A PUCCS kiállítótere apró üzlethelyiségre emlékeztet; a kiállított szoborcsoport egész területét elfoglalja, faltól falig húzódik az installáció. A négy darab, körülbelül két méter magas, zömök, egymást kissé homoerotikusan átkaroló, ruhátlan férfifigura háttal áll, ebből a perspektívából figyelhetők meg. Az installációban nem különül el egyértelműen a két versenyben álló oldal, a résztvevők mint egy szexista légkört megteremtő férfiakból álló csoport vannak ábrázolva. A bepillantás kizárólag kívülről, rácson keresztül, az utca teréből lehetséges. A szobrok antropomorfok, azonban mégsem emberiek. Csontvázuk, húsuk és rothadozó felületű bőrük fából, purhabból és papírmaséból van. Létrehozásukhoz körülbelül 300 tojásosdobozra és egyéb papírszemétre, konyhai hulladékra volt szükség. Ez az anyagválasztás a mű által tematizált szempontból különösképpen frappáns.

A szoborcsoport több szinten értelmezhető, három jelentésréteget is magába foglal. Az elsődleges értelmezési lehetőség – amelyre a tárlat címe, a Konyhai Vita is reflektál – a hidegháború alatt, 1959. július 24-én Moszkvában, az Amerikai Nemzeti Kiállításon történteket idézi. A tárlatnak egy testvérkiállítását is megrendeztek Amerikában, ahol a szovjetek mutatták be a népi büszkeség tárgyaként szolgáló fejlesztéseiket és találmányaikat, a moszkvai eseményen pedig az USA fitogtatta erejét. A kiállítások nem csak a korszerű tárgykultúrát, hanem a tárgyak mögött húzódó gazdaságpolitikát is reprezentálták: a konyhai vita egyben volt a respektív szuperhatalmak – a kapitalista Amerikai Egyesült Államok és a szocialista Szovjetunió – technológiai és ideológiai mérkőzése.

A négy ábrázolt alak ebben a kontextusban Richard Nixon: az USA akkori alelnöke, Nyikita Hruscsov: a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára és tolmácsaik, kiknek a segítségével tudták eszmecseréjüket lebonyolítani.

Az amerikaiak egy életnagyságú, modern, gépesített házat húztak fel a kiállítótérben, amellyel azt kívánták reprezentálni, milyen magas az az életszínvonal, amely bárki számára elérhető a piacgazdaságban. Ennek fontos tényezőjeként mutatták be a modern háztartási gépeket, melyek –  elmondásuk szerint – megkönnyítik a háztartásban dolgozó nők munkáját, felgyorsítják a házimunkát, így szabadidőt biztosítanak. A konyha a moszkvai kiállításon mint a női beteljesülés állítólagos tere tematizálódott.

Az anekdota szerint a vita úgy robbant ki, hogy Hruscsov megpillantott egy citromfacsarót, amelynek látványától is elborzadt, hiszen ennél feleslegesebb ketyerét nehéz volna kitalálni, kézzel ugyanis lényegesen egyszerűbb és nemesebb citrust facsarni. (Hát még magyar narancsot!) A szovjet vélekedés szerint ugyanis a háztartási gépek még több munkát adnak a konyhában és a ház körül dolgozó nőknek. A gépesítés Hruscsov szerint egyértelműen kontraproduktív folyamat, Nixon természetesen ennek a szöges ellentéte mellett érvelt. A gond csupán az volt, hogy egyetlen nőt sem kérdeztek meg arról, hogy hogyan óhajtana dolgozni, milyen feltételek mellett – inkább a gépesített vagy a hagyományosabb konyhai berendezést preferálná? A társalgás során nem merült fel egyértelműen egyik fél részéről sem, hogy a nőknek nem feltétlenül a konyhában a helye, hanem más életutak és karrierlehetőségek is adottak kellene legyenek számukra – ez alól a felvetés alól Hruscsov vélekedése szerint csupán a munkásnő ideája képezhet kivételt. Hiszen a szocializmus eszmerendszerében elképzelt dolgozó, férfimunkát is végző munkásnő alakja – bár sok szempontból támadható és vitatható – bizonyos szempontból már közelít a nemi és társadalmi egyenlőség gondolatához. 

A vitában arról sem esett szó, hogy a férfiak egyáltalán hogyan szerepelnek a háztartás körüli feladatok és a láthatatlan munka elvégzésében. A két nagyhatalom erőfitogtatásában a nők csupán eszközként jelentek meg, a téma bármire lecserélhető az ideológiák hidegháborús versenyében. Azzal, hogy a nőket nem vonták be a fejük felett folytatott kurzusba, a szisztematikus kizárás áldozatává tették mindannyiukat, ahogyan tették azt a történelem során a különböző politikai hatalmak és rendszerek, és nem kevésbé teszik ezt napjainkban is. 

Hogy a néző csupán a galéria terén kívülről szemlélheti meg a tanácskozó férfiakat, érzékletesen reprezentálja a kint és a bent érzetét: a látogató valamiből ki lett zárva, valaminek nem lehet a része, nem szállhat be a vitába, a diskurzusba. Fizikai képtelenség a hangjának hallatása – a Kitchen Debate tehát helyspecifikus műalkotás. Az, hogy a kiállítás télen tekinthető meg, ráerősít a kizártság érzetére és annak kellemetlenségeire, hiszen a benti térben feltételezhetően meleg van, a kiállítótérben elhelyezett szoborcsoportnak van fedél a feje felett, ellentétben a szabad ég alatt, a hidegben ácsorgó látogatóval, akinek el kell viselnie az időjárás viszontagságait. A tárlat megnyitóján ezekre a tényezőkre a szemerkélő eső is ráerősített. Kint hűvös van, sötét, és nincs biztonság – tehát kint lenni rossz. Kint lenni rossz volt 1959-ben, rossz ma, és rossz lesz mindig. A kiállítás ereje abban rejlik, hogy nem elmagyarázni próbálja a kirekesztettség érzetét, hanem meg is tapasztaltatja azt a befogadóval, ha akarja, ha nem. 

Az installáció másodlagos, univerzális olvasata is lehetséges, a megjelenített alakok között végbemenő beszélgetés bármilyen politikai diskurzust szimbolizálhat, amely a nők vagy bármilyen más kisebbség vagy marginalizált csoport kizárására, másodrendűvé fokozására irányul. 

A kirekesztettség érzetét a tárlathoz tartozó hanginstalláció is fokozza, zúgása bentről szűrődik ki az utcára a megtekintők felé, abba beleszólni nincs módjuk. A tárlat hanganyagában elhangzó szöveg a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek a kiállítás létrehozása alatt érvényben lévő etikai kódexe, amire hivatkozva a három és fél éve megerőszakolt R. esetében is eljártak. A hangfájlra felmondott szöveg torzítva van, semmi sem vehető ki belőle egyértelműen, illetve a galéria falai tovább torzítják a közülük kiszűrődő morajlást. Így az eredeti beszélgetésben elhangzó adatok és információk elvesznek és sérülnek ezek hiányában. A jogfosztott állapot tovább fokozódik. Ha egy térben lennénk, talán meglenne az esélye annak, hogy beleszólhassunk a vitába. Más kérdés, hogy egyenrangú partnerként vehetnénk-e részt benne, de ebben a helyzetben nincsen lehetőség bekapcsolódni, érdemben továbbszőni a diskurzust.

2025. november 24-étől R. helyzetéhez kapcsolódva hallgatói megmozdulások és tiltakozások kezdődtek, amelyek az egyetem azonnali strukturális változtatását követelték. Többek között, a Kitchen Debate hanginstallációjában elhangzó etikai kódex változtatását. A kiállítás ezekre az eseményekre is reflektál. A két téma erősen összecseng, ezzel létrejön a munka harmadik interpretációs lehetősége.

Az installáció formájából és kivitelezési módjából adódóan átfordítja a feltételezett hatalmi struktúra pozícióját, a megfigyelőből megfigyelt válik, a megfigyeltből pedig megfigyelő. Hiszen a társadalmi hierarchia csúcsán álló férfiak be vannak zárva a kirakat fojtogatóan szűk terébe. 

Setényi Anna Eszter Kitchen Debate című kiállítása nem választ a művészet és az aktivizmus között, feloldja az olykor köztük feszülő ellentétet. Láthatóvá teszi a nőket érő szisztematikus elnyomást és kirekesztést, párbeszédet és társadalmi diskurzust indít. Emlékezet arra, hogy a művészet igenis használható a valóság újrarendezésére, sőt erre nemcsak törekszik, hanem meg is valósítja. Feminista szemléletű történelemolvasatra hív precízen megformált, rothadozó bőrfelszínű férfiszobrai segítségével.