Viszonylag ritkák az idősödő színészekről szóló darabok és az még ritkább, hogy ne giccses nosztalgiával, hanem a humor és a tragikum finom arányváltásaival kerüljön színre az eltűnt művészpálya fájdalma. A darabot hasonlíthatjuk Ronald Harwood: A kvartett (nálunk A nagy négyes címmel játszott), Eberhard Streul–Parti Nagy Lajos: A kellékes vagy Thomas Bernhard: Minetti című drámáihoz. A főmotívum itt is az, hogy egy színész nem képes kilépni a szerepeiből, mert egész élete az előadások és a közönség köré épült. Minetti idős korában is visszavágyik a reflektorfénybe, A kellékes főszereplője nem tudja ki is ő a szerepei nélkül. A Krémes keringő főhőseinek identitása is ott maradt a múlt szerepeiben, idegen számukra az otthonbéli élet „civil” tere. A két színésznőt már elárulta a teste, megcsalja a memóriája, hivatásuk fényéből alig maradt valami. A darab javára írandó, hogy a veszteségeik nem válnak tragikus abszurdummá, az író nem ironizálja a karaktereit, és végül is pozitív katarzist hoz, mondhatni egy megbékélés-drámát, mert a két színésznő – női és művészi rivalizálás közben, a sokáig elhallgatott sérelmeik feltárásán át – kölcsönösen felfedezi a másik emberi méltóságát.

A darab nem radikális társadalmi manifesztum, emberi történet, így nem hordozza – a közelmúlt kortárs drámáit felelevenítve –, mondjuk Tasnádi István Kartonpapa című szatíráját vagy Háy János A halottember című drámáját. Azonban szerethető jeleneteket tartogat, amelyeket átsző a humor, a múló idő és a színházi lét. Ha erős színészpárosra épülhet, nagyívű játékra adhat lehetőséget, különösen, ha a főszereplők személyes színháztörténeti múltja megvillan az előadásban. Drahota Andrea és Esztergályos Cecília az előadásban valós dramaturgiai erő, szimbolikus közös előéletük a Thália Színház nagykorszakából, a közönség magától „olvashatja ki” e történelmi réteget, miközben a színésznők együtt írják éppen színháztörténetük egy újabb fejezetét.

Drahota Andrea a magyar színjátszás tiszteletreméltó színésznemzedékének tagja, aki 15 év kihagyás után – 83 évesen – tért vissza a színpadra.

Magam csak a filmvászonról ismerhettem eddig, és hiszem, hogy színházi eseményt jelent újbóli színpadra lépése, hisz a személye még hordozza a '70-es és '80-as évek színjátszását jellemző belső színészi fegyelmet, ismeri a régi társulati struktúrát, és nem mellesleg akkor volt ő a vezető színésznők egyike, amikor a színészet még abszolút értelmében hivatás volt.

Jóleső látni, hogy a színész-lélek nem kopik jelenléte, a szerepéhez való viszonya alázatot hordoz. Karaktere, Fellegi Klári méltósággal teli drámai színésznő, aki elhallgatott fájdalmai szorításában töltötte egész életét, és még mindig erősen ragaszkodik múltbéli művészi tartásához, holott pontosan tudja, hogy annak fénye az már csak az emlékeiben létezik. Drahota Andrea finom játékkal tárja fel Fellegi alakjának tragikomikumát, hogy a színésznő nem a dicsőségéhez, hanem a sérelmeihez ragaszkodott egész életen át, ami felemésztette őt. 

Esztergályos Cecília ugyancsak jelentős pályát tudhat maga mögött, balerinából vált népszerű film- és sorozatszínésszé, tulajdonképpen önálló és egyedülálló műfajjá. Jó értelemben vett harsány színészenergiája kontrasztként működik, erős öniróniával kamatoztatja mindig dinamikus jelenlétét, ellenpontoz.

Míg Drahota a régi színésznemzedék tekintélyét, Esztergályos impulzivitása az élő színházi létezést hozza színpadra.

Esztergályos figurája, Szentmártoni Kamilla örök túlélő, aki humorral oltja fájdalmát, amihez remekül passzol groteszk, bohókás színpadi játéka, energiája. Komikuma nem felszínes, a ripacséria Szentmártoniban egyenlő az önvédelemmel, meneküléssel. Tragikus, egyben megrázó jelenete, amint elmeséli szobatársának színpadi felsülését, miként éli meg maga, hogy idős művészként kinevették hajdani sikerszáma elődása közben, egy művelődési ház színpadán. 
Koncz Gábor – mindkettejük hajdani szeretője – szintén az otthonban lakó Matyó Gáborként, és Timkó Eszter az otthon gondozója, Etel szerepében fegyelemmel asszisztálnak a Drahota-Esztergályos párosnak, támogatva egy-egy jelenet kibontását.

Az előadást ez teszi élettelivé, hogy a két színésznő különböző tempóban és más érzelmi technikával játszik, egy-egy helyzet komikus túlzása után jön egy váratlan csend, így a humor mögött mindig ott van a mulandóság és a veszteség érzete is, nevetés közben ráébred a közönség, hogy egy emberi élet roncsai felett kacarászik. A darab ereje a flashback-jellegű dialógusok sora is, a szereplők nem visszaemlékezéseket mondanak fel, hanem a múlt eseményei a párbeszédjeikben tárulnak fel, a “régen szép volt” hangulat nélkül, természetesen. A Krémes keringő jó ízléssel nem akar több lenni, mint ami, és összességében elkerüli, hogy nosztalgia-show legyen. 

Dörner György rendező koncepciója az „emlékezésszínház”. A színészotthon mindennapjai és a múlt eseményei – a régi szerepek, konfliktusok – egymásra vetítetten jelennek meg, a történet így körkörös: a múlt újra és újra visszatér, mintegy ráborulva a jelenre. Úgy tűnik, mintha a színészotthon nem is valós helyszín lenne, hanem egy metafora, a díszlet – Berg Glória munkája – nem kényelmes, otthonos, inkább ideiglenes, azt mutatva, hogy idős színész számára a végleges otthon sohasem a lakása, hanem mindig a színház.

A jelmezek – szintén Berg Glória tervei – Drahota esetében álomszerű leplek, Esztergályos Cecília egyszerű fekete blúz-nadrág dresszén pedig rendre sok minden kiegészítője. Dörner a játékritmuson túl – Drahota Andrea a megfontolt, Esztergályos Cecília a robbanékony – mintha tudatosan visszahúzódott volna, hagyta, hogy a produkciót a két színésznő személyes jelenléte vigye, teret engedett annak, hogy ők miként reagálnak egymásra. Az előadás színész-centrikus történet azt üzenve, hogy a megbékélés mindig is emberi döntés kérdése.