és a kreativitás jelzők biztos a felsorolásban vannak.

Nemcsók Nóra és Inoka Péter

PRAE.HU: Hogy született meg a szöveg, milyen keretek között: esetleg műhelymunka, közös gondolkodás, az ELEGY tábor helyszíne ihlette, vagy teljesen a sajátod, amiben a karaktereket a színészek később magukra formálhatták?

A szöveg első jelenetei a RUSZT Fesztivál keretein belül íródtak, ezt dolgoztam át olyan hosszúra, hogy elkészüljön belőle egy egész estés előadás. A Ha, én... előre megírt részek és improvizatív jelenetek egyvelege, a karaktereknél a rétegelt kettőség, az állatt-ember paradoxon és az előítéletekkel és a mélységekkel való játék volt a fő irány bennem. Az érdekelt ezekben a figurákban, amiről nem beszélünk: a sportos férfi hogyan eszi magába a kövér kisfiú énjét, a spektrumzavaros nő hogyan rejti maszkok mögé a szorongásait, amik által saját maga számára is elveszik. Az a felosztás érdekelt, hogy minden neurotipikusnak gondolt szereplő valamilyen módon sérült, az inkluzív szereplő pedig ép, ő a legokosabb karakter.

PRAE.HU: Miben tért el ez a folyamat egy hagyományos színházi szöveg megírásától? Ennél a darabnál kifejezetten az emberekre írtad a szerepeket, legalábbis a főszereplő, Demeter Orsolya esetében így történt, ahogy olvastam egy bejegyzésedben – ezt a metódust általánosságban is használod, vagy kifejezetten ennél tartottad fontosnak?

Orsi zseniális színésznő – a próbafolyamat legmeglepőbb pillanatai hozzá köthetőek számomra. A próbák alatt láttam meg, hogy szárnyal, ha nagyon pontosak és kényelmesek a szövegpontok. Hihetetlen mennyiségű szöveget képes megtanulni magas nívón, bizonyos hangsúlyok piszkosul jól állnak neki, de például az összetett mondatok felesleges terhet jelentenek a színészi játékára. Idővel sikerült kitapasztalnom azt a nyelvi struktúrát, amiben ő csillog, én pedig meg tudom fogalmazni azt, amit szeretnék. Az előadás létrehozása alázatos és érzékeny feladat volt számomra, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehettem. Ez a metódus két vagy több fél figyelméből adódik, én egyedül kevés lennék hozzá. Őszintén nem tudom, hogy ilyen jellegű kapcsolódást meg lehet-e élni másik közegben – nagy eséllyel nem. Orsi úgy tudja mondani, hogy „Az élet.”, hogy helyben meghal az ember a nézőtéren, rettenet erős színházi pillanatokat hoz létre a semmiből.

Demeter Orsolya

PRAE.HU: Ahogy olvastam, a MáSzínház előadásait hosszú próbafolyamat előzi meg, amiben pedagógusok, művészek és önkéntesek is részt vesznek. Ennek a darabnak a létrejöttét végig kísérted az elejétől a végéig, vagy inkább különböző pontokon csatlakoztál be?

Nem volt annyira hosszú, inkább feszesebb tempójú, de igyekeztünk minden másodpercet jól kihasználni. Dömök Edina és Illés Marci rendezők érdeme, hogy ilyen jól összeállt időben, Gazder Adél (rendezőasszisztens) pedig mindenben segítette ezt a folyamatot, sokat dolgozott külön Orsival. Én végig jelen voltam, dramaturgként is, mert nagyon érdekelt a darab születésének folyamata. Közösen gyúrtuk a szöveget, közösen gondolkodtunk a díszleten, a zenén. Az alkotói közösségnek óriási ereje van és nekem nagyon jólesett a sok magányos írói és illusztrációs feladat után egy ilyen közös alkotás. Hiányzott a színház jelenidejűsége. Azt érzem, hogy ezek után nehéz ennyire kitárt szívvel visszazuhanni a hétköznapi életbe.

PRAE.HU: És ha végigkísérted: hogyan néztek ki az előkészületek, milyen színházi gyakorlatokat láttál vagy vettél részt bennük, amit szívesen kiemelnél?

A két rigó szereposztásában volt változás, Baranyi Csabi átvette a szerepet Szegedi Tamástól. Így külön próbát tartottunk a darab rendezőivel, hogy Orsi és Csabi megismerjék egymást. Mindketten nagyon érzékeny és tehetséges emberek. Ott álltak, egymással szemben, izgalommal, félelemmel, érdeklődően: egy magas és vékony roma srác, meg egy alacsony down-szindrómás lány, és valami megmagyarázhatatlan erejű koncentráció jött létre közöttük. A tükörjátékban pár pillanat erejéig nem lehetett látni, hogy ki irányít és ki követi mozdulataival a másikat, ki kinek a testében és fejében van épp. Csabi és Orsi összefonódtak egy közös lénnyé, ami élni kezdett a térben. Az a pár perc nagyon szép pillanata volt az egymás felé vezető közös utunknak.

Demeter Orsolya és Baranyi Csaba

PRAE.HU: A MáSzínház egyik alapvetése, hogy a fogyatékosság csak egy tulajdonság a sok közül. Szerinted ezt az üzenetet hogyan lehet a legjobban átadni a nézőknek egy előadáson keresztül?

Ha a nézők eljönnek és megnézik az előadás(oka)t, akkor rádöbbennek, hogy a tehetség valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan dolog. Nem kell hozzá neurotipikusnak lenni, sőt. Egy inkluzív előadásban csodálatosan látszik, hogy nem ügyetlenebbek vagy szerencsétlenebbek színészileg a „mások”. Sőt! Remélem, hogy azt is látják majd a nézők, hogy Nemcsók Nóra, Takács Gergő, Inoka Péter és Baranyi Csabi olyan színészek, akikben megvan az a fajta mély és alázatos figyelem, ami egyben tartja az előadást, mert ez csapatmunka, és ők mind kivételes csapatjátékosok.

PRAE.HU: Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a nézőktől? Volt esetleg olyan reakció, ami különösen megerősített abban, hogy jó irányban haladtok?

Eddig nagyon jó visszajelzéseket kaptunk: rengeteget nevettek, a végén pedig sokan sírtak a katarzisig. Többen mondták, hogy nem tudnak kiemelni egy színészi teljesítményt sem, mert mind kiemelkedő, ráadásul nincs főszereplő, így bárkivel lehet lélekben haladni a darab folyamán. Volt, aki többször nézte meg, hogy más-más karakterre tegye a fókuszt, mert legszívesebben minddel azonosult volna. Ami érdekes és meglepő tapasztalat volt, hogy az ember karakterekre megosztóan reagáltak, ellenben az állati jegyekkel ellátott szereplőkre. Életszerűnek mondták, amiben valódiak a helyzetek, miközben abszurdak is. Az egyik néző például ezt mondta:

Rigó szeretnék lenni abban a világban, amit ti hoztatok létre!”

Az érezhető, hogy aki először jár a színházban, abban van egy félsz, hogy traumatizálni fogja az, amit lát, hogy nagyon rossz minőségű színészi játékot kell kibírnia. Közülük sokan a nyakunkba ugrottak, nem siettek el előadás után, kérdeztek, maradtak még, mert annyira pozitívan csalódtak.

PRAE.HU: Mi lenne az, amit szerinted mindenképp érdemes lenne a nézőknek továbbadni – ha egyetlen gondolatot vagy élményt kellene kiemelned ebből a munkából?

A próbákat rendszerint játékkal kezdtük. A közös játékba behívtak engem, a fotós Lázár Lászlót és a technikus Major Mátyást is. Amióta felnőttem, azóta nem játszom a játék öröméért, bár, ha őszinte leszek, nem játszottam gyerekként sokat. Volt valami hihetetlen felemelő abban, hogy mind együtt nevettünk, bénáztunk és izgultunk a székfoglalós játék közben. Ennek az előadásnak a születésében a közösen megtett út legalább annyira különleges és izgalmas volt, mint a végeredmény. Szerintem ez a csapatszellem átjön az előadáson is, közös történet lett, az olvasópróbától a premierig.

Demeter Orsolya, Szabó Imola Julianna, Takács Gergő

PRAE.HU: Mit remélsz, milyen hatást vált ki a közönségből ez az előadás, és miben tud hozzájárulni ahhoz, hogy a társadalom nyitottabban tekintsen a fogyatékossággal élő emberekre?

Azt hiszem, azzal, hogy mi konkrétan nem erről beszélünk a darabban, azzal, hogy nem ez a dramaturgiai súlypont, már felszabadítjuk a kérdést. A közös játékon van a hangsúly, amelyben nem skatulyázzuk be a másikat egy címkés dobozba, hanem szabadon kapcsolódunk. Ez a szabadság pedig feloldozó tud lenni, hiszen mind mások vagyunk, különbözünk. Ha nem ezekre a különbözőségekre koncentrálunk, hanem az erősségeinkre és a kapcsolódási pontokra, akkor tudunk fejlődni. Az egyik kedvenc Jancsó filmemben van egy szentencia: „Az nem lehet, hogy az ember ne váljon azzá, aminek a többiek hiszik.” Itt, a színházban mindenki azzá válhat, amivé éppen szeretne, és ha így tekintünk egymásra, akkor annyi értékes gondolattal lehetünk gazdagabbak, annyi különleges nézőponttal lehetünk többek, hogy talán percekre még a világ is egy másik hellyé tud válni körülöttünk.

Takács Gergő, Baranyi Csaba, Demeter Orsolya, Inoka Péter, Nemcsók Nóra