Pontosabb volna, ha azt mondanám: minden 2019-ben kezdődött (már ami a ma estét illeti), amikor a COVID első hulláma előtt eljutottam a Radnótiba a 10 című előadásra, amire szinte lehetetlen volt jegyet kapni. És akkor az V-ös, (egyébként Róka) története következett, én pedig megtudtam, hogy Márfi Márk, színművészetis hallgató létezik. Most pedig, hogy Márkot idézzem Telik című előadásából: a 10-ről többet nem lesz szó.

*

Viszont arról igen, hogy akkor és ott elkezdtem utánanézni a darabban szereplő fiatal színészgenerációnak, mert látni akartam őket máshol, másban is. Megszokott működésmódom ez gyakorlott film- és színházfogyasztóként: „Ha egy színész játéka megfog, érdekelni kezd. Kíváncsivá tesz: vajon csak saját magát adja, némi színpadi karizmával vagy valóban képes teljesen különböző karaktereket létrehozni” – ezt válaszolom majd Márknak az előadás utáni rögtönzött közönségtalálkozón, mikor megkérdi, ki hogyan értesült a Telikről.

Amit Márfi Márk előadásáról magabiztosan elmondhatok, hogy örökké jelenidejű. Akkor és ott történik, és csak akkor és csak ott. A kortárs török szappanoperákról mondta egyszer egy ismerősöm, hogy ezek mind ugyanarról szólnak: „Örökké szeretlek! Most.” Valahogy így játssza a fiatal színész is az aktuális „itt és most” Márkjától egyre távolabbi önmagát, a „szerep Márkot”. A kicsit, a kamaszt, a huszonévest. Örökké Márk, de mindig csak itt és most. 2025 őszén annak az egykori végzős hallgatónak a 31 éves, szabadúszó, drámákat író, foglalkoztatott, rangos díjakkal elismert verziója. A fiú a pulykafarmról, a megszűnés előtti SZFE  hallgatója, a srác, aki hazalátogat Vas megyébe és néha elfelejt telefonálni, mikor visszaért Budapestre. A drámában mindez megelevenedik, ahogyan a fiatal színész felidézi gyerekkorát, édesanyja betegségének és édesapja önmegvalósító álmának fénytörésében.

Ezen az október 11-i előadáson például úgy dönt, hogy kétszer kezdi el, és – mint később megtudjuk mi, akik ott maradtunk egy kötetlen beszélgetésre – ad hoc döntéssel tesz így. Mint mondja, még nem ment le olyan sok a darabból, és aznap egyszerűen ez a döntés tűnt a legjobbnak. Ott és akkor az volt a jelen, és a játékidő telik.

Így mi, akik a 26 éves Márkkal már eljutottunk a diplomamunka felmutatásának rituális aktusáig, egy rövid loopba kerülve újra megfigyelhetjük, ahogyan a színész elkezdi bejárni, belakni a teret, a múltat és önmagát – aznap este másodjára.

A mozdulatainak ereje van. Jelenlétének súlya. Olyan ember történetét játssza, aki egyszerre távoli, és ennél nem is lehetne közelebbi hozzá – a ma este Márkjához. A szerep Márk a múlt felől érkezik, az aznapi Márk pedig a test, a hang és a ritmus felől igazolja őt. A jelenlét energiája a ma esti döntésekből táplálkozik, amelyek újraformálják a teret és a történetet. E két időréteg találkozásából születik meg az az alak, akit estéről estére látunk.

A hangsúlyok, a mesélői stílus enyhén megidézi még a hagyományosan magyar kőszínházi színjátszást, azt a „nagyon magyar, nagyon színpadra szoktatott” előadásmódot, amit a magyar színészek a filmekben is nehezen vetkőznek le, de a mozgása, és az egész teret betöltő Márfi Márk-jelenség már jóval túlmutat ezen. Ezeken keresztül, csak ezekre figyelve kinyílik a tér, világméretűvé tágul, majd visszaszűkül, mintegy belezoomolva a kicsi, Vas megyei pulykafarmba, a romos kastéllyal a tanya közepén, a buszmegállóban szaladgáló Márfiúkkal, az anyával, akinek eltűnő álmai adják a vásznat, amire az apa a saját életét festette. Mégsem érződik sem keserűség, sem végső önfeladás a történet láthatatlan fő-mellékszereplője, az anya figurája felől. Ő „csak” valahogy nem talált rá a saját szenvedélyére, ami úgy hívta volna, mint az apát a gazdálkodás, a fiát pedig a színészet. Ezt tudjuk meg a nemrégiben Békássy Ferenc-díjjal elismert színész hátteréről. Ezt és persze sok egyebet.

Egy magánember élettörténetét nézzük. Egy kora harmincas fiatalét, aki élő történelemmé, transzgenerációs feloldozóműhellyé változtatja a teret estéről estére. Mi az, ami miatt érdekel ez minket? Hiszen a történet minden tragédiájával együtt sem tűnik ismeretlennek, sem a vidéki, sem a fővárosi emberek számára. Hány családnál akad furcsa, szívszorító, tragikomikus legendárium? A nagypapa szökéséről a náciktól, az elherdált nemesi címekről, a balkézről sarjadt családi ágakról…

Mégis csendben ülünk a körbe rendezett székeken az alatt az égig érő mennyezet alatt, aminek tetőablaka valóban a csillagokra nyílik, középen szalmabálák, rozsdás lábakon álló mosdótál, meg egy borzas hajú srác, kék bakancsban. Ide-oda mászkál, pakolja a bálákat, fröcsköli a vizet, ukulelézik, mesél. Néha elcsendesedik. Az idő telik.

Az este végén pedig azt mondja, úgy képes újra meg újra eljátszani ezt a darabot, hogy a Márk, akiről írta, egyre inkább szereppé válik számára. Úgy, hogy arra gondol, az aznap esti nézők talán először látják, s ez a fontos, nem pedig az, ő hanyadjára adja elő. Itt az ismétlés nem másolat, hanem újraszületés. Kierkegaard szavaival: az embernek meg kell tanulnia ugyanazt másképp élni. Márfi játéka épp ezért nem előadás, hanem állandóan –  ha csak olyan apró mozzanatokban is, mint az újra elölről kezdés – mozgó tartam, ahol a múlt és jelen egymásba olvad, és az ismétlés a megértés egy formájává válik.

Amit látunk ezeken az estéken, az egy rítus. Coming of age sztori, ami akár akármelyik nagy streaming csatornán sikerrel futhatna. Egy nagyregény első felvonása, ami akár európai irodalmi díjakat zsebelhetne be. Miért? Mert ez az a rituálé, amire olyan nagyon szükségünk van. Hogy a színész áthozza nekünk odaátról a megváltást, a megoldást, vagy „csak” a megfelelő kérdéseket. Ő az a sámáni figura, akit annyian keresnek a modern, urbánus pogányok közül. Ő az a mesebeli alak, aki az áldozatunkért valóban felmutat valamit. Nem az újabb és újabb new age áramlatok hamis prófétája, hanem egy olyan szent őrült, aki nem végzi el helyettünk a munkát, de nem is kecsegtet azzal, hogy őt nézve, neki fizetve minden gondunk megoldódik.

Egy róla szóló kritikában a Peter Brook-i színház elképzeléshez hasonlítják munkáját, és ez nagyon is helytálló megfigyelés. Márfi Márk úgy játszik a térrel, hogy a mindenkori nézőt is a részévé teszi. Mi vagyunk a vas megyei falusiak, mi vagyunk a budai villában bulizó színművészetisek, mi vagyunk a pulykafarm dolgozói, mi vagyunk a földeken kaszáló napszámosok, akik közül „kivette” a dédit a szarvas.

Végül pedig, mi vagyunk az a néhány ember, aki nézőből, befogadóból, a figyelem visszatükröző alkatrészeiből, maroknyi iszogató társasággá válik. Közelebb húzódunk, kérdezgetjük a kócos, modern sámánt, aki azzal a huncut, rókás mosollyal válaszol. Mindenre őszintén, közvetlenül. Még mindig ő tartja a teret. Talán már egy is vele. Mondja, szeret itt játszani, mert valóban, mintha az ég alatt és ez így jó, ennek a darabnak itt van a legjobb helye. Borozunk. Beszélgetünk.

A darabban a kék bakancs fel- és levétele jelképes nyitány, majd lezárás. A kötetlen beszélgetést nehezen zárjuk le. Egy ilyen rituálét, amiről a lélekvezető nem árulta el előre, hogyan kéne végigélnünk, nehéz a saját tempónkban, útmutatás nélkül megbontani. Nincs is rá szükség igazán, mert a Teliket követi a Lassan, amit Márfi Márk Für Anikóval játszik, s készül a Tovább, a nem trilógiának készült, de trilógiává bővült történet harmadik része.

Van hát tovább, és ha lassan megértjük, mi is az az élmény, amit a színházon túl keresünk, amit ebben a darabban is a kultúra hordozó felületének segítségével hoz el egy alkotó, akkor majd, remélhetőleg egyre kevesebb idő telik el úgy, hogy valahol máshol kutatunk az után az ébredés után, amit mostanra ezoterikus irányzatok százai ígérgetnek hamisan. Mialatt ezt az ébredést olyan kézenfekvő, igaz és őszinte egyszerűséggel nyújtja felénk a kőszínházakon túli gazdag, rítusokkal és hétköznapi, kicsike megváltásokkal teli alkotói közeg.

*

A Telik a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontban futó, Márfi Márk által írt és előadott monodráma, amely 2021 óta látható. Az előadást több magyarországi fesztiválra és Bécsbe, valamint Barcelonába is meghívták, 2024-ben a Városmajori Színházi Szemlén Közönségdíjas lett.